Magyarország az újkori olimpiai mozgalom kezdete óta kacérkodik az olimpia rendezésének gondolatával: ha a görögöket 1896-ban egy tehetős kereskedő nem rántja ki a pénzügyi nehézségekből, talán Hajós Alfréd a Balatonon szerzi meg a két aranyérmét, a honfoglalás ezredik évfordulóját ünneplő, hirtelen világvárossá vált Budapest pedig nem csak a Millenniumi Kiállítással, de az ezerötszáz év után újra életre lehelt ötkarikás játékok elindításával is öregbíthette volna a hírnevét. A szerencse a következő évtizedekben leadott pályázatainknál sem szegődött mellénk:
- 1916-ban Berlin győzött le minket (az I. világháború miatt ezt nem rendezték meg),
- 1920-ban vesztes államként a versenyeken sem vehettünk részt, a rendezést pedig Antwerpen vállalta, annak ellenére, hogy hat évvel korábban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nekünk ítélte a rendezés jogát.
- 1936-ban újra Berlin diadalmaskodott (egyetlen szavazatot sem kaptunk),
- 1940-ben Tokió és Helsinki,
- 1944-ben pedig London volt a favorit (a háború végül mindkét eseményt elsöpörte).
A balszerencse a szocializmus évtizedeiben is folytatódott: 1960-ban Budapest a harmadik körben hullott ki a kalapból (a versenyzőink végül Rómában szereztek huszonegy érmet), 2012-ben, 2016-ban, 2020-ban, illetve 2024-ben pedig csak matematikai esélyünk volt. Az elmúlt két évtized négy sikertelen pályázatát látva úgy tűnik, hogy továbbra sem adjuk fel az ötkarikás álmokat, pedig valódi esélyünk legutóbb a hatvan évvel ezelőtti játékok esetében volt. De miért nem mi kaptuk a jogot a rendezésre? Mai cikkünkben, korabeli dokumentumok segítségével ezt foglaljuk össze.
A folyamatos csengőfrászban élő Magyar Népköztársaság leküzdhetetlen megalomániával küzdő vezetője, Rákosi Mátyás 1952-ben úgy érezhette: mindent elért már, amit egy totális diktatúrában el lehet, így egyre inkább foglalkoztatta az olimpia gondolata. Rákosi kezdeményezésére nyáron a Magyar Olimpiai Bizottság egy táviratban jelezte: szeretné, ha 1960-ban Budapesten lenne az olimpia, július 27-én pedig a NOB magyar tagja, Mező Ferenc hivatalosan is előterjesztette a kérést, amit elfogadtak – annak ellenére, hogy az „kissé késve érkezett”.
Olyan erős vetélytársakkal kellett a magyar fővárosnak megküzdenie, mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság székhelyének is otthont adó Lausanne, Los Angeles, Rio de Janeiro, Róma, Tokió, Philadelphia, Detroit, Chicago, Minneapolis, Brüsszel, Mexikóváros, Karacsi, San Francisco, Buenos Aires és New York.
Közülük többen is rendeztek azóta olimpiát (Los Angeles, Rio de Janeiro, Róma, Tokió, Mexikóváros), akkoriban pedig az volt a közös bennük, hogy Magyarországnál jóval fejlettebb infrastruktúrával rendelkeztek, és persze mindannyian a vasfüggöny túloldalán találhatók.
A sikeres pályázat persze nem feltétlenül ezeken múlt, az 1952-es helsinki (a magyar csapatot csak az amerikai és a szovjet előzte meg az éremtáblázaton), illetve az 1948-as londoni olimpián (itt az USA, Svédország és Franciaország került elénk) aratott magyar sikerek egy csapásra a sport világtérképének középpontjába helyezték a háborúban vesztes kis országunkat. A különböző államok sportvezetői, illetve a NOB elnöke előszeretettel nyilatkoztak a magyar álom létjogosultságáról, dicsérve a szervezőkészséget és az 1953. augusztus 20-án átadott, főként előregyártott elemekből épült Népstadiont, „az ötéves terv gyönyörű ajándékát”.
