A második világháború éveinek Európájában egyáltalán nem volt helye a nyersanyagok indokolatlan felhasználásának, a gyárak jó része pedig hadicélokat szolgált – így történt ez az Egyesült Államokban is, ahol az összes rendelkezésre álló fém fegyverekké, tankokká, és más, hadicélra szánt járművé alakult. A gyárak tömegével küzdöttek anyaghiánnyal, így sokan – a hadiüzemre való átállás lehetősége nélkül – egyszerűen bezárták a kapuikat, várva, hogy a tőlük biztonságos távolságban ropogó fegyverek egyszer biztosan elcsendesednek majd.
Ez a lehetőség állt a hangszergyártók, így a világ négy nagy zongoragyárának egyike, az 1853-ban alapított Steinway & Sons előtt is, ami természetesen egyáltalán nem szeretett volna öles léptekkel elindulni a csőd felé, így
A cég igyekezete megtérült: az amerikai hadsereg a segítségért cserébe felkérte őket, hogy készítsenek
Egy rövid tervezési folyamatot követően 1942 júniusára készen is állt a nagy mű: az így megszülető, alig egy méter széles pianínóhoz
A hangszer felületét mindemellett termeszeket és rovarokat távol tartó bevonattal, elefántcsont billentyűit pedig fehér celluloidréteggel helyettesítették, sőt, a basszushúr rézfonatát is vékony vashuzallal helyettesítették a különböző időjárási körülmények tűrése érdekében.
Az így megszülető kétszáz kilogrammos zongorát – ami a Victory Verticals nevet kapta – négy katona tudta mozgatni, kellően könnyű volt tehát ahhoz, hogy ejtőernyőkkel való célba juttatása után azt szükség esetén mozgathassák is.
– tehetjük fel az első hallásra teljesen jogosnak hangzó kérdést.
A válasz egyszerű: a közel kétezerötszáz darab, három földrészen célba juttatott miniatűr, olajzöld Steinway a harcoló katonákat próbálta meg két lábbal a földön tartani, segítve őket a honvágy, illetve a nap mint nap látott szörnyűségek leküzdésében, esténként több órányi szórakozást – és ezzel a valóságból való rövid menekvést – nyújtva nekik.
A háború végéig a Steinway egyébként ötezret gyártott a nem mindennapi, három színben is készült apróságokból, ezek fele azonban az ország határain belül maradt, sőt, jó részük oktatási intézmények, hotelek, vallási szervezetek, vagy épp laktanyák tulajdonában landolt.
Néhány példányuk akár évtizedekkel is túlélte a háborút: az 1961-ben vízre bocsátott atomtengeralattjáró, a USS Thomas A. Edisonon például a kapitány kifejezett utasítása nyomán került a fedélzetre egy példány, és az a hajó 1983-as nyugdíjazásáig a kantinban maradt, majd a washingtoni Navy Historical Centerbe került, de a tengerentúlon számos gyűjtemény őriz még egy példányt a hét évtizeddel ezelőtt életeket mentő hangszerből.
Borítófotó: San Diego Air and Space Museum
