Kultúra ismeretlen budapest

A grófoknak ágyneműt, a hajóknak pedig berendezést adott a Király utca rég elfeledett gyára

Az épületen ma is ez a felirat áll: „Fennáll – 1857 óta”. De mi történt az elmúlt másfél évszázadban a falak mögött? Fényt derítettünk a titokra.

A főváros tele van meglepő történetekkel: a Városliget szélén a századfordulón például a Pokol képeiből nőtt ki a magyar biciklizés egyik bölcsője, egy évszázaddal korábban a Bazilika helyén még állatviadalokat tartottak, az aréna bezárása után röviddel pedig egy közeli utcában Szabó Magda csodatévő Abigélje is megjelent.

Ismeretlen Budapest: Vajdahunyad vára mögött bújik meg Szabó Magda csodatevő Abigélje
A Belváros szívében lévő épületekre is megéri ám figyelni! Ismeretlen Budapest-sorozatunk legújabb epizódjában ezek egyikét mutatjuk be.

Az ezeket a sztorikat, illetve Budapest legérdekesebb épületeit, tereit, vagy épp szobrait bemutató Ismeretlen Budapest sorozatunk mai epizódjában is egy hasonlóan szürreális, és egyben fordulatos történetet tárunk fel: a Király utcai ágynemű- és bútorgyár sztoriját.

A másfél kilométernél alig hosszabb, a XIX. század utolsó harmadáig Pest főutcájának számító útvonal ma igen felemás képet nyújt: a körúton belüli, szűkebb szakaszán főleg a XIX. század derekán, a külső részén pedig inkább a századforduló után született épületekkel találkozunk, melyek mára mind elveszítették a két világháború közt még százszámra sorakozó cégéreiket és tábláikat.

Kinszki Imre ikonikus fotója 1929-ben, az utca belső szakaszán készült. Fotó: Wikimedia Commons

Néhány nyom persze még maradt, így a felerészt a bulinegyed szerves részévé vált utca járdáján végighaladva az igazán éles szeműek némi szerencsével még rátalálhatnak egy-egy apró részletre. Tökéletes példa erre az utcára egy emelettel néző 79. számú épület is, aminek homlokzatán a következő rejtélyes szavak olvashatók:

A szerző felvétele

A cégnévre már rég semmiféle utalás nincs, az utóbbi másfél évszázad az Arcanum Digitális Tudománytáron át elérhető sajtótermékei azonban ezernyi fogódzót adnak ahhoz, hogy a rejtély pillanatok alatt megoldódjon. Az épület az ágyneműgyárát huszonnégy évesen megalapító, a kezdetekben nemcsak tulajdonosként, de egyetlen alkalmazottként is működő Steinschneider Jakab tulajdona volt, aki saját szabadalmak egész sorával – köztük egy tartósabb termékeket eredményező „sajátszerű varró modorral” – próbálta meg minél több emberhez eljuttatni az egyre növekvő termékskáláját.

A Király utca 79. A szerző felvétele.

Az elé kerülő akadályokat jól láthatóan sikerrel vette, hiszen rövidesen nemcsak a pesti középosztály, de a felső tízezer rendszeres beszállítójává is vált: 1872-ben, az Ellenőr című lapban megjelent, még véletlenül sem reklámszagú rövidhír szerint például a miniszterelnöki, honvédelmi és pénzügyminiszteri székeket a külügyminiszterire cserélő gróf Andrássy Gyula testvérei, a hazai vasipar és vasércbányászat fejlesztése miatt Vasgrófként emlegetett, festőművészként és karikaturistaként kimondottan szuper dolgokat készítő Manó és a Bach-korszak után főispánná vált nagybirtokos, Aladár gyermekei számára „karácsoni ajándokul négy vaságyacska szállittatott berendezéssel együtt, melyek kiállitás és izlés tekintetében oly kitünöek, hogy a legcsinosabb bécsi és külföldi gyártmányokkal versenyeznek.”

Ehhez a ranghoz nyilvánvalóan a különböző állami vásárokon és kiállításokon való részvétele segítette hozzá, így alig néhány évvel a kiegyezés után Steinschneider azon kapta magát, hogy a Habsburg család tagjainak megrendelései futnak be hozzá.