Az építmény kora egyik legfejlettebb létesítményének számított, körülötte pedig épp elegendő hely volt arra, hogy az olimpiai sportok legtöbbje megfelelő teret kapjon.
A Nemzeti Stadion
Magyarország már az Osztrák–Magyar Monarchia fél évszázados fennállásának derekán álmodozott egy saját óriásstadionról, 1924-ben, a Horthy-kor hajnalán pedig törvénybe iktatták: Nemzeti Stadiont kell építeni. A századfordulótól a kommunista hatalomátvételig erre számos terv született, sőt, sokáig a helyszín sem volt biztos: többek közt a Népsziget, a Városliget, a Vérmező, a Pasarét, a mai Kopaszi-gát melletti Nádor-kert, a Vizafogó, az óbudai Aranyhegy, a Hajógyári-sziget, illetve a végül diadalmaskodó volt lóversenytér is szóba került, az álmokat azonban legtöbbször a rossz gazdasági helyzet szétfoszlatta.
Az ügy hosszú időn át erős indulatokat kavart: a három évtizeden át a projekt élén álló, építészként is sikeres Hajós Alfréd legalább egy halálos fenyegetést is kapott miatta.
1945-ben az Országgyűlés végül megszavazta a szükséges összeget, három évvel később pedig Dávid Károly, Juhász Jenő és Kiss Ferenc (ÉTI) tervasztalán megszülettek a 2016-ban lebontott, majd tavalyra az előd néhány részletét megtartó Puskás Ferenc Stadionnal helyettesített Népstadion első vázlattervei. A munkák 1948-ban, végleges tervek nélkül indultak el a megvalósulás felé, öt évvel később pedig a sportolók és a publikum is használatba vehette a létesítményt.
A helyszínek
A Népstadion valóban kora egyik legfejlettebb építménye volt, amit kedvező döntés esetén a magyar állam 1960-ra az átadáskori mérete (78 100 fő) közel kétszeresére, 140 ezresre bővített volna, körülötte olimpiai szintű pályákat és kisebb épületeket létrehozva, vagy modernizálva a meglévő épületeket. Így született volna meg a húszezer nézőt elnyelni képes Nagy Sportcsarnok, egy kisebb edzőcsarnok, a meleg vizes forrásokat kiaknázó, 15 ezer férőhelyes városligeti olimpiai uszoda, újult volna meg a 3500 fős, edzésre szánt Sportcsarnok, az ötvenezer sportolót befogadó II. számú sporttelep és a Margitsziget mentén húzódó evezőspálya, került volna gyeplabdamérkőzéseket fogadni tudó gyep az 1954-ben felújított Millenáris kerékpárpálya közepébe, és született volna újjá a fedett lovaglóiskolával is rendelkező Nemzeti Lovarda – derült ki az Országos Testnevelési és Sportbizottsági Terv és Beruházási Osztály (OTSB) által készített tanulmányból, ami néhány évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán vált elérhetővé.
A vizes versenyek egy részének a margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszoda adhatott volna otthont, míg mások a Városligetben kaphattak volna teret. A vitorlásversenyeket a Balatonra helyezték volna, az evezős és kajak-kenu számokat pedig a Duna budapesti szakaszán rendezték volna meg – annak ellenére, hogy az olimpiákon akkor már két évtizede idejétmúltnak számított az élővízben való verseny.
Budapesten már ma is több uszoda van, mint például Helsinkiben. Budapest biztosítani tudja például az olimpiai játékokon részt vevő úszóknak a napi ötszörös edzési lehetőséget
– hangzott el az ígéret (Népszava, 1955. március 3.), amit könnyűszerrel tarthattunk volna.
Az olimpiai falu helye sokáig kérdéses volt: az 1953-ban, a Váci utcai pesti Újvárosházán megnyitott, a Fővárosi Tanács városrendezési javaslatait bemutató kiállításon azt még az óbudai Aranyhegy tövébe helyezték volna, a következő évben azonban a helyszínt már a Népstadion közelébe, Rákos mezején képzelték el. A döntést végül 1955 elején hozták meg: az új, nyolcezer fős városnegyed mégis az Aranyhegy lábánál kapott volna helyet, a sportesemények után pedig az épületek „beilleszthetőek lettek volna a városfejlesztési és lakáspolitikai programba”, azaz lakóteleppé válhattak volna.
