Bár az Oscar-díjat odaítélő Amerikai Filmakadémia mindig is a közönségbarát filmeknek kedvezett, viszonylag ritka, hogy díjesővel jutalmazzák az év legtöbb bevételt hozó filmjeit. Az utóbbi harminc évben a Forrest Gump, a Titanic, a Gladiátor és A Gyűrűk Ura: A király visszatér tartoztak azok közé a számos Oscarra jelölt és a legjobb film díját is elnyerő produkciók közé, amelyek egyben az adott év legsikeresebb filmjei között is ott voltak.
Egy film még ebbe a sorba kívánkozik: az éppen harminc évvel ezelőtt, 1990. július 13-án bemutatott Ghost, amely a legjobb film Oscarját végül ugyan nem nyerte meg, de két másikat igen, és összesen öt kategóriában jelölték. Ám ennél nagyobb szó, hogy 218 millió dolláros bevételével a Ghost volt 1990 legnézettebb filmje Amerikában (világszerte 506 milliót hozott).
Mindez különösen annak fényében meglepő, hogy az előbb felsorolt Oscar-díjasokkal ellentétben a Ghostot nem szokás különösebben jó filmnek tartani. A Ghost-rajongókat általában a Danielle Steele-olvasókkal említik egy napon, a filmet pedig gyakran lesajnálják giccses szentimentalizmusa, együgyű túlvilág-koncepciója, gagyi digitális trükkjei és indokolatlan vígjátéki jelenetei, azaz Whoopi Goldberg magánszámai miatt.
Mi jogos a vádakból? A Ghost tényleg minden idők egyik legsikeresebb rossz filmje? Négy lépésben keressük a siker titkait.
Biztos a Csupasz pisztoly rendezőjére volt szükség?
A válasz röviden: igen. A Ghost Jerry Zucker első, önállóan jegyzett filmje volt a testvérével, David Zuckerrel, valamint Jim Abrahamsszel közösen rendezett komédiák után. Az Airplane, a Top Secret! és a Csupasz pisztoly a nyolcvanas évek meghatározó amerikai vígjátékai között vannak. Egytől egyig paródiák, vagyis egy jellegzetes, könnyen felismerhető műfaj (e három film esetében a katasztrófafilm, a háborús kémfilm és a rendőrkrimi) ironikus-infantilis kifordításai. A ZAZ-trióként emlegetett rendezőcsapat paródia-megközelítése túlélte a nyolcvanas éveket: a kilencvenes években részint ők maguk folytatták megkezdett sorozataikat, másrészt munícióval látták el a Horrorra akadva-sorozatot készítő Wayans testvéreket, illetve – sajnos – a kétezres évek legkínosabb paródiáit (Vámpíros film, Spárta a köbön) jegyző Jason Friedberg és Aaron Seltzer dilettáns kettősét.
Jerry Zucker sokkal jobb rendező az említetteknél, és ezt a Ghost esetében be is bizonyította. Bár sokan tartottak tőle, hogy túlságosan vígjátéki irányba fogja elvinni a hangnemet, végül nem tette komolytalanná sem a thrillerszálat, sem a fantasztikus-romantikus alaphelyzetet, viszont remek ritmusérzékről tett tanúbizonyságot. A Ghost tanárian felépített film: Zucker számos különböző műfajjal zsonglőrködik benne, de ügyel rá, hogy az egymást követő jelenetek olykor eltérő hangnemei ne oltsák ki a feszültséget, hanem külön-külön máshogy élvezhető szekvenciákként működjenek – egy thrillerbe illő üldözésjelenet után jön egy romantikus csendes pihenő, majd Whoopi Goldberg viccei. Ez leírva is sok, a Ghostban mégis megférnek egymás mellett a különböző hatáselemek, ami Zucker mellett a forgatókönyvíró, Bruce Joel Rubin érdeme is.
Rubin már több mint tíz évvel korábban, az 1970-es évek végén kitalálta a Ghost alapötletét, ahogy egy másik, azzal egy évben bemutatott film, a Jákob lajtorjája történetét is. A két film nyilvánvalóan hasonlít egymásra: a halálon túli élet lidércnyomásos, nagyvárosi meséje mindkettő, de Adrian Lyne filmje horrorisztikusabb és nyomasztóbb, mint Zucker közönségbarátabbra hangolt mozija. A hippikorszak gyermekeként Rubin azután kezdett a túlvilággal és a spirituális élményekkel foglalkozni, hogy a hatvanas években – saját bevallása szerint – az LSD megváltoztatta az életét. 1967-ben bejárta Ázsiát, tibeti kolostorban, bangkoki buddhista szentélyben, szingapúri szikh templomban és Angkor Watban is járt. Nemcsak forgatókönyvíró, hanem meditációs guru is.
