Kultúra ismeretlen budapest

Két évtizednyi gondolkodás után lebontják a pesti belváros egyik legidősebb házát, pedig védettséget érdemelt volna

Az egykor többek között a Mumus nevű romkocsmának is otthont adó ház helyére lakások és irodák kerülhetnek, de akár egy kollégiumot is kialakíthatnak itt.

A főváros XIX. századi épületei az elmúlt években elképesztő tempóban tűntek el az utcaképekből, hogy helyüket sokkal nagyobb, soklakásos társasházaknak adják át. Ismeretlen Budapest sorozatunk korábbi epizódjaiban ennek a koronavírus-járvány miatt csak rövid időre lassuló folyamatnak számos példáját mutattuk be, a sor azonban távolról sem ért véget, hiszen a közeljövőben porrá válhat a kétezres évek óta zsidónegyedként emlegetett Belső-Erzsébetváros egyik legidősebb épülete, a Kis Diófa utca 16. is.

Az épület bontási engedélykérése február 20-án jutott el Budapest Főváros Kormányhivatalához, ami az építési jogkörök többségének a kerületektől való 2020-as elvonása óta önállóan adhat zöld utat a folyamatnak. Ezt mostanáig még nem tette meg – a leadott dokumentumcsomaghoz nem csatolták a szükséges településképi véleményt, így ezt pótolni kell –,

nem látszik azonban gátja annak, hogy a ház az év végére porrá váljon.

Felmerült kérdéseinkkel a kormányhivatalhoz, illetve az erzsébetvárosi önkormányzathoz fordultunk: előbbi megszokott sablonválaszában jelezte, hogy minden nyilvános információ elérhető a vonatkozó felületen, utóbbi pedig kijelentette, hogy

a tulajdonos terveivel kapcsolatban nincsenek információik,

a házban pedig

egyébként nincs olyan érték, ami védettséget támasztana alá, így a szabályozási terv szerint új épület létesíthető.

Adrián Zoltán / 24.hu

A helyzet persze nem ennyire egyszerű, hiszen Erzsébetváros vezetése már a Hunvald-korszakban úgy érezte, hogy a Kis Diófa utca ezen háza bontandó, így az ezredfordulón született, majd azóta kisebb-nagyobb változásokon átesett szabályozási tervben kivétel nélkül kiradírozandóként tekintettek rá.

A helyzetet többek közt a 2004-ben alapított, haláláig Perczel Anna (1942–2021) által irányított ÓVÁS! Egyesület is próbálta megváltoztatni. Az építésznő Védtelen örökség (2007) című vaskos kötetében így írt a házról:

Fiatal iparművészek szerettek volna otthont találni benne, műhelyeket, műtermeket, kiállítóteret kialakítani. A televízió Kultúrház című műsora is berendezkedett itt egy éjszakára ideiglenes kiállításokkal, így nagyon sokan láthatták, milyen varázslatos hangulatúak és kiállítások rendezésére, közösségi életre mennyire alkalmasak a korai lakóház belső terei.

Perczel a belső állapotokról is hosszan írt – eszerint a lecsupaszított utcai homlokzat mögött még ma is szép keresztboltozatos, falpilléres kapualjat találhatnánk, földszinti termeit pedig az ilyen korú házaknál is ritkának számító kosáríves boltozat fedi.

A meglepetések az írás szerint a lépcsőházban sem érnek véget: a vörösmészkő lépcsőn felkapaszkodva előbb esztergált fa-, majd öntöttvas korlátokkal találkozhatnánk, a függőfolyosót pedig ma is az eredeti kőlemez, kőkonzol, illetve klasszicizáló kovácsoltvas korlát alkotja.

Galéria
Kiss Márta jóvoltából
A függőfolyosó részlete 2017-ben.

A rendszerváltás után a kerület az elmúlt húsz évben többször is megpróbált kezdeni valamit a helyzettel: az építési nyilvántartás szerint a házra a józsefvárosi elsőfokú építési hatóság – Erzsébetváros összeférhetetlenség miatt nem dönthetett a kérdésben – 2004 októberében adott ki először bontási engedélyt, amit 2007-ben, majd 2008-ban is meghosszabbítottak.

A bontás azóta sem kezdődött el, ez azonban nem jelentette azt, hogy ne lehetett volna álmodozni az utódról: a 2002-től Hunvald György által vezetett önkormányzat röviddel karácsony előtt arról beszélt (Népszabadság, 2002. dec. 11), hogy az akkor ott lévő hét rossz állapotú lakás helyett nyolcvan önkormányzati otthont építenek a helyére.