A hely a város szívétől kimondottan távol esett volna, így a terv- és beruházási osztály a Fővárosi Autóbusz Művek százötven, „nagy befogadóképességű, kifogástalan állapotban lévő” autóbuszára tartott igényt.
A Belváros szállodái az ötvenes évek derekán még jórészt romokban voltak, vagy helyükön foghíjtelkek ásítottak, az ötvenezer turistával számoló tervnek így ezekre is volt ötlete: elsősorban „más célra lefoglalt” szállodákat, illetve turistaszállóvá alakított, de előbb persze minimálisan felújított iskolaépületeket, egyetemi tömböket és diákszállókat használtak volna erre a célra, de három, nagy befogadó képességű hotelóriást is álmodtak a városba.
Utóbbiak végül csak 1969 és 1982 közt váltak valósággá, létrehozva a Duna-korzó mai, Lánchíd és Erzsébet híd közt nyújtózó új pesti szállodasorát.
A sajtóvisszhang
A magyar sajtó éveken át rendszeresen közölte a pályázatunkkal kapcsolatos véleményeket, így magyarok milliói égtek az olimpia lázában – annak ellenére, hogy tudták: a végleges döntés csak a NOB 1955. júniusi párizsi kongresszusán születik majd.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság kancellára (főtitkára), Otto Mayer 1953-ban így nyilatkozott a Népsportnak (1953. február 13.):
„Nagy esélye van Rómának, amelynek egyszer már kellett volna olimpiát rendeznie, de a közbejött akadályok miatt nem sikerült. […] Rómának kellett volna megrendeznie az 1908-as olimpiát, de mivel nem tudta felépíteni az olimpiai stadionját, egy évvel az olimpia előtt, 1907-ben lemondta. London ugrott be akkor…”
A mexikóvárosi álmok a lap szerint négy hónappal később, az ott rendezett NOB-kongresszus során törtek darabokra (Népsport, 1953. június 11.):
„A mexicoiak is pályáznak és bár sportlétesítményeik vannak, a rendezésből, szervezésből nem jól vizsgáztak most. A kongresszust sem voltak képesek megfelelően megrendezni. Az első ülést például délelőtt fél 10 órára hirdették, de ebben az időpontban még asztalok, székek sem voltak a kijelölt teremben. A kongresszus tagjai között némi derültséget keltett, hogy az 1960-as olimpia megrendezését igényli Japán is, arra hivatkozva, hogy az 1940-es neki ítélt olimpia a háború következtében maradt el. A japánok úgy látszik elfelejtik, hogy a háború előidézésében volt »némi« szerepük.”
Egy vetélytárssal kevesebbre számítottunk tehát, reményeinket pedig a szervezet elnöke, az egy évvel korában a vezetői székbe került Avery Brundage is erősítette.
A Mező Ferenc által a fővárosba csábított sportvezető a Népstadion megengedhetetlen bakiba torkolló átadása után – Brundage-nek a díszpáholyban már nem jutott hely – a margitszigeti Nagyszállóban így nyilatkozott (Népsport, 1953. augusztus 23.):
„A magyar Népstadion feltétlenül alkalmas olimpiai játékok rendezésére. Egyedül a sajtó és a rádió részére kell megfelelő megoldást találni. Általában véve kevés olyan város van, amely az olimpiai játékok iránti kérelme pillanatában rendelkezik valamennyi megfelelő berendezéssel. […] A Népstadionnal Budapest mindenesetre igen jó rajtot vett annak érdekében, hogy jól le tudjon bonyolítani egy olimpiát. […]
A magyar nép láthatóan érdeklődik a sport iránt, szereti a jó sportot és nemcsak a saját jó sportembereit, hanem a külföldieket is, ha azok elismerésre érdemes teljesítményt nyújtanak. Amikor két esztendő múlva döntenie kell […] az 1960-as olimpia sorsa felől, föltétlenül figyelembe kell venni Magyarországnak azokat a nagy és vitathatatlan érdemeit, amelyeket a sportban és az olimpiai játékok egész története alatt szerzett. Abban is biztos vagyok, hogyha Budapest kapná meg az 1960-as olimpiát, a magyarok kifogástalanul rendeznék meg.”
