Hűség (2019, Magyarország)
Szekeres Csaba filmje már tavaly elkészült, és néhány elismerést is kapott, ám sajnos nem lehetett túl sokat hallani róla, megnézni is csak néhány szerencsés tudta – most, a Verzión van a legnagyobb esélye a nagyobb közönség figyelmére. Amit meg is érdemel azzal együtt is, hogy az érzékenyebb lelkű néző nagy eséllyel ejt majd néhány könnyet a film láttán. A lírai hangvételben, festői fekete-fehérben készült Hűség egy idős házaspárról mesél, akik egy túl sokak által ismert élethelyzettel kell megküzdjenek: a feleség, Anna Alzheimer-kórtól szenved. Már a film kezdetén is látható, ahogy a betegség néma zavarodottságba zárja, és míg követjük, állapota végig romlik, de férje, Antal rendületlen türelemmel és szeretettel gondozza az egyre elveszettebb Annát.
A betegség pusztítása annál is inkább drámai, minthogy a házaspár mindkét tagja tanár volt, Anna néni pedig a kultúra, az irodalom szerelmese, akinek az agya még most is felismeri Ady Endre portréját. Fényképek sora mesél az utazásokról, az élményekről, a családtagok, barátok szerető törődése pedig arról, hogy akármi történjék, Anna élete nem múlt el nyomtalanul. A néniből néha, kiszámíthatatlanul feltör néhány mondat, főleg akkor elevenedik meg, miután két táncterapeuta dolgozik vele: egészen apró mozdulatokkal, érintésekkel hívnak elő belőle még egy pici erőt, még egy-egy mosolyt, egy kis életet. Csak egy kis megtartó, türelmes szeretet kell hozzá. A néző meg bőg.
A kamera szinte végig intim közelségben van, és miközben egy Alzheimerrel küzdő néni szívet tépő elszigetelődését lenne hivatott dokumentálni, sokkal inkább mesél arról, mit jelent egy negyvenöt éves házasság, amiben eddig is volt rengeteg szépség, és még lett is volna sok, ha nincs ez a borzasztó betegség, és hogy mit jelent a házassági esküben az „egészségben, betegségben” rész – nem hiába az a cím, ami. A Verzió tele van felkavaró, véresen mai témákkal – és ez a film sem más, hiszen aktuálpolitikától, társadalmi krízisektől, klímapániktól függetlenül mindaz, amit látunk, rengeteg idős ember valósága, amibe bepillantani alázatra tanító, katartikus élmény.
A Hűség a Verzió honlapjáról „kölcsönözhető ki” online, ingyenesen.
Üdvözöljük Csecsenföldön! (2020, Amerikai Egyesült Államok)
Az utóbbi hetekben-hónapokban forró téma az LMBTQ-emberek itthon is egyre látványosabban megnehezített élete: sokak szerint ők az új ellenségkép, amiről kommunikálni lehet, és akármit gondolunk minderről, azt mindenképpen érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy merre megy mindezzel az ország. E tudatosításnak kiváló eszköze lehet David France dokumentumfilmje, az Üdvözöljük Csecsenföldön!, mely egy olyan világot tár elénk, ahová jóérzésű ember nem akar megérkezni. Egy világba, ahol, miután alaposan megverték és összerugdosták, a szemünk láttára zúzza szét egy szikladarabbal egy lány koponyáját egy férfi – aki nem más, mint egyik rokona, hogy a testvére, apja, nagybátyja-e, az nem derül ki, de mindegy is. Mindezt miért? Mert a lány leszbikus, a homoszexualitásról pedig az ország vezetői jó ideje nagy hangerővel harsogják, hogy az bizony olyan szégyen, amit jobb minél határozottabban lemosni a családról. Naivitás azt hinni, hogy ha elég hangosan ismételgetik, nem hiszi el a nép a legképtelenebb baromságot is, és nem képes miatta felfoghatatlan embertelenségekre – ez a film nagy tételben bizonyítja mindezt.
Oroszországban a melegek elleni atrocitások olyan mértéket öltöttek, hogy arról rendszeresen szó esik a nemzetközi közbeszédben is, Csecsenföldön pedig mindezt még tovább fokozták, az országot vezető Ramzan Kadirov egyenesen kijelentette, hogy náluk nincsenek melegek, mert felszámolták ezt a problémát. Amire utal, az egy 2017-ben kezdődő, leginkább pogromsorozatnak nevezhető eseménysor, melyben egymás után raboltak el, tartottak fogva, vertek és kínoztak meg rengeteg LMBTQ embert, mindegyiküktől újabb és újabb sorstársak nevét vallatva ki, akikre ugyanez a sors várt. A kínzásokba sokan bele is haltak, akik pedig túlélték, azt visszaszolgáltatták az illető családjának azzal a javaslattal, hogy szabaduljanak meg a szégyenletes családtagtól, a legjobb lenne, ha saját kezűleg ölnék meg, biztos, ami biztos. Ezek az esetek pedig nem fogytak el azóta sem, és olyannyira komoly a probléma, hogy Csecsenföldön titkos civil szervezetek alakultak arra, hogy ezeket a fiatalokat megvédjék, leginkább úgy, hogy megszöktetik a lakóhelyükről, amint tudják, az országból is. Titkos menhelyek, rejtett átmeneti házak, teljes hálózat jogászokkal, jogvédőkkel, és olyan botcsinálta szakértőkkel, akik képesek megoldani az adminisztratív kihívásokat útlevelestől, vízumostól, menekültkérelmestől.
