Kultúra

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

A századfordulón nem csak a fővárosi kéményseprők, de a kőfaragók közt is számos olaszra bukkanhattunk volna, egyikük nevét pedig ma is egy ház falán olvashatjuk.

A mai főváros szíve a századfordulón még tele volt gyárakkal és raktárakkal: a Szent István körút mentén gőzmalmok dolgoztak, a Lehel térnél szivarkapapírok, Zuglóban Zsolnay-csempék, a Király utcában uralkodóknak is szállított ágyneműk, a Rózsák terén álló óriási templom mögött pedig a Monarchia első izzói készültek, a listát azonban a végtelenségig folytathatnánk, hiszen volt itt repülőgépüzem, vagy épp egy terézvárosi szecessziós ház udvarában rejtőző apró, de annál fontosabb gépüzem is.

A gyár szóról azonnal füstöt ontó, hangos gépekkel teli óriások jutnak eszünkbe, pedig az üzemek jó része az utcáról alig hallhatóan végezte a munkáját – kitűnő példák erre a csempegyárosok, díszítőszobrászok, vagy épp a márványgyárosok, akik főként Józsefvárosban és Erzsébetvárosban megtelepedve próbálták meg üzletüket sikerre vinni.

Ilyen volt Luigi Mazzi is, aki az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb kikötővárosából, Fiuméból (ma Rijeka, Horvátország) valamikor az 1870-es évek derekán érkezett Budapestre. Előbb csak kíváncsiságból, hiszen látta otthon, hogy a magyarok és fiumeiek közt „milyen szívélyes viszony áll fenn”, de aztán beleszeretett a gyorsan fejlődő városba, és úgy döntött, hogy végleg Pesten telepszik le.

Az 1880-ban a Váczi körút 57.-ben (ma Bajcsy-Zsilinszky út 57–59.), két évvel később pedig már a mai Blaha Lujza térhez közeli Stáhly utca 5.-ben lakó férfi jó eséllyel azonnal a bérház- és palotaépítési láz sűrűjébe került. 1877 novemberében egy szintén Pesten élő honfitársával,  Bressan Gaitanóval társult, néhány év alatt pedig szép vagyonra tettek szert – más oka legalábbis nem lehet annak, hogy Mazzi 1884-ben saját földszintes házat építtetett magának Terézvárosban.

in. Bolond Istók, 1884. június 22., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Vonzottuk az olaszokat

A XIX. század utolsó két évtizedében megjelent Czim- és Lakásjegyzékeket átlapozva találunk még olasz kőmetszőket: Anselmo Andretti a Mosonyi utcában, Santo Pezzano pedig az Egressy úton dolgozott.

 

Nem csak ez a szakma, de a kéményeket tisztító férfiaké is tele volt olaszokkal: jó példa erre Devecis (Del Vecchio) Mihály, akinek a Bródy Sándor utcai Kéményseprő-házat (homlokzati szobra már évek óta egy restauráló műhelyben áll) köszönheti a város, akinek ősei tucatnyi másik családdal együtt a XVII. század második felében kezdték áthelyezni a székhelyüket a mai Magyarországra.

Az Urbányi Gyula tervei szerint megszületett Dalnok (most Székely Bertalan) utca 19. januárban kapott építési engedélyt, áprilisra pedig el is készült, csodával határos módon pedig ma is áll:

A beköltözés után Mazzi és felesége, Sperer Valpurga szokatlan nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot:

a tágas otthonban ugyanis mindenkit megvendégeltek, aki részt vett a munkákban. Végül nyolcvanketten ültek az asztalokhoz, közülük húszan pedig egy jelképes ajándékot – egy ezüst kulcsot – ajándékoztak a házigazdának.

in. Budapesti Hírlap, 1884. május 1., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Az örömöt hamarosan azonban gyász váltotta, hiszen alig három héttel később gyomorbajban elhunyt a pár kétéves fia.

A felemelkedés

A következő évtizedben Mazzi vélhetően egyre több megrendelésre tett szert, társai azonban lassan eltűntek mellőle: Gaitano 1892-ben már nem volt a cégvezetésben, az 1889-ben üzletvezetőként a vállalathoz csatlakozó Mayer István pedig alig két évig (1898–1900) működött társtagként, mielőtt önállósodott volna. Ehhez a változásokkal teli évtizedhez kötődik a műhely első, igazán fényűző munkája: Andrássy Aladár zempléni főispán 1881-ben megszületett Andrássy úti palotájának (Andrássy út 59.) homlokzatára ugyanis márványburkolatot álmodott meg, aminek elkészítését a cégre bízta.