Illetve azt is mondta még, hogy
alig van a világon még egy ország, ahol az olimpiai gondolat olyan gyönyörű virágokat hajtana, mint Magyarországon.
Három héttel később már úgy gondolta (Népsport, 1953. szeptember 11.), hogy négy városnak van egyenlő esélye: Brüsszelnek, Budapestnek, Lausanne-nak és Rómának, ezt a véleményét pedig hosszú ideig fenntartotta.
Később a francia sajtó is cikkezni kezdett a magyar vetélytársról: a L’Equipe a Szabad Ifjúság által szemlézett (1954. november 19.) cikke szerint csak Budapest után következhetett Róma és Lausanne, majd Brüsszel, az olasz Paese Sera Róma veszedelmes vetélytársa — Budapest címmel számolt be ugyanerről. A Népsport által (1955. január 31.) átvett írás szerint az olaszok a Népstadiont tartják a legnagyobb ütőkártyának, hiszen a világ egyik legjobb atlétikai versenypályáját rejti, de megemlékeznek a város szívéhez közel eső margitszigeti úszóstadionról, a nemrégiben újjáépített kerékpárospályáról, illetve a Dunáról, mint eszményi lehetőségről az evezősversenyek számára. A lap egy Mezővel készített rövid interjút is közölt, amiben beszámolt a még építés, illetve tervezés alatt álló létesítményekről, sőt, arról is, hogy az olimpiai falu esetében
rokonszenvesnek tart egy olyan megoldást is, amely a férfiaknak Buda gyönyörű dombvidékén nyújtana olimpiai otthont, a nőknek pedig a festői Margitszigeten.
Az írás a szállodakérdést érzi az egyetlen nagy problémának, hiszen a főváros a második világháborúban lehullott bombák következtében elvesztette a vendégek fogadására alkalmas épületei jó részét, ezek pedig még csak részben épültek újra. Mező erre adott reakciójában nyugalomra int, hiszen a kérdést szerinte Budapest 1960-ig rendezni tudja, a vendégek pedig kitűnő elhelyezést kapnak majd – akár a régi és új budapesti hotelekben, magánszállásokon vagy épp a környező településeken szeretnék kipihenni a szurkolás okozta fáradalmaikat.
A világsajtó Budapest, Róma és Lausanne esélyeit latolgatta, a döntés előtti hónapokban pedig egyre többen fogadtak Budapestre, bár a negatív hangok sem maradtak el:
„Néhány reakciós sportvezető azzal igyekszik kétségbe vonni a magyarországi olimpia létjogosultságát, hogy előrángatja a vasfüggöny meséjét. Mindezek nevetséges rágalmak, hiszen köztudomású, hogy a magyar-angol, magyar-osztrák, magyar-svájci labdarúgó-mérkőzések alkalmával számos országból érkeztek hazánkba sportszerető turisták, s legutóbb a műkorcsolyázó Európa-bajnokság idején is mintegy 500-1000 nyugatnémet, svájci, francia lehetett tanúja a budapesti versenyeknek.
Mindazokat, akik el alkarnak látogatni hozzánk, a jövőben is szeretettel és barátsággal várjuk
— mondta el Mező a Szabad Népnek (1955. február 6.), alig egy hónappal később pedig már azt állította a lengyel Przeglad Sportowynak, hogy ha június 20-án megkapjuk az 1960-as olimpia rendezési jogát, június 21-én már hozzálátunk a kiegészítő berendezések építéséhez, és 1958. december 31-re készen állunk a lebonyolításra.
A különböző országok minden lehetséges követ megmozgattak azért, hogy saját országuk teljesítményeit és intézményeit minél több szemszögből és minél igényesebben mutassák be a végső döntést szavazással meghozó NOB-tagoknak, a magyar biztosság ebben azonban jól láthatóan gyengélkedett.
