Az ötvenes és hatvanas évek Amerikájában – köszönhetően a szovjetekkel vívott űrversenynek – ezerszámra követték egymást a hajmeresztőnél hajmeresztőbb ötletek: repülő autók, lebegő városok és furcsa tárgyak rajzai, prototípusai és modelljei váltották egymást a kiállításokon, napi- és havilapok hasábjain, vagy épp a televízió képernyőjén.
Ennek a sokszínű viharnak egyik motiváló ereje az ipari formatervezőként és grafikusként is jelentős Arthur Radebaugh, a háború utáni közel három évtized egyik legfontosabb futuristája volt, aki egy hosszú időn át írt vasárnapi képregénysorozatban, a csúcson több mint kétszáz (!) lapban megjelent Closer Than We Think!-ben (Közelebb, mint hinné!) osztotta meg az olvasókkal a legújabb, sokszor egészen megvalósíthatónak tűnő ötleteit.
Így tett hatvan évvel ezelőtt, 1959 októberében is: a 25-én megjelent számban például az eldobható, tucatjával megvásárolható ruhákat mutatta be, amiket egy-két hordás, vagy akár csak egyetlen órányi viselet után egyszerűen csak a tűzre lehetett volna vetni anélkül, hogy bárkinek rosszul kellett volna magát éreznie miatta.
A ruháinak szüksége van a tisztításra, vagy a mosásra? Megunta a régi mintákat és színeket? A jövőben – ha a fenti kérdések bármelyikére igennel válaszolt – egyszerűen eldobhatja majd ezeket a darabokat – vagy akár tüzet is gyújthat velük.
– írja Radebaugh, majd azt is elárulja, hogy az öltözékek papírból készülnek ugyan, mégis jóval erősebbek a mindennapokban használt jegyzettömbök lapjainál.
“A jövő divatjának jó része kezelt papírból születik majd, melyet néhány hordást követően eldobásra szánnak. A Quartermaster Corps (az amerikai hadsereg harci utánpótlást ellátó része) már kutatja a hasonlóan feldolgozott papírok használatának lehetőségeit, ejtőernyők, eldobható egyenruhák, sátrak, vagy épp más menedékek számára, mivel az jól használható, és vízzáró képességei is minden időjárási körülmény esetén használhatóvá teszik.
A képkockákon a kempingező emberek mögött természetesen apró, a mai családi autókat helyettesítő utasszállító magánrepülőgép áll, épp úgy, ahogyan a kor többi hasonló álmában – erről talán már akkor is sejtették, hogy a közeljövőben biztosan nem valósul majd meg, a papírruháknak azonban tényleg minden esélye megvolt arra, hogy egyszer igazán mindennapossá váljanak, hiszen az űrkorszak hajnalán számos, korábban drágán előállítható, vagy épp túl gyengének vélt anyag vált hirtelen olcsóbbá és tették időtállóbbá – így volt ez a papírral is, ami a hatvanas években az épp népszerűvé vált műselyemmel (rajon) keverve egy időre tényleg ruhaalapanyaggá vált.
A DuPont által
reklámozott, Reemay néven futó anyag leginkább a könnyű ruhákban jelent meg, így például a beatgeneráció könnyű, rövid női szoknyáiban, a lapok pedig a következő években is álmodoztak az ötletről, ami a hatvanas évek derekán 1-20 dollárért – az inflációt figyelembe véve ez ma 2-50 ezer forintnyi dollárt jelentene – volt hozzáférhető a tengerentúlon.
Egy kutatólaboratórium azzal dobta vissza a mosodai számláját, hogy a koszos köpenyeket és kezeslábasokat a szemétbe dobta. Egy háziasszony meggyőzi a férjét, hogy az új partiruhája megéri az árát, mert négyszer is fel tudja majd venni, mielőtt eldobja. A hazautazásra készülő nyaralók a kempingezés hulladékát és az ágyneműt a párnahuzatba tömik, majd a tábortűzre dobják.
– írta 1961-ben az Evening Capital újságírója, aki ekkor talán egyáltalán nem hitte volna, hogy öt évvel később a vécépapírjairól és papírzsebkendőiről ismert Scott Paper Company nagy mennyiségben is gyártani kezdi a Dura-Weave nevet kapott anyagot, hozzájuk pedig több másik gyártó is csatlakozik majd.
Ezzel párhzamosan kerültek az amerikai piacra a Mars Manufacturing Company termékei is, amelyekből egy 2014-es tanulmány szerint
Ennek fényében nem is meglepő, hogy a cég alelnöke, Ronald Bard 1966-ban a következő, igen ambiciózus kijelentést tette:
Öt év múlva az ország háromnegyede visel majd eldobható ruhákat.
Nem lett igaza, a papírruhák viszont a világ más pontjain is hódítani kezdtek: a divat fővárosában, Párizsban 1966 májusában mutatkoztak be az első, celofánból és papírból készült, tíz különböző színben pompázó ruhák.
A Daniel Hechter által tervezett áttetsző darabok az újdonság és szokatlanság ereje miatt rövid ideig népszerűek is voltak, sőt, az eldobható darabok a következő három évben értek a csúcsra – 1970-ben egyenesen konferenciát is rendeztek a témában! –, a hetvenes évek derekára azonban Európában és az Egyesült Államokban is elfeledkeztek róluk, noha egy-egy divattervező a kifutón aratott még nagyobb siker érdekében néha még mindig cellulózhoz és nylonhoz nyúl.
A ruhák gyakori eldobása azonban ezzel párhuzamosan mindennapos szokássá vált: a fast fashion-óriások a távol-keleti munkások alacsony bérének köszönhetően olcsó ruhái elöntik a plázákat és az otthoni gardróbokat, a gyakori ruhavásárlás pedig emberek milliói számára jelent állandó örömforrást. De legalább nem dobjuk tűzre őket egy-két viselés után.