A Luigi Mazzi-féle vállalat irányítását 1900-ban egy márványkereskedő, Ultmann Salamon és az 1904 végéig maradó Wallerstein Mór vette át, a cég neve azonban a jól bejáratott Mazzi maradt, hiszen a változás elriasztotta volna a megszokott nevet kereső vásárlók egy részét. Pedig a névadó ekkor talán már nem is követte aktívan a vállalkozás ügyeit: Mayer társtaggá emelésével egyidőben eladta a terézvárosi házát, majd neve többé nem bukkant fel a lapokban – talán családjával együtt visszatért a tengerpartra.

Az eltűnés

Cikkünk megjelenése után hat héttel Luigi Mazzi egyik ükunokája szerkesztőségünknek küldött levelében jelezte: gyanúnk igaz, a kőszobrász családjával együtt elhagyta Budapestet, és Carrarában telepedtek le.

Ultmann és a saját vállalkozást indító Mayer a következő években egymás mellett működtek, ez azonban nem lehetett idilli helyzet, így az útjaik különváltak: a Mazzi Luigi központját 1902-ben már a Rottenbiller utca 13.-ban, a cementlap-, épületburkolat- és mozaikgyáros Walla József (munkáit ma is számtalan bérház és középület őrzi) gyárának területén találjuk, három évvel később pedig Mayer is elköltözött.

A Rottenbiller utcai telepen ekkor több művész is dolgozott – köztük a később a Gellért fürdőn is dolgozó Rákos Manó (1848–1930), akinek életét, illetve csodás villáját korábban már hosszú cikkben mutattuk be –, nem a környezet hatott azonban üdítően a cég életére, hanem az az egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy Ultmann ekkorra már számos erdélyi márványlelőhelyet birtokolt. Ezekről az Országos Iparegyesület egyik ülésén így beszélt:

Nálunk kiaknázatlanul hevernek az óriási márványbányák, amelyekben elsőrangú szakértők állítása szerint a legjobb minőségű, a karrarai márványnál fehérebbtől kezdve, a színek ezerféle változatán át a rózsaszínű, tengerzöld és szénfekete márványig mindenféle fajta márvány található. E bányák akár egy vasút kiépítésével, akár kellő anyagi eszközök rendelkezésre bocsátásával sok ezer embernek adhatnának munkát, és különösen a székely nép boldogulását segíthetnék elő. Olyan anyagot rejtenek ezek a bányák, amelyhez hasonlót Olaszországból is nagy ritkán és drága pénzért lehet megvásárolni.

– idézte a férfit Magyar Ipar (1902. február 16.).

A Magyar Mérnök- és Építész Egylet Heti Értesítője ugyanebben az évben már a termelés megkezdéséről számolt be:

Újdonság számba megy azonban Gyergyó-Vaslábról (Csik megye) származó szép fehér márvány, mely a Maros és a legközelebb létesítendő székely vasút mellett könnyen hozzáférhető helyen fekszik, a hol azt Mazzi Luigi budapesti kőfaragó nem régen feltárta. […] Eddig vasúttal meg nem közelíthető ugyan, de azért máris szállít belőle Mazzi kisebb-nagyobb tömböket Budapestre, főleg szobrászati célokra. Mazzi úrtól arról értesültem, hogy Ligeti Anonymusa-nak alapzatát ebből a márványból faragtatja. Mazzi Luigi különben ezt a márványt asztallapokra és építészeti célokra is felakarja fűrészeltetni. Csik megyében nemcsak Szárhegyen és Vaslábon fordul elő fehér márvány, hanem még Tekerőpatakon és Szt-Domokoson is, a mely utóbbi nagy telepek azonban gyakorlati szempontból átkutatva még nincsenek.

Anonymus szobra a Városligetben, Ligeti Miklós alkotása. Fotó: Derzsi Elekes Andor

A siker nem maradt el. Az 1904-es St. Louis-i világkiállításon a cég huszonnégy, különböző árnyalatú márványlapot állított ki, melyek aranyérmet hoztak, a megrendelések pedig jókora tempóban kezdtek szállingózni a vállalat irodájába, hiszen így a drága import helyett az építtetők a hazai, ugyanolyan (sőt, egyes források szerint sokkal jobb) minőségű köveket használhatták, mégpedig alacsonyabb áron.

Előbb a Szépművészeti Múzeumon (Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc, 1900–1906), majd a BME főépületén (Hauszmann Alajos, 1902–1909), végül pedig a Fiumei úti Nemzeti Sírkert árkádsorán (Gerle Lajos és Hegedüs Ármin, 1904–1910) dolgoztak, a kövek faragásához pedig egyre nagyobb térre volt szükségük.

Gyorsan kinőtték tehát a rendelkezésükre álló helyet, ahol 1904-től már nem csak a kőfaragóknak, de a saját alapítású Magyar Kő- és Márványújság irodájának is helyet kellett szorítaniuk.

A Magyar Kő- és Márványujság 1907. január 15-i számának fejléce, az Arcanum Digitális Tudománytárból.

1906-ban végül a költözés mellett döntöttek: saját gyárat építettek a közeli Garay utca 39.-ben, aminek tereit 1907 májusában foglalták el. Az id. Paulheim Ferenc (1867–1937) munkájaként született földszintes házban hosszú időre rendezkedtek be, bár a kezdeti gondok nem maradtak el:

novemberre például nem készült el a fűtési rendszer, így a munkások sztrájkba léptek, és követelték a gyors megoldást.

A szerző felvétele.

A tulajdonosnak azonban saját bevallása szerint nem volt elég pénze a szükséges átalakításokra, a dolgozók pedig erre válaszul elvették a munkakönyveiket, bezárták a kapukat és hazamentek.

A dinasztia

A Paulheim építész dinasztiához tartozó Ferencről néhány szóban azért feltétlenül meg kell emlékeznünk, hiszen alig két évvel a Garay utcai földszintes ház után ő építtette és tervezte a Bakáts tér és a Ráday utca sarkán álló sarokkupolás házat (1910), illetve a zuglói Paulheim-villát (XIV. Ilka utca 56., 1922–1926) is, de Budapest főépítészeként, illetve kormányfőtanácsosként is aktív volt.

A helyzet valahogyan végül mégis megoldódott, sőt, Európa-szerte egyre jobban csengett a nevük, hiszen a tízes évek hajnalára

már bécsi és párizsi irodát is nyitottak,

a bevételek növelését pedig a Garay utcai épület kisebb helyiségeibe költözők is biztosították.

Albérlők

Előbb a Laszkáry Gyula-féle Romhányi Kőbánya- és Köszörűművek (1909-?) központi irodája volt itt, majd Takács János cipőfelsőrész-készítő (1928–1929) nyitott üzletet az utcafronton. Őt egy cukorkaüzlet váltotta, aminek áruját egy nyári éjszakán egy édes szájú tolvaj dézsmálta meg.

Az 1910-től Mazzi Luigi-féle síremlék tisztítási és jókartartási vállalat néven is emlegetett cég által készített munkák listája egyelőre ismeretlen, sorsának alakulását is homály fedi.

Galéria
in. Népszava, 1910. október 2., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

Fotó megosztása:

A tízes évekből például csak két temetői munkájuk ismert: báró Gromon Dezső (1838–1912) ma is az Új Köztemetőben álló síremlékét teljes egészében ők készítették, a Vasárnapi Ujságot alapító ügyvéd, Pákh Albert (1823–1867) a Nemzeti Sírkertben lévő, az újságolvasók által állított sírkövének viszont csak a teljes helyreállításáért feleltek.

Ennek ma már kevés nyoma látszik, hiszen a sír ma egészen más képet mutat:

Fotó: Vasárnapi Ujság, 1870, ill. Wikimedia Commons

A trianoni döntés okozta területi változások hozta piacszűkülésig és gazdasági visszaesésig a vállalatnak nagyobb gondok nélkül sikerült talpon maradnia, a húszas évek lassú feltámadását azonban a Magyarországra is elérő nagy gazdasági világválság tette semmissé, így 1932 júniusában a Luigi Mazzi-cég megszűnt – derül ki a Központi Értesítőből (1932. jún. 15.). Ennek fényében kimondottan meglepő, hogy a következő évben újra megjelentek a lapok apróhirdetési rovataiban, megfizethető gránit sírköveket árulva.

Ekkoriban több nagy megrendelést is kaptak: 1934-ben a cég készítette el az ünnepelt primadonna, a számos színház közönsége mellett a némafilmek rajongóit is meghódító Lábass Juci (1896–1932) síremlékét, négy évvel később pedig a Vörösmarty térre néző Futura-ház (a Futura Magyar Szövetkezeti Központok Áruforgalmi Rt. központja és Elismert Nyugdíjpénztárának bérháza, ép. Münnich Aladár, 1937–1938) belső márványmunkáiért feleltek.

Galéria
in. Tér és Forma, 1938/8-9., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

Fotó megosztása:

Ezen munkák sorsa nem volt szerencsés: a művésznő sírja ma erősen hiányos, a kommunista hatalomátvétel után minisztériumi épületté, a rendszerváltás után pedig előbb részben kaszinóvá, majd rendezvényházzá alakított sarokház megmaradt értékei közül a 2019-ben indult, az egész tömböt érintő részleges belső bontás és átépítés is kiradírozhatott néhány részletet.

Nem csak kövek

1933-ban és 1939-ben a Garay utcai gyár két MÁV-megrendelést is megcsípett, melynek keretében villamosszerelési anyagokat kellett szállítaniuk. Jó kérdés, hogy miként tudtak eleget tenni ezeknek a szerződéseknek.

Nem ez volt az első furcsaság a vállalat történetében, hiszen az első világháború hajnalán, 1915-ben a Központi Honvédruhatár 55 ezer darab hátizsák elkészítésére kiírt versenypályázatán is megmérették magukat, olyan, a hátizsákgyártáshoz egyáltalán nem értő vetélytársak ellen, mint egy nadrágtartó-készítő, egy vaskereskedő, egy ablakredőny-gyáros és egy fűszerkereskedő. Végül persze nem ők győztek.

 

in. Magyar Textilipar, 1915. feb. 15., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Jóval szerencsésebb volt azonban a mozgásművészeti iskolát is magában foglaló villaként megszületett, legszebb részleteit az utca helyett a kert felé mutató Stefánia út 28/A (ép. Vámos Imre, 1939–1940), aminek márványpadlóját készítették el.

Galéria
in. Tér és Forma, 1940/6., az Arcanum Digitális Tudománytárból

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

Fotó megosztása:

A Mazzi-cég neve utoljára 1943 nyarán bukkant fel a lapokban, így az év végén jó eséllyel már nem működött. Helyükön Leibovits Lajos norinbergi, kötszövött-, díszmű-, háztartási- és pipereáru-kereskedő tűnt fel, akit az államosítás söpört ki az épületből, átadva a helyét a Fővárosi 4. számú Vegyesipari Javító Vállalatnak.

Ennek köszönhetően a szomszédainál jóval alacsonyabb – továbbra is földszintes lakó- és műhelyépület túlélte a szocializmus évtizedeit, a rendszerváltás után pedig előbb a Magyar Alkotóművészeti Alapítvány kezében volt, majd egy tulajdonosváltás után Garay Udvar néven működött.

Galéria
A szerző felvétele.

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

Halvány felirat emlékeztet egy rég elfeledett pesti márványgyárra

Fotó megosztása:

A Google utóbbi tíz évben született utcanézeti képei egy utcára néző esküvői ruhaszalont, illetve több ruházati kis- és nagykereskedéseket mutatnak a felújítást rég nem látott házban, aminek faláról 2019-ben nyom nélkül eltűntek az üzletfeliratok, így a jövőbeli sorsa kérdéses, főleg, hogy semmiféle védelmet nem élvez.

Homlokzatáról még a vakolatrétegek sem tudták eltüntetni a több mint száztíz éve elhelyezett feliratot, aminek kontúrját a naplemente még jobban kiemeli:

MAZZI LUIGI
MÁRVÁNYGYÁR

A szerző felvétele.

Az alacsony épület megérdemelné, hogy megmaradjon, sőt, némi akarattal akár még élettel is meg lehetne tölteni a falakat, a kapun bepillantva azonban úgy tűnik, hogy erre nincs túl sok esélye.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.