Ausztriában legalábbis így gondolták (Népsport, 1955. március 11.), az osztrák olimpiai bizottság vezetője óva intett minket az olaszoktól:
„Róma hatalmas propagandamunkát fejt ki az egész világon annak érdekében. hogy megkapja a megrendezés jogát. Könyvekben, füzetekben, hatalmas fényképalbumokban ismertetik sporteredményeiket, sportlétesítményeiket, s ezeket elküldik majdnem minden ország olimpiai bizottságának, az olimpiai bizottsági tagoknak. A magyarok ezen a téren nagyon elmaradtak. A magyar sportot például velünk, egyelőre csak egy kis sportfilmen keresztül ismertették. Más propagandaanyagot Magyarországról még nem kaptunk. Én el voltam ragadtatva a filmtől, de ez még nagyon kevés ahhoz a hosszú idő óta tartó propagandához viszonyítva, amit az olaszok végeznek a rendezés jogának megszerzése érdekében.
Ezekben fel kell kelteni és ébren kell tartani az érdeklődést, ezeknek, igenis, könyvekben, fényképekben be kell mutatni Magyarországot, a magyar sport hatalmas fejlődését, eredményeit, lehetőségeit, az olimpia megrendezésére vonatkozó elképzeléseit. Ismerjék meg azt az országot, amelynek az olimpia megrendezésének jogát adják, ahová sportolóikat 1960-ban elküldik” – mondta, hozzátéve, hogy ettől függetlenül persze kimondottan örülnének a magyar sikernek:
A célegyenesre fordulva a magabiztosság kicsit alábbhagyott, hiszen a Képes Sport (1955. április 26.) a döntés előtt két hónappal kijátszotta az „imperialista, hanyatló Nyugat”-kártyát, mások pedig célozgatni kezdtek Róma jobb megítélésére, több stadionjára és arra, hogy könnyebben tudnak nagyobb összegeket mozgósítani a minél jobb minőségű fejlesztések érdekében.
„A sporteredmények, a versenyek és mérkőzések rendezésében szerzett gyakorlat, s a sportlétesítmények állapota alapján tehát első helyen állunk a jelöltek között. A NOB 69 tagja közül 62-en imperialista uralom alatt élő országból utaznak Párisba. Viszont egy sincs közöttük, aki ne lenne sportember, sőt hét NOB-tag maga is állt már az olimpiai győzelmi emelvény egyik-másik fokán. Ha Párisban a sportszempontok érvényesülnek, akkor az 1960-as olimpia színhelye valószínűleg Budapest lesz. Lehetséges-e, hogy egyéb szempontok kerekedjenek felül a kongresszuson? Természetesen lehetséges, de az olimpiai küzdelmekben mégis mindig azok győznek, akik a sportban a legjobbak. Ez marad az igazság ezentúl is, bármi legyen a döntés Párisban.”
A Népsport továbbra is pozitív maradt, idézve egy francia lapot, ami a londoni és helsinki eredmények alapján kérdés nélkül Budapestnek adná a jogot, ehhez a véleményhez pedig mások – így a Nemzetközi Kosárlabda Szövetségnek a férfi Eb miatt épp Budapesten tartózkodó főtitkára, William Jones – is csatlakoztak, a döntésre várva pedig a Béke és Szabadság (1955. június 15.) is odacsípett egyet Rómának:
„Az olasz propaganda fennen hangoztatja — mi mást is tehetne? — az olimpiai jelszót, hogy »Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos«. Úgy hisszük azonban, mégsem közömbös, hogy Magyarország az olimpiai gondolat hűséges szolgálatában lényegesen több győzelmet szerzett, mint Olaszország. Abban az esetben tehát, ha tárgyilagosan bírálják el a kérdést, Budapest nem maradhat alul Rómával szemben. Nagy kérdés azonban, vajon a kapitalista országok küldöttei, a többség, figyelembe veszi-e elvitathatatlan jogcímeinket?”
A döntés
Az álmot a NOB elnöke és más vezetők tehát számos alkalommal méltatták, így a Magyar Népköztársaság svájci nagykövete, Némethy Béla 1955. februárjában nyugodt szívvel adta át a véglegesített jelentkezést jelentő formális meghívót a NOB kancellárjának, a döntés azonban mindenkit meglepett.