A témában pedig rövidesen egy, a kitűzött célt megerősítő határozatot is elfogadtak, ez azonban nem garantálta azt, hogy a lakásszám alig három hét alatt

ne csökkenjen ötvenre.

Adrián Zoltán / 24.hu A házban hosszú évek óta sorsukra váró évtizedes utcanévtáblák és házszámok – a gyűjtők ma sokat fizetnének értük, de akár a helytörténeti gyűjtemény is tárolhatná őket.

A tervezett ház az évek múlásával tovább zsugorodott: 2008 novemberében végül

egy harminckét lakásos önkormányzati társasház kapott építési engedélyt.

A kézzelfogható változások az ingatlanválság miatt a következő évben sem indultak el, sőt, a kerület 2010-ben már pályázaton keresett új gazdát az ingatlannak.

A próbálkozások végül csak tavaly vezettek eredményre: egy júniusban kifüggesztett árverési hirdetmény szerint a szomszédos 14. számú, sokáig autóparkolóként hasznosított foghíjjal együtt 958,8 millió forintos kikiáltási áron próbáltak megválni tőle. Ez kissé talán meglepő módon sikerült is, hiszen a kétfordulós pályázat végén a Biggeorge 33. Ingatlanfejlesztő Ingatlanbefektetési Alap, illetve az Ökoházak-csoporthoz tartozó Rosalia Ház Ingatlanforgalmazó és Tanácsadó Kft. egyaránt megajánlotta a kikiáltási árat.

Adrián Zoltán / 24.hu A szomszédos foghíjjal együtt cserélt gazdát.

A rövid licitharcnak beillő versenytárgyaláson a Biggeorge végül egyetlen lépcsőfokkal lépett feljebb az ellenfelénél, így 959,5 millió forintért átvehette a két ingatlant. A döntést a képviselő-testület 2023. december 6-i ülésén 8 igen, illetve 4 nem szavazattal (0 tartózkodás mellett) támogatta.

A Fidesz-KDNP egyik képviselőjében, Ripka Andrásban a szavazást megelőzően felmerült a kérdés: nem problémás-e, ha a Kis Diófa utca 5.-tel egyidejűleg a foghíj, illetve a ház is ugyanannak a körnek a tulajdonába kerül? Párttársa, Veres Zoltán hozzátette: szükség van-e egyáltalán az ingatlanok eladására, és ha igen, akkor azért, mert nincs pénze az önkormányzatnak? A kerület jegyzője, Tóth János csak az előbbi kérdésre reagált – szerinte ezt egyetlen szabály sem tiltja –, utóbbi esetében ugyanis nyilvánvalóan az lett volna a válasz, hogy csak a két évtizede létező, a 2010–2019 közti fideszes vezetés által is napirenden tartott tervet vitték végig.

A két pályázó egyaránt vállalta, hogy az átvételt követően öt éven belül – jelen esetben 2029 végéig – beépíti a területet, ennek módját azonban másként képzelték el: míg a Rosalia Ház egy hatemeletes, 64 lakást, egy üzlethelyiséget, illetve 74 földalatti parkolóhelyet magában foglaló, geotermikus fűtési-hűtési rendszerrel rendelkező épületben vagy szálláshelyben (ennek részleteit nem dolgozták ki) gondolkodott, addig a Biggeorge az utcafronton hat, a hátsó szárnyon pedig hétemeletes lakó- és irodaházban vagy kollégiumban, illetve diákszállóban gondolkodott, remélve, hogy egy településrendezési szerződésnek köszönhetően az építendő parkolóhelyek számát is csökkenteni tudják.

Erztsébetváros Önkormányzata

A késés sem okozna problémát

A projekt csúszása esetén a tulajdonosnak évente 73 millió forintnyi késedelmi kötbért (napi 20 ezer forintot) kellene fizetnie, a terv meghiúsulásakor pedig az adásvételi szerződés értékének 30 százaléka, azaz 287,75 millió forint vándorolna a kerület számlájára.