És a fiúk-lányok, akik csak szeretni akartak – most pedig mindez kiegészült még egy vággyal, amit nem kellene senkinek külön kiemelnie: életben akarnak maradni. Több menekülni kényszerült LMBTQ embert követ a film, van, aki egyedül, más a párjával, de olyan is van, aki családostól szökik, aki még csak most érkezik a menhelyre, és olyan is, aki már hamarosan távozik. De hiába van meg esetleg a célország, ahol jobb élet várja, és minden eszköz, amivel eljuthat oda, a távozás egyáltalán nem egyszerű: a hazáját elhagyni annak is trauma, akinek az élete múlik a dolgon, főleg, hogy ezek a srácok nem számíthatnak kedélyes Skype-hívásokra anyuval, hisz sokan épp a család elől menekülnek. A filmnek nagyon bizarr vizualitást kölcsönöz a tény, hogy szereplői többsége az életükért vannak épp szökésben: a filmen mesterséges intelligenciát használó digitális módszerekkel elmaszkírozva jelennek meg a szereplők, magyarán nagyjából így, mintha valamelyik fura arcmódosító filtert húzták volna az arcukra – alighanem pontosan ez is történt. Ezek az arcfilterek nem olyan kifinomultak még, láthatóan műviek, körvonalaik elmosódottak, a szájuk alig mozog, de a fájdalom, az érzések megjelenése az arcokon így is átélhető.
Az Üdvözöljük Csecsenföldön! a Verzió honlapján nézhető, 900 Ft-os jegyáron.
Epicentrum (2020, Ausztria)
Az Epicentrum messzire kalandozik mindentől, amit a dokumentumfilmektől megszoktunk, nincsenek sem írott, sem hangos narrációk, klasszikus beszélő fejek, és az egész film sokkal inkább emlékeztet valamiféle furcsa kísérleti mozira, melyben történetesen nem színészek szerepelnek, hanem hétköznapi emberek. A Darwin rémálma című dokumentumfilmjével Oscarra jelölt osztrák Hubert Sauper szaggatott epizódokból és benyomásokból fűzte egybe filmjét, mely leginkább egy filozofáló útifilmre hajaz: a nyugati turista Kubában jár-kel, és próbál megérteni, átadni valamit abból, mi ez a világ, milyen hatások formálták, és milyen emberek lakják.
A helyszín ugyan felkínálná az összes unásig ismert, turisztikai reklámvideókban sokat látott Kuba-romantikát, ám Sauper más irányt választott: ezekben a képsorokban nincsen semmi kommersz, a francia újhullám hatása viszont annál inkább feldereng. A rendező onnan indul, hogy a mozgókép és Kuba történelmének – vagy éppenséggel a világtörténelemnek – összefüggéseit fejtegeti, majd egyre inkább a bemutatott, véletlenszerűen összeválogatott megszólalók személyes történelem-, ország- és világértelmezésévé válik. Ami szokatlan ugyan, de nagyon hatásos, és ilyen vírusveszélyes, bezárkózott időkben az is nagyon jót tesz a nézői élménynek, hogy a fülledt, párás forróság szinte lemászik a képernyőről.
Sauper az imperializmus, a háború, a kolonizáció, az Egyesült Államok, és hasonló politikával terhelt fogalmak jelentéséről kérdezi a helyieket, a legváltozatosabb merítésben, a társadalom különféle arcait mutatva meg. Ám a legjobb húzás kétségkívül az, hogy a film főszereplőivé kisiskolás gyerekeket választott a rendező: hősei, akiket csak ifjú prófétáknak nevez, ragyogóak, élettel teliek, és lenyűgöző mértékig indoktrináltak, de hát melyik gyerek nem az, legfeljebb nem a kubai állami propaganda itatta át őket, hanem a nyugati fogyasztó értékrend, vagy, teszem azt, a migránsozás. Szereplőinek szavai, értékrendje által a film egy korszakváltás hajnalát örökíti meg, melyben az elkerülhetetlen összeomlás felé salsázó kommunista rendszer és az ország kultúráján vehemensen kopogtató kapitalizmus egyszerre jelenik meg: nyomor és pusztuló épületek a forró latin egzotikumra vágyó turistákkal teli luxushotelek árnyékában. Az átjárhatóság, csakúgy, mint a békés, áldozatok nélküli átmenet szinte lehetetlennek tűnik, és bármilyen szép új világ jön, az sokkal inkább valami külföldi pénzembernek, és aligha a kubai közembereknek jelent majd jobb életet, ez pedig megadja a filmnek a gyerekek ragadós vidámságát ellensúlyozó mélységet.
Az Epicentrum 900 forintos jeggyel nézhető online a Verzió honlapján.
Kiemelt kép: Verzió