A Jákob lajtorjája és a Ghost mellett az Életem forgatókönyve tekinthető szerzői „túlvilág-trilógiája” harmadik darabjának, amelyből Michael Keaton és Nicole Kidman főszereplésével maga rendezett jóval mérsékeltebb sikerű filmet 1993-ban. Ebben a főhős egyszerre tudja meg, hogy halálos beteg, és hogy a felesége gyereket vár – a történet arról szól, hogyan készült fel a halálra a férfi, és milyen üzeneteket hagy hátra születendő gyerekének.
Rubin a Ghostért kapott Oscar-díjjal jutott fel a csúcsra. Később több pszichothrillert is írt (Egy ágyban az ellenséggel és Megcsalatva), dolgozott a Deep Impacten és a Stuart Little, kisegér forgatókönyvén. Eddigi utolsó munkája Az időutazó feleségének adaptációja, amelyhez nem véletlenül hívták őt: az is egy fantasztikus alapötletre épülő szerelmi melodráma, miként a Ghost is.
A filmtörténet jelentős szenvedője
A film sikerének egyik titka lehet tehát a jól felépített forgatókönyv és a magabiztos ritmusú rendezés, mégsem ezek a leglátványosabb összetevők. Nem, a Ghostról mindenkinek a színészek ugranak be: a jellegzetesen kilencvenes évekbeli, ugyanakkor frissnek és szokatlannak ható szereposztás.
Sajnos nincs mit szépíteni azon, hogy a szereplőgárda leggyengébb láncszeme éppen a főszereplő, Patrick Swayze. Swayze ekkor állt kérészéletű sztársága csúcsán: a lehengerlően népszerű Dirty Dancinggel olyan rajongótábort verbuvált magának, akik még a következő, gyengébb filmjeit, elsősorban a szép emlékű Országúti diszkót is sikerre vitték. Ezután jött a Ghost és a Holtpont, két újabb ikonikus Swayze-szerep, egyben az utolsók, amelyek sikerrel aknázták ki a színész sztárkarizmáját (2009-ben bekövetkezett haláláig tartó, későbbi pályafutásából inkább egy-egy mellékszerepét érdemes kiemelni, például a Donnie Darkóban).
A Ghostot újranézve feltűnő, hogy Swayze-nek túl nagy falat volt egyszerre eljátszania a hősszerelmest, az akcióhőst és a halálra rémült horror-áldozatot, különösen úgy, hogy a rettegés és az akciózás szüneteiben Whoopi Goldberget kellett viccesen, például idegesítő énekléssel szekálnia. Ennyi különböző lelkiállapot között a nála sokkal jobb színészek sem tudtak volna könnyen váltogatni, amihez képest nagy szó, hogy Swayze szinte végig rokonszenves tud maradni a szerepben. Csak az általa játszott főhős, Sam Wheat halála utáni rémületét játssza túl, illetve nehéz megfejteni, a halála előtt miért viselkedik olyan hidegen a szerelmével (és miért nem képes neki azt mondani, hogy szereti, bár a cselekmény egy későbbi pontján ezzel bizonyítja kísértet-jelenlétét).
John Sahag manhattani stylist tervezte az ikonikus kisfiúfrizurát, ami sokkal rosszabbul állt a színésznőnek, mint az a valamivel hosszabb és vagányabb, de szintén rövid fazon, amelyet Annie Leibovitz nagy hatású fotóin, meztelenül és várandósan viselt egy évvel később. A Ghostban inkább idétlennek mondanánk a haját, a fiús megjelenést pedig csak fokozza a rendőrségi jelenet, amelyben Molly nyakig begombolt irodista-inget visel, éppen csak egy műbőr aktatáska hiányzik a kezéből.
Noha Swayze és Moore romantikus párosa vitte be a moziba a nézőket, a filmet nem ők teszik emlékezetessé, hanem a mellékszereplők. Közülük alighanem Whoopi Goldberg dolga volt a legnehezebb, akinek jóformán egyedül kellett gondoskodnia a könnyedebb, komikus jelenetekről egy olyan történetben, amely a főhős halálával indul, később pedig további halálesetek, kísértetek és maffiajátszmák kerülnek a történetbe, első hallásra teljesen értelmetlenné téve bármiféle vígjátéki hangütést.