A cég által mellékelt, a Symbister Bt. tervezője, Bodó Balázs által 2023 novemberére kidolgozott koncepcióterven – ami valójában leginkább csak a várható méretek megmutatására szolgál – egy, a kerület által meghatározott beépítési határokat szinte teljesen kihasználó épület látszik, hiszen

  • a terepszint alatt kihasználja a 100 százalékos beépítés lehetőségét,
  • a terepszint felett egyetlen tized százalékkal közelíti meg a felső határt (60 helyett 59,9 százalék),
  • a lehető legkisebb zöldfelületi mutatóval (25 százalékkal) számol,
  • az utcai párkánymagasságot 52 centiméterrel (20,5 m) helyezi a lehetőségek nyújtotta 21,02 m alá,
  • az építménymagasságot, valamint a legmagasabb pontot pedig centiméterre pontosan a maximumra helyezi (22,5, illetve 28,02 m),

mindehhez pedig az iroda alaprajzokat, illetve tömegtervet is csatolt:

Galéria
Erztsébetváros Önkormányzata

Ezekből a méretet leszámítva semmilyen konklúzió nem vonható le, a problémát azonban nem a várható beépítés befektetői oldalról nézve teljesen indokolt, a tűzfalak szinte teljes eltakarását hozó magassága jelenti, hanem az a tény, hogy

a kerület egyik legidősebb, értékes háza tűnik el,

mégpedig úgy, hogy a vezetés

az elmúlt húsz évben egyetlen fűszálat sem mozgatott meg a megmeneküléséért.

Adrián Zoltán / 24.hu Némi éllel akár azt is mondhatnánk, hogy a ház a kétezres évek óta a kutyát sem érdekelte.

Pedig lehetett volna ez másként is: a BME-n 2017-ben diplomázó Kiss Márta diplomatervében ERAS(MU)MUS néven a rövid időre érkező külföldi diákokat célzó lakóépületről álmodott, a ház szerkezetét és alaprajzát pedig használhatónak, értékesnek, illetve megtartandónak találta. A fiatal tervező két szinttel, illetve egy tetőtérrel fejelte volna meg a házat, az U alakú tömeget pedig egy új blokkal zárta volna le a kert felől.

Adrián Zoltán / 24.hu A foghíj mai arca – ennek helyén is lakások vagy épp diákok szobái állhatnak majd.

Az árvíztől a bontásig

A röviddel Pest és Buda jó részét elpusztító nagy árvizet követően, 1840-ben az akkor még a Kleine Nussbaum Gasse (ennek tükörfordítása a Kis Diófa utca) mentén elterülő telken született két földszintes ház a Bach-korszak végén kapott egy emeletet (ép. Limburszky József), majd 1862-ben került a Kuhn család birtokába. Ők előbb aszimmetrikus arccal egyesítették azokat, majd 1866-ban, illetve 1868-ban földszintes toldalékkal toldották meg a már akkor is U alaprajzú épületet: az előbb elkészült házmesterlakás terveit szintén Limburszky, a másik szárnyra ragasztott két, szoba-konyhás lakást pedig a kor ismert tervezője, Schusbeck Pál jegyezte.

A ház közel hatvan éven át, 1920-ig az aranyművest és kárpitost is felvonultató családban maradt, a századforduló után azonban már az egy házasság útján a képbe került Berberichek nevét találhattuk volna a tulajdoni lapon. Az első nagy változást az írószergyártó Hardtmuth L. és C. Rt. hozta el, ami a megvétellel egyidőben az Agyag és Kályhaárugyár nevet vette fel, a földszinten pedig a saját telepének szorított helyet. A házat nem sokáig tartották meg: 1926-ra azt ugyanis Fodor Ignác és neje vette át.

Az emeletén mindössze két nagyobb lakást rejtő házban kis mérete ellenére is sok érdekes személy, illetve társaság fordult meg, köszönhetően annak, hogy az alsó szinten a XX. század hajnalán már rég nem lakásokat, hanem egymást sűrűn váltó műhelyeket találhattunk volna. A cím- és lakásjegyzékekben, illetve a lapokban a házzal összefüggésbe hozható tűkészítők, cipészek, lakatosok, címfestők, illetve más mesterek nevei közt böngészve kiderül, hogy az 1880-as évek végén a kerületi rendőrkapitányság is a ház alsó szintjén működött, felette pedig a kor egyik népszerű arckenőcsét gyártó, valamint forgalmazó Zilzer Johanna töltötte a mindennapjait. A nő a reklámjaiban azt állította,

hogy a krémje minden szeplőt, májfoltot és szemölcsöt eltávolít, sőt, egészséges rózsás színt is ad az arcnak.