A hazai küldöttség a belgák után lépett a bizottság elé, az Aranycsapat szövetségi kapitányi tisztét is betöltő UEFA-alelnök és MOB-elnök, Sebes Gusztáv és Radvány Károly pedig a program bemutatása után az olimpiai eszme hat évtizede tartó folyamatos ébren tartásával, illetve a két, olimpia megrendezésére való korábbi NOB-ígérettel is érvelt a pályázat mellett, amire Brundage is reagált, kijelentve, hogy saját tapasztalatai alapján meg van róla győződve: Budapest kifogástalanul rendezné meg a játékokat.
Az első akadályt sikerrel is vette a pályázat, hiszen nyolc szavazattal a harmadik helyen jutott tovább, a második fordulóban azonban már csak egyetlen voks – Mezőé – érkezett a magyar fővárosra, így Mexikóváros, Tokió, Brüsszel után, Detroittal együtt a harmadik fordulóban kiesett a versenyből, noha úgy tűnt, hogy nem csak a szükséges pénzösszeg, de a kedv és a sportolóink teljesítménye is elég meggyőző ahhoz, hogy a vasfüggöny mögötti országok közül elsőként mutatkozzunk be ebben a szerepben.
Róma végül tizenegy szavazatnyi többséggel győzte le Lausanne-t, amit a szavazók közül sokan örömmel vettek. Sebes ekkor csak ennyivel kommentálta a döntést:
Sportemberek vagyunk, hozzá vagyunk szokva a győzelmekhez, de el kell viselnünk a vereséget is.
De miért történt mindez? – tehetjük fel teljes joggal a kérdést. A válasz a szervezés menetét látva egyértelműnek tűnik: az 1952. júliusi bejelentkezés után ugyanis két évet kellett várni arra, hogy felálljon az Olimpiai Propaganda Iroda, amelynek élére jobb híján Mező Ferencet nevezték ki. A talpraesettségét számtalan esetben bizonyított szakembernek így kevesebb mint tizenkét hónapja maradt arra, hogy meggyőzze az embereket: Magyarország az ideális hely az 1960-as olimpiára.
A tervet részletesen bemutató, a magyar sporttörténelem legfényesebb epizódjaira – különös tekintettel az 1953–1955 közti időszakra – sokszor meglepő fotók kíséretében visszatekintő könyvben egy rövid levélben még Hajós Alfréd is kifejezte reményeit a döntéssel kapcsolatban.
Az első magyar olimpikon így fogalmazott:
Nyolcvankét éves leszek 1960-ban. […] A legnagyobb vágyam, hogy ott legyek a XVII. olimpiai játékok ünnepélyes megnyitóján a budapesti Népstadionban, és az olimpiai fáklyával gyújthassam meg az olimpiai lángot, oldalamon fiatal versenyzőkkel… Remélem, mindez valóra válik.
Sajnos nem így történt: Hajós Alfréd a párizsi döntés után alig öt hónappal, 1955. november 12-én meghalt, vele pedig hosszú időre kihunyt a magyar olimpia vágyának lángja is.
Az említett kötet teljes egészében elérhető itt:
A döntés után
Ötkarikás játékokról ezután negyven éven át senki sem beszélt, a tervezett létesítmények nem születtek meg, a Népstadion állóhelyeinek egy részét pedig ülőhellyé alakították, így befogadóképessége 83 ezerre csökkent.
Az olimpiai álmok végül a rendszerváltás után születtek újjá, de a 2012-es pályázatot 2003-ban a Medgyessy-kormány visszavonta, és ugyanez a sors várt az azóta megnyílt lehetőségekre is, habár az Orbán-kormány legutóbb nem önszántából, hanem a Momentum által indított Nolimpia kampány sikere miatt döntött így.
A cikkben bemutatott fotók a Magyar Olimpiai Bizottság által kiadott Budapest Expects The Sportsmen of The World című, 1955-ben született kiadványból származnak, a kiemelt kép pedig a Fortepanról érkezett, és a Ferencváros-Szeged közti, Népstadionban játszott 1963. június 30-i mérkőzésen készült.