Goldberg végig idegenül mozog a filmben, ezt azonban az előnyére fordítja, és nem is igyekszik belesimulni a szereplőgárdába. A spiritiszta Oda Mae az egyetlen fekete szereplő, hangsúlyozottan szegényebb társadalmi rétegből is érkezik, mint a központi karakterek, egyértelmű kívülállása miatt pedig a halálon túli élet koncepciójának másfajta értelmezése – vagyis, hogy ő lazábban értelmezi a kísértetek jelenlétét – is elfogadhatóvá válik a filmben. Az Amerikai Filmakadémia tagjainak legalábbis sikerült elfogadniuk Goldberg figuráját, mert Oscar-díjat adtak neki a szerepért.
Ám beszéljünk végre az igazi kedvenceinkről! Először is Vincent Schiavelliről, a New York-i metró réméről, aki megtanítja Samet kísértetként is fizikai kapcsolatba lépni a külvilággal (ez a szál egyébként logikailag teljesen értelmetlen, tekintve, hogy a kísértetek mind a földön járnak és hat rájuk a gravitáció, koncentráció nélkül mégsem tudnak hozzáérni a tárgyakhoz vagy emberekhez). A 2005-ben elhunyt, jellegzetes arcú Schiavelli örök mellékszereplőként maradt meg a köztudatban, a Ghost mellett A holnap markában című James Bond-film bérgyilkosaként láthatták a legtöbben. Zucker filmjében ő képviseli legmarkánsabban a horror műfajt abban az értelemben, hogy már az félelmetes, ahogy kinéz.
Schiavelli kicsi, de fontos mellékszerepét rendre kiemelik a Ghost méltatói, ők is hajlamosak azonban megfeledkezni a film főgonoszát adó Tony Goldwyn kétségbevonhatatlan nagyszerűségéről. A ma is folyamatosan dolgozó, a sztárságot viszont messziről elkerülő Goldwyn annyira jó a filmben, hogy még akkor is képesek vagyunk sajnálni a figuráját, miután kiderül, hogy ő a felelős Sam meggyilkolásáért. Carl igazi feltörekvő, gerinctelen lúzer: vállalja, hogy brókerként tisztára mossa a maffia pénzét, de rosszul jön ki neki a lépés, ezután pedig véletlenül megöleti a legjobb barátját (a felbérelt nehézfiúnak eredetileg csak Sam pénztárcáját kellett volna ellopnia). Később simán rámozdul Sam gyászoló barátnőjére, legszebb próbálkozása, amikor szándékosan leönti magát vörösborral, hogy félmeztelenül folytathassa a csevegést Mollyval.
A történet utolsó harmadára viszont fordul a kocka, és a kísértet Sam kezdi el igazi szadista módjára kínozni Carlt – Oda Mae segítségével lenyúlja az általa kezelt vagyont, majd bepötyögi a monitorjára, hogy „gyilkos” –, egészen addig a pontig, hogy szinte már megsajnáljuk a szerencsétlen főgonoszt. Tony Goldwyn vicsorgó, látványos szenvedését elnézve egyre inkább tragikus karakternek látjuk őt, nem pedig egydimenziós rosszfiúnak. A finálé slasher filmekbe illő balesetével aztán méltó módon búcsúzik a figura.
Hihetetlenebb, mint a Jóbarátok
A főszereplőkön kívül két másik dolog biztosan mindenkinek az eszébe jut, ha a Ghost kerül szóba. Na jó, az egyik csak azoknak, akik kerestek már saját lakást vagy albérletet, és joggal háborodnak fel azon, hogy a film elején a fiatal pár beköltözik egy minimum kétemeletes, hatalmas, tetőtéri manhattani lakásba.
Semmilyen jel nem utal rá, hogy Sam és a szobrászként dolgozó (?) Molly dúsgazdagok lennének, így a történetnek ez az eleme annál is hihetetlenebb, mint hogy a Jóbarátok szereplői pofás lakásokat bérelnek New York közepén pincérnői meg segédszínészi fizetésből. Azok a lakások legalább nem kétemeletesek!
De tegyük túl magunkat ezen a fantasztikus motívumon, elvégre a történet a kísértetjárásra épül, úgyhogy nyilván ingatlanpiaci szempontból sem érdemes számon kérni rajta a hitelességet. Úgysem ez fészkelte be magát a nézők fejébe, hanem az Unchained Melody dallamai és az a bizonyos kerámiázós szerelmi jelenet. Az Unchained Melody igazából kétszer is felcsendül a filmben, és mindkét alkalommal nagyon jellegzetes részekben. A korongozós szexjelenetet tízéves koromban az erotika csúcsának tartottam, egyszerre tűnt izgatónak és gusztustalannak, ahogy Sam és Molly összekenik egymást agyaggal, miközben egy egyértelmű péniszszimbólumot forgatnak koszos kezeikben.
A másik jelenet, amely erre a dalra épül, valójában ennél is pikánsabb, abban ugyanis Molly Oda Mae-vel ölelkezik és csókolózik, akinek a teste fölött Sam éppen átvette az irányítást. A csókolózó Demi Moore és Whoopi Goldberg látványa azonban túl meredek lett volna a közönségnek, vélték a film készítői, így aztán kompromisszumos megoldást hoztak: Oda Mae fogja meg Molly kezét, ám ahogy feljebb siklik a kamera, már Samet látjuk, mintha csak Molly érzéki tapasztalata elevenedne meg előttünk. Az egymáshoz érő fekete és fehér női kezek látványa ugyanakkor így is a kilencvenes évek hollywoodi filmjének emblematikus beállítása. Van benne valami bizsergető szépség.
Nyöszörgő ördögök és angyali csillagok
A premier idején a Ghost giccses szentimentalizmusát és a túlvilágról alkotott, együgyű elképzelését támadta a legtöbb kritikus, a két dolog pedig összekapcsolódik egymással. Valóban meglehetősen leegyszerűsített képet mutat, hogy a tisztességes embereket haláluk után csillagokként fénylő angyalok fogadják maguk közé, a becstelenekért pedig eljönnek az ördögök, akik úgy néznek ki, mint a Star Wars jawáinak árnyékai, és úgy nyöszörögnek, mint egy lelőtt, kehes ló.
Ezek a digitális trükkök, hasonlóan az ügyetlenül saját holtteste mellé kollázsolt kísértet-Swayze-hez, már a film bemutatásakor sem voltak túl meggyőzőek (az ördögök vonyításától viszont gyerekként átjárt a rémület, és hangban ma is nagyon jól működnek). Az alapötlet érzelgősségét, vagyis a kedvesét a túlvilágról is imádó kísértet karakterét ügyesebb trükkökkel sem nagyon lehetett tompítani, és ez nem is lett volna kifizetődő alkotói döntés.
A Ghost legfőbb értéke ugyanis, az emlékezetes szereplőgárdán, az autentikus New York-i helyszíneken és korhangulaton, illetve a finoman erotikus zenés betéteken túl, a szokatlanul magas színvonalon megoldott műfajkeverés. Gondoljunk csak bele, mennyi nehezen összeegyeztethető zsánert mozgósít a történet! Sam és Molly kapcsolata a férfi halálával, tragikus románcba illő módon ér véget, hogy aztán Sam egy fantasztikus fordulattal, kísértetként visszajöjjön a halálból, és a végletes passzivitásból újra egyre aktívabb thrillerhőssé válva a bűnügyi konfliktus végére járjon, vagyis kinyomozza saját gyilkossági ügyét. És akkor Whoopi Goldberg vicceiről még nem is beszéltünk.
A fantasztikus-romantikus, enyhén komikus thriller olyan kevercset jelent, ami még a nyolcvanas évek Hollywoodjában, a műfaji hibriditás trendjében is szokatlannak számított. Önmagában a fantasztikus csavarral izgalmasabbá tett melodráma nem volt újdonság: a negyvenes évektől kezdve, A kísértet és Mrs. Muir vagy a Jennie portréja óta készültek hasonló filmek, a nyolcvanas években pedig a fantasztikus-szerelmes történetek újra népszerűvé váltak olyan filmek révén, mint a Valahol, valamikor és az Előre a múltba. A thriller-dramaturgia beemelése viszont újszerű ötletnek mondható, ahogy az is, hogy az alkotók ennyivel sem elégednek meg, és vígjátéki epizódokkal oldják a feszültséget.
Mindez végül egyáltalán nem oltja ki a legfontosabbnak mondható romantikus konfliktus, a szerelmesek méltó búcsújának hatását.
Vagyis vissza kell kanyarodnunk a rendező méltatásához: Jerry Zucker kézben tudta tartani a teljesen eltérő műfajokhoz illő cselekményszálakat, és elérte, hogy ezek a műfaji hatások ne kioltsák, hanem erősítsék egymást. Persze, ettől még a Ghost számos megoldásában suta vagy együgyű, de ezt a mesterségbeli tudást és okos műfajhasználatot a magunk részéről harminc évvel a premier után is nagyra tartjuk.
Kiemelt kép: AFP/Paramount