A földszinten néhány évvel később már idősebb Klein Sámuel rövidáru- és rőfkereskedő cége kapott helyet, ami a századforduló után, Klein Dávid kezében előbb kárpitoscéggé alakult, majd egészen a 1920-as évek végéig bútorok, zongorák, lakberendezési tárgyak, matracok, konyhaberendezések, régiségek és szőnyegek adásvételével foglalkozott.

1900-ban a környéken sorra nyíló fotográfiai műtermek egyike is ezt a házat nézte ki magának: a falak közt a Bienenfeld és Társa nevű cég (Ideal Bienenfeld) jelent meg, ami mellett egy sapkakészítő, valamint az előbb Medvei Zsigmond papírkereskedő, később pedig a szeszkereskedőből lett kávéház-tulajdonos Fantó Henrik által vezetett Wahrmann Mór budapesti jótékonysági egylet talált otthonra. (Az általuk alapított díjat 2003 óta újra kiadja az MTA.)

Pesti Hírlap, 1890. jan. 26., Kakas Márton, 1904. okt. 16., ill. Sport Világ, 1904. máj. 1. / Arcanum Digitális Tudománytár

Az egylet egy évtizeden át maradt, Bienenfeldnek azonban csak öt év jutott. Előbb használt cikkekkel kezdett foglalkozni, 1905 nyarán azonban mégis végrehajtást indítottak a tulajdonos, Bienenfeld Géza ellen, aki az év végén elhunyt. Helyét a rövid életű Békés Fényírda vette át, amelyet két, mára elfeledett fotós váltott: Fischer Zsigmondné Barta Kornéliáról semmit sem tudunk, Schubernigg Péterrel kapcsolatban azonban különböző információmorzsákat mégis össze lehet porszívózni a különböző archívumokban.

Az 1910-es években már a budai Zsigmond utcában működő fényképész az első világháborút követően Sao Paulóba emigrált, ahol 1930-ban a helyi magyar labdarúgók Albert főherceggel való találkozásáról készített fotót. Az országban készített képei közül bő egytucatot a Holland Nemzeti Fotográfiai Múzeum őriz, Magyarországon született képeslapjai pedig többek közt az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében, valamint különböző vidéki intézményekben és magángyűjteményekben lapulnak.

Pest-Buda Aukciósház

A legnagyobb nyüzsgést persze nem a beállított stúdiófotók készítése miatt érkező hölgyek, urak, illetve családok okozták, hiszen 1918 februárjában Groszmann Gusztáv hordógyáros vezetésével itt született meg a Magyar Hordókereskedők Országos Egyesülete, amely a következő négy évben megosztotta a tereket a saját otthonnal nem rendelkező Budapesti Gyógyszerész Testülettel.

A felső szinten lévő lakások egyikét ezzel párhuzamosan a Rauch család használta: az üvegkereskedését itt működtető családfő, a többek közt a megszűnt Király Kávéház tükreinek és üvegtábláinak is új gazdát kereső Rezső neje, Matild gyermekruha-szalont üzemeltetett az udvarban, fiuk, Géza pedig saját vállalkozása mellett 1921-ben és 1922-ben is ellátta a Terézvárosi Torna Club (TTC) intézői feladatait.

Másik gyermekük, a negyvenegy éves nyomdai gépmester, Ármin az évtized második felében már nem itt élt, 1927 elején mégis itt tartóztatták le, mikor apjánál keresett menedéket, miután adósságait hamis váltóval próbálta fedezni. Előbb Romániába szökött, majd hosszú hónapok után tért vissza a fővárosba, ahol a detektívek rövidesen kiderítették, hogy a Kis Diófa utcában rejtőzik.

A kis ház nagy botrányai ezzel nem értek véget: az 1926-ban érkező új háztulajdonos, az Osvát utcában ezüstárugyárat irányító Fodor Ignác 1928 áprilisára ide költöztette ugyanis a gyárát, ami három évvel később, az Esti Kurír hasábjain 1931 augusztusában megjelent botrány miatt vált országosan ismertté:

az állam által fenntartott Pázmány Péter Tudományegyetem ugyanis egy kilencszáz darabból álló, százhúsz személyes, az egyetem címerével díszített evőeszköz-készletet rendelt tőlük, hogy méltó módon fogadhassa a külföldi delegációkat.

Esti Kurír, 1931. aug. 14. / Arcanum Digitális Tudománytár

A gyár négy hét alatt szállította le a százkilónyi ezüstből biedermeier stílusban született tárgyakat – írja a lap, ami arról számolt be, hogy a nagy ezüsttálcákat és díszkannákat is magában foglaló fényűző készletre nem is az egyetem, hanem a rektor, Nékám Lajos által felkért orvosi műszergyár kért árajánlatokat.

Nékám a nyomozás idején szabadságon volt, így a vádakra Klebersberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter reagált. A politikus reakciójában arról beszélt: ő semmiről sem hallott, pedig a tudta nélkül nyilvánvalóan nem lehet ilyen megrendelést indítani.

Kizártnak tartom, hogy ez a hír igaz legyen. Őrültség ilyet még csak feltételezni is

– mondta, és teljes képtelenségnek tartotta, hogy a külföldi delegátusok miatt lenne szükség a vásárlásra, hiszen azok évente jó, ha egyszer járnak Budapesten.

Közpénzeket semmi körülmények között sem lehet ilyen célra fordítani. Ilyen megrendelés feltétlenül ellenkeznék az egyetem hivatásával. A kultuszminisztérium egyetemi osztályában mindenesetre lett volna annyi szemmérték, hogy velem ezt az ügyet közölje. Az egyetemi osztály tehát nem tudhatott erről a dologról, az egyetem pedig az én hozzájárulásom nélkül semmi esetre sem eszközölhetett ilyen megrendelést. (…) Akármint áll is a dolog, a közönségnek éppen a mai súlyos időkben jogában áll a legrövidebb időn belül megtudnia, ki rendelt itt és ki fizetett

– tette hozzá.

Nemesfémipari Közlöny, 1928. ápr. 26., ill. 1931. jún. 25. / Arcanum Digitális Tudománytár A Fodor-féle cég két reklámja.

Nékám másnap reagált a vádakra: a száz helyett csak 66,5 kilónyi ezüstről, evő- helyett teáskészletről, illetve 16 ezer helyett csak 8298 pengős kiadásról beszélő rektor elismerte, hogy az egyetem vagyonából, miniszteri engedély nélkül, a közelgő látogatások és fogadások miatt rövid határidővel rendelte a készletet, soraiból azonban semmiféle megbánás nem volt kiolvasható:

A legkevesebb, amit tehát ebben a tekintetben tenni lehetett, hogy az egyetemnek régi ezüstkészletét némi teáskészlettel egészítsem ki, mégpedig miután körülbelül százhúsz tanára van az egyetemnek, ez a kiegészítés százhúsz személyre történt. Ennek költségei az ezüst mai árának alacsony volta mellett alig érdemelnek említést. (…) A tárgyakat természetesen meg kellett jelölni, ami a monogramvésés helyett egyszerűen egy címeres rányomással történt, darabonként nyolc fillérért. Természetes, hogy az egész beszerzés az egyetem saját vagyonából történt, és ahhoz az állam egy krajcárt sem adott.

A rektor persze próbált javítani a renoméján, hiszen kiemelte, hogy talán minden addiginál nagyobb mértékben támogatták a segítségre szoruló diákokat: 227-en kaptak cipőt, kesztyűt, sálat, télikabátot vagy akár teljes öltözetet, sokukat nyaraltatták, segítették a különböző segélyegyleteket, sőt, egy negyvenágyas diákotthont is nyitottak nekik.

Aztán előhúzta az aduászt, azt állítva, hogy

a rendelést a különböző egyetemi banketteken megtakarított pénzből finanszírozta.

A botrányt néhány nap után végül Klebelsberg zárta le:

Én a mai időkben nem csináltatnék ezüstkészletet, de ennek ellenére mégsem avatkozhatom bele az egyetem ezüstkészlet vásárlásának ügyébe, mert e kiadás anyagi fedezetéül a rektornak úgynevezett rendelkezési alapja szolgált, efölött pedig a kultuszminiszter felügyeleti vagy ellenőrzési jogot nem gyakorolhat. Nem helyeslem az ezüstkészlet vásárlást, de beleavatkozásra nincs módom.

Nékámot a következő szemeszter kezdetén leváltották a pozíciójáról.

Esti Kurír, 1931. aug. 18. / Arcanum Digitális Tudománytár

Alig ült el a por az ezüstgyár körül, máris indult a következő botrány, aminek középpontjában az 1928 óta a lakások egyikét használó Takarék és Hitelintézet, mint Szövetkezet állt. A budapesti bérházakra, környékbeli családi házakra, földbirtokokra jelzálogkölcsönöket adó, sőt, az építési beruházásokat is hitellel támogató vállalkozás ötlete önmagában telitalálat volt, hiszen a világ épp belecsúszott az Egyesült Államokból indult első nagy gazdasági világválságba, a valóság azonban jóval szomorúbb volt a vártnál – foglalta össze 1932 januárjában a Magyar Közélet című lap.

A Kisdiófa ucca a Király-street mellékuccáinak egyike, azok közül is a legszűkebb, a legsötétebb, emlékeztet valamelyik galíciai ghettó sikátorára. Ebben a környezetben tűzte ki közgazdasági zászlaját jónéhány évvel ezelőtt a Takarék és Hitelegylet című bankvállalkozás, amelynek sokat hányatott életűvezére, Mihók Ottó, ebből a fészekből indult aranykereső útjaira. A levitézlett tőzsdés, kitűnő szimatú ember, hamarosan talajt kerít vállalata alá, előkelő főurat nyer meg elnökül, és eddig még ki nem derített praktikával sikerül behálóznia egyik legjelentékenyebb biztosító intézetünk vezérigazgatóját is, aki nemcsak a vállalat felügyelő bizottságának elnöki tisztjét vállalja el, hanem a volt tőzsdés meglehetősen kusza fantáziájának rendelkezésére bocsátja intézetét is

– indult a cikk, ami aztán bemutatta az egymást követő botrányokat. A sort a kisebb és nagyobb tőkék elvesztése, illetve annak a 14 ezer pengős betétnek az elúszása nyitotta, ami az elnök főúri egyesületének egész vagyonaként, befektetési céllal jelent meg a cég mögött. Mihók ezzel nem adta fel, hiszen különböző manipulációk útján próbált újabb pénzekhez jutni:

előbb hamis váltókat váltott be, majd óvadéksikkasztással, végül pedig állásszerző szélhámosságokkal próbálkozott.

Mihók a cikk szerint sorra vette fel az óvadékot fizető, majd ezeket azonnal elveszítő alkalmazottakat, akik hónapokon át nem kapták meg a fizetésüket, sőt, a csaló üzletember a házbérrel is elmaradt.

A dolgok rohamléptekben haladtak a tökéletes botrány felé, amikor az igazgató egy szép nap bevonult a Lipótmezőre azzal, hogy ő bolond

– folytatódik az írás, ami egy sor kellemetlen kérdést is feltett. Válaszok végül nem születtek, az intézet rövidesen megszűnt, Mihók pedig 1935 decemberében, hosszú betegség után elhunyt.

A harmincas években többek közt egy, a fizetésük csökkentése miatt sztrájkba lépő munkásai miatt ismertté vált cipőgyárat, Holzer Mór papírsapka-, papírernyő- és karneválcikk-készítő üzletét, valamint Dr. Szécsi Pál fémöntödéjét, a szuper nevű Co-metet falai közt tudó házban az üvegműhely és a fémárugyár egészen az államosításokig tartotta a frontot, az üveggyártás pedig a Rákosi- és Kádár-érában sem szünetelt: 1950-ben az Üvegesek Kisipari Termelő Szövetkezete költözött a falak közé, ami a hirdetései szerint főleg családi házak és autók üvegezését vállalta.

Pest Megyei Hírlap, 1965. júl. 11. / Arcanum Digitális Tudománytár

Röviddel a rendszerváltás előtt aztán a MIKROPROP Kiállításokat Szervező és Lebonyolító Kisszövetkezet Alkotó Stúdió film- és videótechnikai szakcsoportja használta a terek egy részét, a rendszerváltás után azonban a terek lassan elnéptelenedtek. Az Erzsébetvárosban a kétezres évek hajnalán elindult bontási hullám által fenyegetett házat legutóbb a Mumus Udvar Kulturális Központ nevű, rövid életű romkocsma használta: az épp húsz évvel ezelőtt, 2004-ben nyílt meg, végül azonban csak egyetlen éven át működött.

Adrián Zoltán / 24.hu

Táblája ettől függetlenül ma is a homlokzat felett függ, a Magyar Hírlap a megnyitás után született cikkében (2004. aug. 14.) említett, a körfolyosó fölé helyezett, esőfogóvá silányított belső ajtók azonban nyomtalanul eltűntek. Nemsokára a ház is így jár majd.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik