Kultúra

Nem német tisztek, hanem nyilas suhancok terrorjáról meséltek

Egy csapatnyi középiskolás ült le idős holokauszt-túlélőkkel beszélgetni, hogy megtudják, milyen volt hasonló korú fiatalnak lenni a világháború idején. A személyes történeteket aztán színházi előadássá formálták és kivitték az utcára is, rámutatva arra, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: az igazi megemlékezés nem nagy kinyilatkoztatásokkal, hanem mindig kérdezéssel és odafigyeléssel kezdődik.

Valahol erre volt a kispesti gettó, ahol a nagyszüleim éltek egészen 1944. június 29-éig, amikor este 11-kor rájuk tört a magyar csendőrség, először Monorra, majd Auschwitzba deportálták őket. Amikor a háború után visszatértem a lakásba, csak a nagyapám nyakkendőjét találtam a földön és egy fél üveg lekvárt az asztalon

– mondja a kapualjban összesereglett embereknek egy középiskolás fiú, a mögötte lévő Budapest-térképen is megmutatva a helyszínt, ahol mindez történt. Nincs sok időnk emészteni a hallottakat, mert azonnal érkeznek az újabb emlékszilánkok hasonló korú társaitól:

Minket a lóversenypályán gyűjtöttek össze, nem messze a Keleti pályaudvartól. Az édesapám kártyázott, közben bombáztak. Egyszer csak felpattant az asztaltól és azt mondta, hogy ő ezt nem bírja idegekkel. Lefeküdtünk aludni, és ez volt a szerencsénk. Becsapódott egy légi akna, és az asztalnál ülők mind meghaltak. Ha apa aznap nem unja el a játékot, én nem lennék itt.

Mindez persze nem velük, a kétezres években született budapesti kamaszokkal történt, de attól még nagyon is valóságos emlékekről van szó. Idős emberek mesélték el nekik, akik Budapesten élték át a második világháborút, így pontosan fel tudták idézni, milyen érzés volt, amikor először ki kellett tűzni a sárga csillagot, mikor azért nem mehettek többé iskolába, mert az épületbe beköltözött a Gestapo, amikor a teljes sötétben ülve kellett várni, hogy véget érjen a bombázás, vagy amikor élet és halál kérdése volt, sikerül-e elbújni a városban portyázó nyilasok elől.

Fotó: Marjai János/24.hu

A tizennyolc gimnazista a Személyes Történelem produkció keretében ült le kisebb csoportokban beszélgetni nyolc túlélővel, majd az interjúk során megismert sorsokat – vagy sorstalanságokat – színházi előadásban dolgozták fel két színházi szakember, Kallós Viola és Borbás Gergő vezényletével. A Nemzetközi Holokauszt Emléknapra időzített, január 26-án és 27-én bemutatott Kint sincs senki című produkció nagy ereje épp a személyességben rejlik. Sokat ad hozzá a tudat, hogy mindezt valódi, hús-vér emberek mondták el szemtől szembe a fiataloknak, akárcsak az autentikus és mégis nagyon mai környezet, amiben játszódik. Mert az előadás nemcsak lelki, de fizikai értelemben is megmozgatja nézőt: ugyan a Kazinczy utcai Kőleves vendéglőben indul és ér véget, ám a kettő között a fiatalok végigvezetik a közönséget az egykori budapesti gettó több fontos helyszínén, hogy ott elevenítsék meg az idősektől hallott történteket.

Mindez bármilyen emléktáblánál érzékletesebbé teszi, hogy a vészkorszak elmondhatatlan borzalmai nem a mai világunktól független, messzi-messzi galaxisban zajlottak, hanem azokon az utcákon és tereken, amelyeken nap mint nap járunk, csak általában eszünkbe sem jut, mert épp türelmetlen taxisokat és legénybúcsút tartó brit fiatalokat kerülgetünk. A program egyik célja az, hogy a zsinagógában és az önkormányzatnál tartott hivatalos megemlékezések üzenetét olyan helyekre is eljuttassák, ahol amúgy erre nem nagyon lenne lehetőség.

Itt fogunk a bulinegyedben sétálni, egyik helytől a másikig, mert fontos, hogy ez a két közeg hogyan kapcsolódik egymáshoz. Ne felejtsük el, hogy 1944-ben ebben az utcában – ahol most a Fekete kutya kocsma van, és ahol esténként iszunk – cipelték a holttesteket a Klauzál térre. Ma egész más a funkciója, de ugyanaz az utca, ugyanaz az épület

– mondja Borbás Gergő, aki bízik benne, hogy ez a „helyspecifikus” előadásmód új perspektívát ad a nézők számára.

Borbás Gergő és Kallós Viola, az előadás rendezői. Fotó: Marjai János/24.hu

Két percre megáll az ország

Maga a kezdeményezés amúgy Hollandiából indult, ahol a felszabadulás előestéjén, május 4-én az egész országot elborítják a második világháborúra emlékező programok. Ott egész más a politikai kontextus, régóta hagyomány, hogy mások mellett a király mond egy beszédet Amszterdam főterén, majd este nyolckor az egész ország elcsendesedik két percre a háború áldozataira emlékezve. Erre a két percre tényleg minden megáll Hollandiában, még a vonatok is. Utána viszont beindul az élet, számtalan programmal, többek között színházi előadásokkal idézik fel a náci megszállás és a felszabadulás eseményeit. Mára a nagy kőszínházaktól a független társulatokig rengetegen vesznek részt ebben, tavaly országszerte 97 produkció csatlakozott. Eredetileg ott is egy közösségi, ifjúsági előadással indult az egész, amelynek az alapját ugyanaz adta, mint a pesti projektnek: fiatalok interjúztak olyan idős emberekkel, akiknek még saját emlékeik vannak a háború idejéből.

A program egyik elindítója, Hanna Timmers tavaly kereste meg Kallós Violát azzal, hogy nem szeretnének-e Budapesten is egy ilyen ifjúsági projektet szervezni, persze ezt nem a holland felszabadulásra, inkább a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára időzítve. A kezdeményezés átlépte a határokat, így egy éve január 27-én Amszterdam mellett már egy időben valósult meg Prágában, Koppenhágában, Berlinben, Brüsszelben és Budapesten is hasonló ifjúsági előadás. Tavaly nálunk még nem vitték ki a jeleneteket az utcára, a Ráday utcai Itt és most közösségi térben rendezték az előadást, ahol az Ybl-épületen belül mozogtak a nézők.

Fotó: Marjai János/24.hu

Ellenáll a politikai manipulációnak

Kallós Viola szerint ez a személyességre és közvetlen emberi megélésre fókuszáló modell azért bizonyult a leghatékonyabbnak, mert ugyanúgy működik bármelyik országban, függetlenül a kontextustól. Ez a megközelítés áll legjobban ellen az eltérő értelmezéseknek és a politikai manipulációnak is, mert azt a középiskolások is érzik, hogy egy csomó téma át van politizálva Magyarországon, akárcsak azt, hogy a Horthy-kultusz mennyire része a közbeszédnek. A túlélők azonban nagyon pontosan fogalmaznak, amikor a történeteikben felmerül a kollaboráció és a magyar részvétel kérdése.

Az általuk elmesélt történetek nagy része nem náci tisztekről szólt, hanem nyilas suhancokról, akik terrorizálták őket. Ez a fiataloknak is tanulságos szempontokat adott.

Az interjúk nemcsak az anyaggyűjtés szempontjából fontosak, maguk a találkozások adják a produkció lelkét. Kallós Viola szerint már tavaly is látszott, hogy az ilyen párbeszédre hatalmas szükség van Magyarországon. Akkor még az idősek között vegyesen voltak zsidó és nem zsidó származásúak, ám idén a fiatalok kizárólag holokauszt-túlélőkkel interjúztak. Egyrészt azért, mert idén 75 éve szabadult fel az auschwitzi tábor, másrészt ebben a témában hatványozottan igaz, hogy egyre kevesebb alkalmunk marad olyanokkal beszélgetni, akiknek saját emlékeik vannak a történtekről. A kiscsoportos beszélgetéseken jelen volt Kallós és Borbás is, de csak megfigyelőként, így a fiatalok tényleg a saját kérdéseiket tehették fel. Többnyire nem a száraz tényekre, hanem a személyes élményekre voltak kíváncsiak. Arra, miként élték meg a háborús időszakot, vagy akár arra, miként teltek előtte és utána a hétköznapjaik.

A diákok közül voltak, akik eleinte kicsit féltek a helyzettől, mondván „mi van, ha nem akar beszélni, mi van, ha zavarba jövök, mi van, ha elsírja magát valaki?” De Borbásék szerint igazán megrendítő volt látni, ahogy szép lassan kialakult egy-egy asztalközösség az egy idős és három fiatal között. Szerintük a beszélgetések során elhangzottak olyan dolgok is, amiket életükben talán először meséltek el a túlélők. Az előadásra természetesen őket is meghívják, már tavaly is többen eljöttek közülük.

Az ő tekintetük is egy nagyon fontos visszajelzés. Maga a tény, hogy látják, mi születik meg a személyes történetükből. A tavalyi előadáson fantasztikus élmény volt őket együtt látni a közönséggel. Ott tényleg megvalósult a generációkon átívelő egység, a 9–10 évesektől a 90 éves fölöttiekig minden nemzedék képviseltette magát a nézők között

– mondja Kallós.

Fotó: Marjai János/24.hu

De hogy éltek az emberek?

Valódi felelősséggel jár egy másik ember előtt eljátszani a saját életét, így teljesen érthető, hogy a fiatalok izgultak az előadás előtt:

Érdekes, hogy egy másik ember történetét fogjuk előadni, ő meg végignézi. Ez a tudat hozzá is ad, de egyben furcsa érzés, hogy ezt tényleg valaki végigszenvedte, mi meg csak eljátsszuk most. Kicsit izgulok, mi van, ha máshogy értelmeztem, mint ahogy ő mondta. Akivel mi beszélgettünk, ő nem volt annyira vallásos, és általában kevésbé tűnt érzelgős embernek, mint amilyen én vagyok, ezért lehet, hogy beleláttam olyan dolgokat, amiket ő valójában nem érzett. Kicsit félek attól, hogy mi van, ha ez neki nem fog tetszeni

– mondja az egyik középiskolás szereplő, mikor néhányukkal beszélgetek kicsit a próbára készülés közben.

Bár különböző iskolákból jöttek, abban mindegyikük egyetért, hogy töriórán inkább száraz tényekről esik szó, így nagy élmény volt számukra személyes szűrőn keresztül hallani a történelmi eseményekről. Konkrétan a második világháborúról még nyolcadikban tanultak utoljára, és majd a gimnázium utolsó évében, az érettségi előszobájában tanulnak újra. Olyanra egyikük sem emlékszik, hogy személyes visszaemlékezéseket olvastak, hallhattak volna az órán arról, miként élhették át az emberek ezt a korszakot.

Ez a vezető csinálta ezt, az meg azt, és voltak számok, hogy hányan haltak meg, ami persze megrendítő, de ezt így lehetetlen elképzelni.

Az egyik meginterjúvolt túlélő például arról is mesélt, hogy a Londonban élő unokatestvérét állandóan hívják előadni, míg őt szinte soha. Most végre elbüszkélkedhet majd neki, hogy az ő emlékeire is kíváncsiak voltak Budapesten. A diákok között akad olyan is, akinek volt holokauszt-túlélő rokona, és annyit tud róla, hogy annak idején őt is majdnem a Dunába lőtték, de szerencsére sikerült megmenekülnie. Az idős hölgy azonban még azelőtt meghalt, hogy neki személyesen mesélni tudott volna az emlékeiről, a többi rokon pedig már egy ideje Izraelben él. Így a mostani projekt számára kicsit pótolta is az elmaradt beszélgetést, egyúttal nagy érzelmi többletet adott.

A Személyes Történelem projekt épp arra mutat rá Kallósék szerint, hogy az egymástól távolinak tűnő generációk között nincs áthidalhatatlan szakadék. Teljesen természetes, hogy idős embereket is meg lehet kérdezni a múltjukról és a jelenükről. Ha pedig egyszer beindul a párbeszéd, onnantól szabadon terjedhet tovább a közönség soraiban, vagy otthon, egy fotóalbum fölött ülve. A lényeg: sose gondoljuk azt, hogy nem lehet a másiknak releváns mondanivalója a számunkra, csak mert egy kicsit más pontról nézi a világot, mint mi most.

Legalább megpróbáltuk

Persze minden életút egyedi, a nyolc meginterjúvolt túlélő története is sokban különbözik. Volt, aki még csak hároméves volt a vészkorszak idején, többen kamasz fejjel, Budapesten bujkálva vészelték át a nyilas terrort, de akadt, akit Auschwitzba szállítottak, ahol találkozott a jóval korábban elhurcolt apjával. Egyiküket Tiszafüredről vitték el munkaszolgálatra, és utána került Budapestre, ahol a mai napig él.

Fotó: Marjai János/24.hu

Olyan szemmel is próbáltam nézni az egészet, hogy ő 15 éves volt, amikor a háború elkezdődött, majdnem pontosan annyi, mint mi. Próbáltam magam beleképzelni az ő szituációjába, hogy én, ahogy érzem most magamat hogyan láttam volna azt a világot, amikor ő ennyi idősen átélte ugyanezt. Persze nem lehet teljesen, de azért mégis különös ebbe belegondolni

– mondja az egyik szereplő. Az emlékezőket amúgy nemcsak a háborús idők történéseiről, hanem egészen személyes témákról is kérdezték. Például, hogy miként változtatta meg a halálhoz vagy a hithez való viszonyukat az a sok borzalom, amit átéltek. És az erre adott válaszok is tanulságosnak bizonyultak. Mikor például az egyik túlélő azt a kérdést kapta, mit jelent számára a zsidósága, egyetlen szóban felelt: tragédia. A történetek mellett ezek az érzések és gondolatok is felbukkannak az előadásban, akárcsak a kamasz szereplőknek az egész témával kapcsolatos dilemmái. Az egyik próbán például heves, de teljesen kulturált vita alakult ki arról, vajon hol húzódnak az egyén és a közösség felelősségének határai. Kallós és Borbás először csak ámult, hogy a fiatalok micsoda vitakultúráról tettek tanúbizonyságot, lepipálva a magyar közélet szereplőinek nagy részét, végül ebből a beszélgetésből alakult ki az előadás zárójelenete, amely olyan kérdéseket feszeget, hogy

  • az európai társadalom vajon Hitler nélkül is eljutott-e volna idáig,
  • a magyar emberek tudták-e, mi történik a zsidókkal,
  • alakulhatott-e volna máshogy a történelem,
  • illetve van-e egyáltalán értelme az ilyen feltételes kérdéseknek?

Az egész előadás mögött álló legfontosabb dilemma pedig az, hogy miként lehet vajon hitelesen megemlékezni egy olyan eseménysorról, ami a mai napig felfoghatatlan morális botrány, de az évtizedek alatt puszta történelemmé szelídült, és a politika játékszerévé vált. Már ha lehetséges egyáltalán ilyen emlékezés, és nincs minden közösségi trauma kopásra, elhalványulásra, végső soron felejtésre ítélve. És ez a kérdés messze nem csak a múltunkról, de a jelenünkről és a jövőnkről is szól. Mert a valódi, egész közösséget megrendítő emlékezésen kívül aligha adhat súlyt bármi annak a fogadkozásnak, hogy ez a bizonyos borzalom soha, de soha ne történhessen meg újra. Az önvizsgálat és valódi megemlékezés tehát rendkívül fontos feladata lenne minden társadalomnak, és nem mondhatnánk, hogy mi, magyarok túl jól állunk ezen a téren (ahogy azt legutóbb Pokorni Zoltán megrendült beszédének fogadtatása is jelezte). A fiatalok előadása ezért is példamutató, és amit a kísérlet sikeréről őszintén el lehet mondani, azt ők maguk foglalják össze tökéletesen a zárómondatokban:

– Szóval azért vagyunk itt, hogy megemlékezzünk.

– Szerintetek sikerült?

– Nem tudom, de legalább megpróbáltuk.

Kiemelt kép: Marjai János/24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.