Az 1876-ban, a Szegeden megrendezett Magyar Országos Ipar-, Termény-, és Állat-Kiállításon például egy kétségkívül jól hangzó

felszerelt vaságyat állitott ki, melynél a matracz egyfelén lószőrrel, másfelén gyapjuval van kitöltve, az előbbi oldala nyáron, az utóbbi télen használandó. Az ágy viola selyem vrillantokkal gyönyörűen van kiállitva; a paplan a legfinomabb ágytollal van béllelve s alig 1 1/2 fontos

– írta a Magyar Polgár (1876. szeptember 1.)

Az igyekezetnek meg is volt az eredménye: 1880 őszén Klotild főhercegasszony ugyanis a gyáros kérésére engedélyezte, hogy az a „Klotild főhercegné császári és királyi fensége udvari szállítója” címet használja, a következő évben pedig az ország legnagyobb földbirtokosai közé tartozó Szász-Coburg Fülöp herceg felesége, Lujza Mária Amália hercegnő – az utókor szemében nem épp pozitív megítélésű II. Lipót belga király lánya – is udvari szállítóvá emelte, Steinschneider azonban eközben sem felejtette el az alacsonyabb társadalmi rétegek kiszolgálását.

A Magyar Ipar 1881-es írása szerint ugyanis a cég „luxus ágyneműek mellett a különféle intézetek és vasuttársulatok számára a közönségesebb ágyneműket nagy mennyiségben készíti”, hatvan-nyolcvan, főleg női dolgozójának évről évre egyre nagyobb mennyiségben készülő munkái pedig lassan kiszorítják a magyar piacról a bécsi és külföldi konkurenciát.

A két szállítói cím megszerzése között költözhetett be a Király utcai épületbe, hiszen 1881 márciusában engedélyt kapott az itt tervezett kisebb átalakításokra, amit nyilvánvalóan el is végeztek. Két évvel később, 1883-ban új boltkapuzat született, 1889-ben pedig a Pest elképesztően sok épületét építőmesterként jegyző Hudetz János tervei szerint egy emeletet is kapott, így elnyerte mai utcai képét. A bővítés nyomán már nemcsak az üzlet, de a gyár is itt működött, évről évre gyorsan növelve a kapacitását.

in. Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1891-1892

Az 1891-ben a Magyar Királyi Államrendőrségnek is szállító, de a kor számos fővárosi épületének ablakponyváit, illetve kárpitos munkáit készítő cég a századforduló felé közeledve bútorok és más textiláruk gyártásában és árusításában is érdekeltté vált.

1892 végén még csak a „Vanicsek-féle szabadalmaztatott háló-zófákat és támlásszékeket” ajánlotta az újságolvasók figyelmébe, a következő években azonban számos hajó – köztük a Danubius és a Nicholson gyár összes darabja, a Szamos monitor (az 1980-as években Jugoszlávia vásárolta meg, majd szétbontották), illetve a Vaskapu megnyitására épített, az uralkodónak és udvarának szánt I. Ferencz József szalongőzös (1902-ben elsüllyedt) – belső teréért is ők feleltek, sőt a Magyar Királyi Honvédség és a fővárosi és vidéki kórházak, állami internátusok és intézmények állandó szállítóivá váltak.

1893-ban a gyáros két becsületsértési perrel is szembenézett, és mindkettőt megnyerte: a hazai iparoktatás magyarországi fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerző, a magyarok eredetét több, általa pénzelt és vezetett ázsiai expedíció során kereső, Vasgrófként emlegetett gróf Zichy Jenő

sokallta a javításra küldött selyem paplanjára megadott harminc forintos árat, így egyenesen zsarolónak is nevezte Steinschneidert, aki vérig sértve érezte magát, és bíróságra vitte az ügyet.

A fenyítő járásbíróság végül egyik felet se marasztalta el, hiszen az ítélet szerint Zichy egyszerűen csak kritikát fogalmazott meg, még akkor is, ha azt egy négy oldalas levélben tette. A gyáros néhány nappal később nyilatkozatot tette közzé a lapokban, bizonyítandó saját igazát, majd fellebbezett. Az ügyben végül mégiscsak a grófot marasztalták el, akit a harminc forint – három napi fogsággal kiváltható – pénzbüntetésre is ítélték. Nem kérdés, hogy a gróf melyiket választotta.

Az évből ekkor már csak egyetlen hónap volt hátra, de egy újabb afférra azért még jutott idő: Redvitz Sándorné báróné – talán épp Zichyvel egy időben – kilenc selyempaplanját bízta a férfira, aki a felújítás során a vád szerint nyom nélkül eltüntette az egyik paplanba varrt arany órát.

Steinschneider szerint ilyenről szó sem volt, sőt semmiféle értéket nem találtak a szétbontott ágyneműben. A báróné cserébe szemtelen fickónak nevezte a férfit, aki újra csak a bíróságig ment az igazáért. Ott végül visszavonta a panaszát, miután Redvitzné képviselője kijelentette, hogy a nőnek nem volt sértő szándéka.

A gyár 1895-re kinőtte a helyét, így míg az ország a millenniumi ünnepségekre készült, az egyemeletes, eklektikus ház udvari szárnnyal bővült. Ez persze nem jelentette azt, hogy a Városligetben lassan felépülő pavilonok megszületéséből ne vették volna ki a részüket, hiszen az addigra már százötven munkást foglalkoztató, az alapító fiai, Bertalan, Gyula és Károly által vezetett cég nem egyszerűen csak saját épülettel (ezt a megnyitó után Ferenc József is meglátogatta) volt jelen, de az Iparcsarnokban, illetve a tematikus állami kiállításrészekben is képviseltette magát a munkáival, melyek az élet és a mindennapok legtöbb területét felölelték. A legalább egymillió ember által látogatott terekben a mózeskosaraktól és nikkelezett óriási ágyaktól a mosdóasztalokon és a kórházi felszereléseken át a komplett vasúti háló- és étkezőkocsi-bútorzatig, illetve az összecsukható barakkágyakig mindent megtalálható volt, de mindezek mellett számos pavilon díszeit, vagy épp ablakredőnyeit is a Király utcai házban készítették.

Galéria
in: Magyar Szalon, 1896-1897

Az első négy szerencsés évtized után a Steinschneider-féle cég egyre nagyobb gondok elé nézett: 1897 végén egy, a kéményből kipattant szikra felgyújtotta a tetőteret, a környéken pedig a toll, vatta és tengeri fű égése okozta – a Pesti Napló leírása leírása szerint – penetráns illat terjengett. 1900-ban a cég a Soroksári úton kapott engedélyt egy új gyár építésére, amihez tizenöt évnyi adómentesség is társult. A lépés a hirtelen adódott pénzügyi nehézségek közepette leginkább előre menekülésnek tűnt, de már nem tudta megmenteni az 1900-as párizsi világkiállítás magyar pavilonját is berendező Steinschneideréket.

Alig két héttel a május 14-i megnyitó után a három testvér egyike, az akkor mindössze negyvenkét éves Károly egy revolverlövéssel végett vetett az életének. A lapok egybehangzó állításai szerint a kétgyermekes férfit az előző évben egy szélütés hosszú hetekre ágynak döntötte, a vele járó féloldali végtagbénulásból pedig nem tudott teljesen felépülni. Az addig boldog és vidám férfi ezután mogorvává vált, gyógyulását pedig a sorsfordítónak vélt karlsbadi tartózkodása sem segítette, úgyhogy egy talán nem is olyan hirtelen elhatározással a Király utcai épület pincéjében végzett magával.

Az 1901-ben született, minden termékre ráragasztott védjegy. in: Központi Értesítő, 1901

A tulajdonosok remélték, hogy a Soroksári úti gyár kirántja majd őket a gödörből, sőt egy direkt olcsó termékekre – köztük szalmazsákok, derékaljak, paplanok, vagy épp vas- és fémbútorok – specializált üzletet is nyitottak a belvárosi épület aljában. Tévedtek: a cég 1902-re az összeomlás szélére került, az állam pedig az adómentességen kívül nem nyújtott semmiféle támogatást. Néhány hónappal később pedig megindult az utolsó munkájaként a Városliget melletti Vakok Országos Tanító és Nevelő-Intézete berendezését készítő, illetve a szükséges kárpitozási munkákat végző vállalat felszámolása, ami a következő évben szét is szakadt.

A Soroksári út 96. alatti telep részét képező lószőrfonoda – a Monarchia legnagyobbja – a családban maradt: Steinschneider Bertholdhoz került, a Király utcai ház pedig a Belvárosi Takarékpénztáron keresztül Palágyi Gyula birtokába került.

in. Honi Ipar, 1903. december 15.

Berthold gyorsan sikerre vitte a céget: alig néhány hónap alatt Prágában, Bécsben, Berlinben és Szarajevóban üzemeltetett raktárat, Grazban, Lembergben (Lviv), Párizsban és Londonban pedig ugyanerre készült. A fontos fejlesztéseket eszközlő Palágyinak is sikerült a szakadék széléről visszarántani az üzem többi részét, ami kapacitása jó részét – Palágyi Gyula Rt. néven – bútorgyártásra fordította, a régi cégnév alatt pedig csak az ágyneműk és különböző textilek születtek meg.

A gyár nélkül maradt gyáralapító

Steinschneider Jakab mindezt még testközelből szemlélhette, hiszen csak hetvenhat évesen, 1909. augusztus 20-án hunyt el Debrecenben.

A cég bútorainak tervezője a legtöbb esetben nem ismert, az azonban egyértelmű, hogy az esetek többségében külföldi gyárak termékeit, illetve szabadalmait vették át, egy 1920. decemberi hirdetés azonban arról számol be, hogy az iparművész-tanár Novák András egy négyszobás polgári lakást rendezett be a Király utcában megszületett kiállítóteremben, mégpedig úgy, hogy a bútorok mindegyikét saját maga tervezte, a többi berendezési tárgyat pedig a gyár termékkatalógusából választotta.

A cég neve 1924-ben változott meg: onnan kezdve Steinschneider Jakab Rt.-ként működött, igazgatóságában pedig a Palágyi család négy férfitagja ült.

A Horthy-kor hajnalán kormányfőtanácsossá is kinevezett Gyula ezután adta át a stafétát fiának, Tibornak, akinek a vezetése alatt a cég továbbra is az állami vállalatok megrendeléséből szerezte a bevételei tekintélyes részét, a nagy gazdasági világválság azonban már a kezdetekkor, 1929 őszén fizetésképtelenné tette a Palágyi-féle bútorgyárat, ami a társvállalatot is magával húzta. A hasonló helyzetbe került üzletek életben maradását segítő Országos Hitelvédő Egylet felmérése alapján a bútorgyár nyolc havi részletben könnyűszerrel kifizethette volna a tartozása több mint ötven százalékát, az igazgatóságban ülő Palágyi család tagjai azonban a vállalat felszámolását kérték, sőt az ágyneműgyárral még lejjebb próbálták alkudni a kifizetendő tartozásrészt.

A csel természetesen túl átlátszó volt, így a budapesti törvényszék 1930. áprilisában elrendelte a csődöt. A felszámolás öt évig tartott, a Király utcába azonban pillanatokon belül a Hazai Faipar Rt. keretléc- és keretgyárát felvásárló, 1894 óta létező Schiffer Ármin-féle cég költözött be, és a két évtizeddel későbbi államosításokig ki sem mozdult onnan. Palágyi végül szőlőbirtokosként és kormányfőtanácsosként, alig egy hónappal a második világháború kitörése után hunyt el, így már látta a számos emléket rejtő épület megmenekülését, aminek üzlethelyiségeibe 1932-ben a zongorák eladásával és bérbeadásával foglalkozó Deutsch Gábor, illetve Szohner Irén jelmezkölcsönzője is beköltözött, néhány évvel később pedig László Pál gomb-, csat- és díszműárugyára, illetve Steiner Mátyás könyvbeszerzési és szállítási vállalata jelent meg az udvari szárnyon.

A Soroksári úton eközben már rég más szelek fújtak: Berthold 1910-ben kiszállt a Lószőrfonodából, hogy a frissen létrejött Magyar Szőrüzem és Lószőrfonógyár Rt. élére álljon, aminek munkásai 1913-ban a ma is álló kőbányai Gyömrői út 130-ban kezdték meg a munkát.

A repülő kisasszony

Berthold lánya, Lili 1911-ben, egyes sajtóhírekkel ellentétben szülei tudtával, bár azok beleegyezésének hiányában iratkozott be a bécsi Illner-féle pilótaiskolába, ahol 1911-ben a pilótavizsgát is megszerezte.

Az Ujság azonban ezen év augusztusában ugyan csak arról számolt be, hogy a lány „már túl van a repülés elemi részén, a guruláson és ma jött a híre annak, hogy néhány méternyire felemelkedett a levegőbe is”, más forrásokból azonban egyértelmű, hogy 1912. augusztusában sikerült a mindent eldöntő vizsgája, így őt tekinthetjük az első magyar – és egyben a világ második – női aviatikusának, sőt, jó eséllyel az első hazai női autósofőrnek is, hiszen a budapesti Deutsch-garázsban a repülőiskolával párhuzamosan ezt az akadályt sikerrel vette.

 

in. Tolnai Világlapja, 1911. szeptember 3.

A 4. számú magyar pilótaigazolvány tulajdonosa lett, és megállás nélkül az első magyar repülőtéren – az egykori Felsőrákosi Lovassági Gyakorlótérből megszületett mezőn – lógott, hiszen fülig szerelmes volt a magyar repülés korai éveinek igazi zsenijébe, a Balatont elsőként – saját maga építette gépével – átrepülő Lányi Antal főhadnagyba.

Apjától a sikeres vizsgája után egy száz lóerős Etrich Taube gépet – a világ első, sorozatgyártott modelljének egy példányát – kapott, amivel az 1913-as repülőversenyen a gyorsasági verseny legjobbja, illetve két másik szám ezüstérmese lett. A hazafiság sem hiányzott belőle, hiszen a háború kitörésekor azonnal jelentkezett katonának, apja itt azonban már közbelépett, és lebeszélte a tervéről, jelezve, hogy feleslegesen veszélyezteti az életét, huszonhárom évesen pedig lassan inkább a párválasztásra kellene gondolnia. Lili eleget tett a minden bizonnyal nyomatékos kérésnek: a háború derekán Coudenhove-Kalergi gróf felesége lett, majd annak csehországi birtokára költözött. A repüléssel egy szempillantás alatt felhagyott úttörő végül 1977-ben, Nizzában hunyt el.

Tizenegy évig maradt az akkor már az utóbbi években köznevesült Hős utca végébe költözött részvénytársaság élén, majd annak igazgatótanácsában, azután pedig eltűnt a közéletből.

Na de kanyarodjunk vissza a Király utcába: a Schiffer Ármin és László Pál munkásainak zajától hangos épület kisebb sérülésekkel élte túl Budapest ostromát, László pedig a fegyverek elcsendesülése után másik cége, a rudakat és csöveket gyártó Lapelit Műszarugyár irodáját is ide telepítette, melynek dolgozói minden bizonnyal hosszú időn át megemlegették az utcai üzlethelyiségben ekkor már működő pékség kenyerét, hiszen az ott dolgozó pék inkább zsömlékben és kiflikben lelte az örömét, a kiutalt liszt egy részének eladása után pedig rettenetes minőségű, félig átsült kukoricadarát rejtő kenyeret készített, a törvény haragját magára irányítva.

in. Szabadság, 1947. november 8.

Az államosítások után özv. Roskó Gyuláné neve látszik itt, akinek fia asztalos kisiparosként a következő évtizedben is ott élt, sőt, lakások azóta sem szűntek meg. A ház a szocializmus évtizedeiben a Lakástakarító és Ciánozó KSz. központja (ez később Takarító Ipari Szövetkezetté vált) lett, de a nyolcvanas években a Fővárosi Ruházati Bolt karbantartó részlegével, illetve a Röltex padlószőnyeg-szaküzletével kellett osztoznia a tereken. A rendszerváltás után az épületet számos kisebb-nagyobb cég foglalta el, az utcáról jól látszó épület állapota pedig kielégítőnek tűnik, így feliratával együtt még biztosan hosszú időn át az utcakép része lesz.

Egy, a múltjára emlékeztető táblát azért örömmel látnánk a homlokzatán, hiszen a hasonló történetek egy város szerves, és fennmaradásra érdemes részei.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik