Madrid, 1940. ősz
Este tíz óra van, és a legtöbb vendég már megérkezett a vacsora előtti koktélra. Coco meg van elégedve, gyönyörű a Ritz fejedelmi Goya éttermének magánszeparéja. A fújt üveg falikarokban égő gyertyák meleg fényt árasztanak a halványsárga falakra, ami előnyös megvilágítás a hölgyek számára. A hosszúkás étkezőasztal és a körülötte álló rózsás kárpitozású székek az egyik oldalon helyezkednek el. Az asztalt patyolatfehér terítő takarja, rajta rengeteg élénk, színes virág, csillogó gyertyatartók, finom porcelán, kristályserlegek és ezüst evőeszközök. Hat személyre terítettek.
A helyiség többi része elég nagy ahhoz, hogy a vendégei, ha akarnak, mozoghassanak, a kis, antik díványok olyan szögben vannak elhelyezve a sarkokban, hogy kényelmes legyen a beszélgetés. Zene szűrődik be az étteremből, gitár és zongora hangja szól lágyan a zárt ajtók mögül. Pincérek köröznek a vendégek között pezsgőt, spanyol borokat, koktélokat, valamint pompás kaviárt és tonhaltartárt kínálva ezüsttálcákon. Gloria és Nicolás Franco kivételével már mindenki megérkezett.
Coco a lehető legkisebb mennyiséget vette be ma este a gyógyszeréből, így egyelőre az ő órája le van lassítva. Nyugodt. Még utoljára átnézte a menüt a hotel séfjével, és beszélt a sommelier-vel, biztosítván, hogy minden fogáshoz csakis a legjobb spanyol borokat párosítják. Egy egyszerű szabású ezüst ruhát választott ma estére, alakot követő, de azért bő és kényelmes. A haját egyik oldalon a brillcsattal tűzte fel, a nyaka körül krémszínű gyöngysorok. Sötétvörös rúzs emeli ki napbarnított bőrét és sötét haját, tudja, hogy a lehető legjobban néz ki.
Az ajtó kinyílik, és megkönnyebbülésére egy alacsony, de jó testalkatú férfi lép be. A legfontosabb vendége – akiért ezt az egész partit szervezte. Nicolás Franco és Coco egy szemmagasságban vannak, a férfi kopasz feje csak úgy csillog, míg Pedro elintézi a bemutatást. A férfi egy pillanattal tovább tartja kezében Cocóét, mint kellene. És Coco alkoholt érez a leheletében. Körbekérdezett, és megtudta: Franco öccse nagy tisztelője a hölgyeknek és az italnak.
Nagy boldogsággal tölti el, hogy végre találkozhatnak, mondja Nicolás. Miközben Coco kihúzza a kezét az övéből, hozzáteszi:
– Csodálatos dolgokat hallottam önről a barátnőjétől, Wallistól, a windsori herceg feleségétől.
– Ó, igen. Úgy értesültem, hogy nemrég Lisszabonban voltak.
Franco félrebillenti fejét.
– A villámban láttam őket vendégül, Cascais mellett. Csodálatos hely a tengerparton, a városon kívül.
– Ó… Nem is tudtam. – Coco a gyöngyeivel játszik. – Elképzelni sem tudom, miért választanák Lisszabon helyett azokat a távoli szigeteket.
Franco szeme összeszűkül.
– Nem ők döntöttek úgy, hogy elmenjenek. A brit miniszterelnök küldte el őket egy megbízatással a Bahamákra. Nagy vonakodással indultak csak el, mademoiselle. Egy pincér lép melléjük, és Nicolás leemel egy poharat a tálcáról.
Mielőtt még többet mondhatna, kinyílik az ajtó, és Gloria libben be rajta láthatóan kifulladva.
– Hallottátok a híreket az arénából, Las Ventasból? – Mindenki felé fordul. – Tom Burnst letartóztatták néhány órával ezelőtt. Én ott voltam!
Serrano Suñer bólint.
– Tipikus britek, mekkora felhajtást csinálnak egy semmiségért.
– Ki tartóztatta le?
Nicolás megpördül.
– Már megint Burns?
– Nicolás! Nem is láttalak. – Gloria csontropogtató ölelésbe zárja.
Nicolás a válla fölé emeli az italát, és elneveti magát.
– De mondd el nekünk, hogy mi történt Las Ventasban!
Gloria elengedi Nicolást, és leemel egy italt egy arra járó pincér tálcájáról.
– Mindannyiótoknak tudnia kell – egy kis szünetet tart, hogy kortyoljon egyet –, hogy Herr Himmler ma megérkezett Madridba. – Nicolásra pillant. – A bátyád hatalmas felhajtást csinált neki: Himmler a Paseón hajtott végig Franco tábornok új, lehajtott tetejű Mercedesében, a mór testőrség kísérte. Igazi látványosság volt.
– De mit csinált Burns, hogy letartóztatták?
– Gloriának túl sokáig tart, amíg elmond egy történetet! – szól közbe Pedro. – Herr Himmlert az elnöki páholyba ültették, és miközben a matadorok felé tartottak, a zenekar elkezdte játszani a Deutschland über Allest. – Széttárja a kezét. – Ez Németország nemzeti himnusza, mint ahogy tudjátok, de Burns nem volt hajlandó felállni és énekelni.
– Nos, ő végül is brit.
– De ez udvariatlanság Himmler, a díszvendég jelenlétében. Legalább felállhatott volna.
– A Gestapo is így gondolta. – Pedro megvonta a vállát. – Kirángatták az arénából. A földre teperték, amikor kijöttünk. Én kezeskedtem Burnsért, így aztán végül elengedték.
Gloria lebiggyesztette ajkát.
– Ó, Pedro, elrontottad a sztorimat.
Coco észreveszi a főpincért, ahogy az asztal mellett álldogál és összekulcsolt kézzel várakozik, ezért észrevétlenül ellép a társaságtól.
– Asztalhoz ülnek most, Mademoiselle Chanel? – kérdezi a férfi, amikor Coco mellé ér.
– Készen állunk.
Elsa Bruckmann nevet, további részletekkel egészíti ki a pletykát, amikor Coco visszatér a csoporthoz.
– És ha ez még nem lett volna elég balszerencse, a küzdőtér sártengerré változott a felhőszakadástól.
Serrano Suñer a szivarját rágja, közönyös mosollyal hallgatja a történetet.
– Hölgyeim és uraim, asztalhoz ülhetünk? – kérdezi Coco.
Pincérek véget nem érő parádés felvonulása a tálcákon felszolgált, ínycsiklandó fogásokkal – órákig tart egy ilyen vacsora. Egyik fogás érkezik a másik után – konfitált kacsamáj fügével, grillezett tengeri hekktörzs a Földközi-tengerből ibériai vinaigrette-tel és zöldbors-mártással, szarvasgombás rizottó. A sommelier minden egyes fogáshoz a tökéletes bort tölti a poharakba.
Amikor végre üres az asztal, leszámítva a sűrű, forró kávét a hölgyeknek és a brandyt az uraknak, Serrano megpaskolja a hasát, és kijelenti, hogy jóllakott. Mindenki egyetért. Coco jobbján Pedro közel hajol Elsához, átkarolja Elsa vállát, és a fülébe sugdos.
Itt az idő. Coco Nicoláshoz fordul. A férfi elnéz mellette Pedro felé, a szeme félig lecsukódott.
– Igazán elbűvölő nő – mondja, szavai kissé kásásan törnek fel. – Már régóta ismeri?
Coco követi a tekintetét.
– Ki, Elsa Bruckmann?
Nicolás pislant, kezével a szeme előtt int egyet.
– Nem, nem. Megint a barátnőjére, gondoltam, Wallisra, ó… Windsor hercegének feleségére.
Meglehetősen elázott. Coco már órák óta teára töltet a borospoharába.
– Igen, már évek óta barátok vagyunk. – Coco a szemöldökét ráncolja, a férfi felé fordul. – De aggódom, hogy elhagyták Európát. Miért, hiszen van egy házuk Párizsban és egy csodálatos villájuk Cap d’Antibes-ban. – Széttárja kezét. – Rejtély, hogy miért egyeztek bele, hogy elhagyják a kontinenst.
– Ez nem rejtély, señora… mademoiselle. Elűzték őket Lisszabonból. – Szeme félig csukva, a hangja teljesen kásássá vált.
Coco felé hajol, kezét a férfi karján nyugtatja. Nicolás ráemeli álmos tekintetét.
– Magyarázza el, kérem, Nicolás! Miért ragaszkodik ahhoz az állításhoz, hogy elűzték őket?
Ebben a pillanatban Pedro felkel, Elsa Bruckmann-nek segít, kihúzza a székét, ahogy a nő is feláll – a pár mindenki figyelmét megragadja. Cocónak muszáj a távozó vendégeivel foglalkoznia.
Coco a férfi vállára teszi a kezét, és a fülébe súg.
– Folytassuk a beszélgetésünket odalent a bárban? – Coco hangja halk és fátyolos.
Nicolás hirtelen felemeli a fejét, pislogva néz fel Cocóra. Aztán lassan mosoly terül el az arcán.
– Hát, ez csak természetes, mademoiselle. Nagyon is örülnék egy búcsúpohárnak, és még inkább az ön társaságának.
*
Egymáshoz közel ülnek egy sarokkanapén a King bár egyik sarkában, a hotel előcsarnoka mellett. A félhomály és a sötét faborítás melegséget áraszt, és titkokat sejtet. Nicolás egy konyakot szopogat, Coco egy martinit. Coco cigarettát kér, mire Nicolás előhúz a zakójából egy doboz Craven A-t és egy gravírozott arany öngyújtót. Coco szájában tartja a cigarettát, és előrehajol a tűzért, de Nicolás keze annyira reszket, hogy kénytelen megfogni és a lángot irányítani. Aztán hátradől, és elnéz a távolba, amíg beszívja.
Nicolás is rágyújt. Összeroskadva ül, a kezében ringatja a konyakospoharat, miközben cigarettázik. A helyiség egyik sarkában zongorán és gitáron játszanak, és egy fiatal nő énekel. A zene érzéki, melankolikus. Ma este a bárban csak néhány asztalnál ülnek.
– Arról énekel, hogy milyen az élet a háború alatt – mormogja Nicolás. – Azok alatt az évek alatt nem volt zene Spanyolországban.
– Még egy ok, amiért utálhatjuk a háborút. Az élet elképzelhetetlen zene nélkül.
Nicolás megvonja a vállát.
– Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy életben maradjon. – Véget ér a dal. Egy a zongora mellett ülő pár tapsol, újabb dalt kérnek. A zenészek egy szenvedélyes boleróba kezdenek, az énekes hátraveti a fejét, lábdobogással helyettesíti a dobot. A karja lassan kígyózó mozdulattal a feje fölé emelkedik, közben a kasztanyettákat csattogtatja, keze csapkod, csuklóját keresztben tartva nagy ívben hátrahajol, ahogy forog és forog, egy hosszú, gördülékeny ívet fomáz az imbolygó csípőjétől a hosszú, kecses nyakán át az ujja hegyéig. Coco mellett Nicolás egészen elcsendesedik.
Coco az ajkát harapdálja. Fogy az idő. Nehezére esik elrejteni türelmetlenségét, közelebb csúszik Nicoláshoz, gyöngéden a fülébe suttog.
– Mondja el, miért mondta azt korábban, hogy a windsori herceget és a feleségét elűzték Lisszabonból. Nehezen tudom elhinni ezt a történetet.
– Pedig úgy van, ahogy mondom. – A tekintetét még mindig a táncoson tartja, szavai rövidek, pattogósak. – Ultimátumot kaptak.
– Ultimátumot? Kitől? – Coco szíve gyorsabban kezd verni, de a hangja még mindig közömbös. Ez fontos lehet. Ahogy a boleró fokozódik, a táncos forog, válla fölött csábító mosollyal néz hátra a kis közönségére, és csak pörög, és pörög, mintha elkapta volna Nicolás tekintetét a helyiség túloldaláról. Coco oldalpillantást vet Nicolásra – a konyakospohárral a szája előtt mered a táncosra.
Ezt aztán nem tűrheti. Egy ujját végighúzza Nicolás karján, mire a férfi felriad, tekintetét elszakítja a táncosról, és Cocóra néz.
– Azt mondta, ultimátumot? – Egy mély kuncogás gördül le a torkán, ahogy beszél. – Nem hiszek magának. Ki merné megfenyegetni Anglia volt királyát?
– Winston Churchill. – Nicolás tekintete Cocóról a kezében lévő üres konyakospohárra vándorol, és int a pincérnek a következőért. Nicolás a sarokdívány párnázott támlájára hanyatlik, ujjával a zene ritmusát veri az asztalon. A hangja állhatatos, türelmetlen. – Én mondom magának, a miniszterelnök mindkettejüket utálja.
Coco visszahúzódik, meg van döbbenve. Amit Nicolás mond, az lehetetlen! Churchill és a windsori herceg még a lemondás után is közeli kapcsolatban maradtak.
– Bizonyára téved, Nicolás. Miért utálná Churchill Davidet?
Nicolás oldalra dönti fejét, Coco szemébe néz.
– Ez egyszerű, mademoiselle. David – az ön Davide – lemond a brit trónról 1936-ban. Egy évvel később, ő és az új felesége elfogadják Hitler meghívását Berlinbe. Úgy fogadják őket, mintha még mindig a trónon lennének. – Összeráncolja homlokát. – És ez azokban az időkben történik, amikor Németország már a háborúra készül.
– De…
Nicolás folytatja, mintha Coco meg sem szólalt volna.
– Nem elég, hogy a barátai Németországba utaznak, de Hitler olyan fogadtatásban részesíti őket Berlinben, ami általában csak uralkodók kiváltsága. – Megvonja a vállát. – Teljes megszégyenülés. Szóval, miért van úgy meglepődve, hogy ezek után Windsorékat nem kedvelik a Whitehallban? Világos, hogy náci szimpatizánsok. Churchill és a királyi család fenyegetve érzi magukat általuk.
Piedita már utalt erre.
Nicolás hosszú időre elhallgat. A pincér megérkezik az új konyakkal. Nicolás a kezébe fogja a poharat, és a hasán pihenteti. Coco vár – ennek a kis embernek az egója nem fogja hagyni, hogy túl sokat nyaggassa a hitetlenkedésével.
Nicolás figyeli, ahogy Coco meggyújtja.
– Néhány hónappal ezelőtt köztudott volt Churchill és a királyi család fenyegetése Spanyolországban és Portugáliában. Mindenki találgatott, még az újságok főcímei is – a herceg és a felesége egy hétig sem élnének, ha visszatérnének Londonba. – Nicolás Cocóra pillant. – Ennyire rosszul állnak a dolgok.
Amikor Coco nem szól semmit, lehajtja az állát, és szájához emeli a poharat.
– Jól megismertem őket az alatt a rövid idő alatt, amit a villámban töltöttek. Természetesen, nem tudták, hogy mit tegyenek, merre forduljanak. Egy ideig fontolgatták, hogy visszatérnek a Cap d’Antibes-i otthonukba.
– Ott kényelmesen lehettek volna. Dél-Franciaországot, mint azt ön is tudja, nem szállták meg.
– Igen. De Wallis biztos volt benne, hogy Churchill még Franciaországban is el tudja érni őket.
Coco beleszédül ebbe a cselszövésbe.
– A fenyegetés valós volt. – Nicolás előretolja az alsó ajkát, és Cocót figyeli. – A britek éjjel-nappal megfigyelték őket Lisszabonban. Sokszor beszéltünk erről, David, Wallis és én. Németország nógatására a bátyám végül menedéket kínált nekik Spanyolországban. Biztonságban lettek volna Spanyolországban. És Németország beleegyezett, hogy tiszteletben tartja a menedéket, ha azt elfogadják. De még mindig haboztak… képtelenek voltak döntést hozni.
Milyen furcsa, hogy Németország és Spanyolország együttműködött ebben. Annyira furcsa, hogy Coco már kezdi elhinni, hogy a történet igaz.
– Ha ez igaz, akkor el sem tudom képzelni, hogy milyen állapotban lehettek Wallis idegei.
– Kötélből vannak. David sokkal jobban meg volt ijedve, mint ő. – Coco egy pillantást vet Nicolásra, látja, hogy mindjárt elalszik. A szemhéja egyre jobban elnehezedik. A poharát olyan szögben egyensúlyozza, hogy az mindjárt kiborul. Tovább kell őt beszéltetnie.
– Gyanítom, hogy volt valami terve a probléma megoldására, igaz? – Egy könnyed puszit nyom a férfi homlokára. – Egy olyan intelligens férfinak, mint maga…
Nicolás felemeli tekintetét, Coco szemébe néz, ahogy a nő hátrahúzódik.
– Igen, persze. Egy némettel dolgoztam együtt, egy Schellenberg nevű fickóval. Berlinből jött.
Coco leejti kezét, gyorsan lenyeli a kitörni készülő, meglepett zihálást.
Úgy tűnik, Nicolás nem veszi észre.
– A következő volt a terv. Találkozunk a kaszinóban Lisszabonban.
Schellenberg egy ügyletben Windsorékkal és Nicolás Francóval? Lehetetlen.
– És aztán?
Nicolás a konyakba bámul, lassan forgatja az italt.
– Schellenberg azt tervezte, hogy átcsempészi őket a határon Spanyolországba, ahol biztonságban lettek volna. A bátyám, El Caudillo, küldött is valakit a megmentésükre; egy spanyol angyalt. – Kezét a levegőbe dobja egy kis kacaj kíséretében. – A Falange egy angyala megérkezett Lisszabonba. – Egy pillantást vet Cocóra. – A neve Angel Alcazar. Találkozott vele Madridban?
Franco politikai pártja, a Falange, kemény csapat. Mielőtt Coco válaszolhatna, Nicolás tagadón rázza a fejét.
– Nem, nem találkozhatott vele. – Fejét hátrahajtja, és hosszan iszik.
– Angel valaha híres bikaviador volt – mondja, és a távolba réved. – Már visszavonult, de Spanyolországban és Portugáliában még mindig nagy tiszteletnek örvend. Az volt a feladata, hogy éjszaka átcsempéssze a herceget és a feleségét a határon Schellenberg emberével együtt. A németek dolga volt, hogy megvédjék őket. A megállapodást Herr Himmler intézte a néhány héttel ezelőtti látogatásakor.
Nicolás szavai összemosódnak, Cocónak hegyeznie kell a fülét.
– A herceg azonban még mindig nem tudott dönteni. Végül Schellenbergnek elege lett. Elhatározta, hogy semleges területre viszi őket, Spanyolországba, akár önszántukból, akár nem. Mindentől függetlenül kitűzte az éjszakát, amikor bármi áron átcsempészik őket a határon.
Coco szeme tágra nyílik.
– Úgy érti, az volt a terve, hogy elrabolja őket?
Nicolás elvigyorodik.
– Ezt is megtette volna, ha szükséges.
– A terv nyilvánvalóan meghiúsult. Mi történt?
Nicolás megvonja a vállát.
– Nos, szerintem maguktól is jöttek volna, ha több időt kapnak. És biztonságban lettek volna Churchilltől itt, Spanyolországban. Én a szavamat adtam a hercegnek. A Falange meg tudta volna védeni őket. És Németország is ezt akarta.
– Miért érdekelte ez Németországot?
– Nem találja ki?
– Mondja el!
– A túszok miatt – Nicolás csettint egyet. – Hitler terve természetesen az volt, hogy a windsori herceget túszként tartja majd fogva. – Nicolás Cocóra néz, aki a fejét csóválja, és össze van zavarodva. – Akár létrejön a Németország és Anglia közti béke, vagy Németország megszállja Angliát… akárhogy is, Hitler tudta, hogy Windsorékon keresztül a kezében tartja a trón hatalmát.
Coco a szívéhez kapja kezét. Nicolás kuncog.
– Igen. Ez igaz. A Führer meg volt győződve róla, hogy a Spanyolországban várakozó Windsorék voltak az ő royal flushe. Csak gondoljon bele! – Még mindig mosolyog. – Egy volt király, aki készen áll arra, hogy elfoglalja a trónt, amikor a királyi családot… eltávolítják.
Coco rábámul. Hát persze. Ha Windsorék elfoglalnák az angol trónt, Hitler minden kártyát a kezében tartana. Coco csak bámulja ezt a furcsa kis embert, végre megérti ezt az elképzelést.
– A terv működött volna, ha nincs Tom Burns és Pedro Gamero.
Nicolás felemelkedik, előrehajol, és leteszi az üres konyakospoharat az asztalra. Coco mocorog, türelmetlenül várja, amíg a férfi egy újabb cigarettára gyújt. Amikor hátradől, füst szivárog ki a szája sarkából.
– Az ön nagyszerű barátja, Pedro Gamero, átvert minket, Schellenberget is beleértve.
Coco a sarokdíványra könyököl, és összeszorítja a száját.
– Alig ismerem Pedro Gamerót. Mégis, mi történt?
– Schellenberg megbízott Pedróban – elárulta neki a tervet, hogy egyengesse Windsorék Spanyolországba vezető útját. – Kiveszi a cigarettát a szájából, a hüvelyk- és a mutatóujja között tartja. – Pedro átverte. Találkozott Tom Burnsszel, és ajánlatot tett neki – pénzt és ellátmányt kért Angliából, amivel újraépítheti Spanyolországot, valamint ételt Pedro Gamero éhező nyájának. És persze figyelmeztette a briteket arra, amit ön Schellenberg „emberrablási tervének” nevezett.
– Azt hittem, hogy Burns csak egy sajtóattasé a brit nagykövetségen.
– Ez az, amit gondolnunk kellene róla. – Homlokát ráncolja. – És természetesen Burns belement az alkuba. A britek most leginkább attól rettegnek, hogy Spanyolország szövetségre lép Németországgal. Ha ételt szállítanak Angliából Spanyolország szegényeinek, ezzel ellehetetlenítik ezt. Szóval, Pedro elárulta Burnsnek Schellenberg tervét. Burns továbbította a részleteket a brit nagykövetségnek. És másnap reggel megérkezett a villába Londonból a herceg régi barátja, Walter Monckton. Épp idejében, hogy az utolsó szöget is beverje Windsorék koporsójába.
Monckton. David ügyvédje, aki a trónról való lemondása alatt képviselte, valamint amikor elvette Wallist. Az egyetlen, akiben a windsori herceg világon a mindenkinél jobban megbízik. David hallgat Moncktonra.
– Monckton eljött a villámba. Egy másik szobából hallgattam ki a beszélgetésüket. Eléggé meggyőző volt. Hadbírósággal fenyegette a herceget, hacsak nem indul tüstént a Bahamákra.
– Tehát elmentek a Bahamákra?
Nicolás bólint.
– Azonnal, még aznap.
– Tudja Schellenberg, hogy elárulták?
– Igen, de bárkit megölne, aki azt állítaná, hogy elbukott. Elhitette Himmlerrel, hogy Spanyolország húzta az időt, így Windsorék Churchill segítségével elmenekülhettek. – Szinte csukott szemmel beszél. – De ha Hitler megtudja az igazat, akkor Schellenberg halott ember.
Nicolás keserű nevetést hallat.
– Volt képe Schellenbergnek megfenyegetni engem, mintha Németország felelősségre vonhatna! Még engem is, El Caudillo öccsét! – Egy oldalpillantást vet Cocóra, és egy sunyi mosolyt villant rá. – Most már ön is tagja ennek az exkluzív klubnak, mademoiselle. Nem sok ember tudja, hogy mi is történt valójában. – A szeme lecsukódik az utolsó szavaknál.
Coco csendben ül, a hallottak kavarognak a fejében. Schellenberg ott hibázott, hogy bízott Pedróban. Első kézből tudta meg azon az estén a Horcher étteremben, hogy Pedro egyetlen célja, hogy újraépítse Spanyolországot és élelemhez juttassa a szegényeit. Titokban Pedro már rég visszautasította az ötletet, hogy segédkezzen Németországnak a háborúban. Élelem – nem háború, ez Pedro keresztes hadjárata, és úgy tűnik, meg van győződve arról, hogy Serrano Suñer tábornoknak, Spanyolország új külügyminiszterének is ugyanez a célja. Mert Pedro sosem tudott volna egy ilyen alkut megkötni Tom Burnsszel és Angliával a tábornok tudta nélkül.
Szóval, Suñer tábornok is beleegyezett ebbe az alkuba – Anglia élelmet szállít Spanyolország szegényeinek, cserébe Windsorékat gyorsan elküldik a szigetekre, ahol biztonságban lehetnek Hitler karmaitól.
Schellenberg azt hiszi, hogy jól leplezi a vereségét. Kudarcot vallott, mert a tervét bizalmasan megosztotta Pedróval, és Pedro arra használta az információt, hogy alkut kössön Angliával, ezzel pedig minden reményt megsemmisített, hogy Spanyolország csatlakozzon a tengelyhatalmakhoz. A Führer nem bocsátaná meg neki ezt a hibát, és Schellenberg mindent elkövet, hogy Hitler sose tudja meg az igazi okát, miért vallott kudarcot a szövetség.
A pincér a közeli asztalokat takarítja. Coco látja, ahogy titokban rájuk néz. Coco óvatosan elcsúszik Nicolás mellől, és felveszi a retiküljét. El kell mennie innen. Meg kell írnia a jelentését. Fel fogja használni Schellenberg titkos megszégyenülését.
Pamela Binnings Ewen: Párizs királynője
Regény Coco Chanel életéről
Fordította: Perlényi-Chapman Eszter
21. Század Kiadó, 2021
