Természeténél fogva végtelen munka a traumafeldolgozás személyes szinten is, csoportként pedig még lassabb a folyamat, hiszen itt is érvényes az elv, miszerint ott tart a folyamat, ahol a leggyengébb láncszem tart a munkában. Magyarán, hogy egy érzékelhető példával éljek, hiába értette meg és oldotta fel százból mondjuk huszonöt ember az ügyes politikával felkorbácsolt gyűlölet és a holokauszt kapcsolatát, amíg másik ötven ember még tagad, eltartja magától a témát vagy sunnyog, a folyamat elején tartó huszonöt meg még ott tart, hogy maga is ezekben az indulatokban tapicskol. A zaklatással, nemi erőszakkal és úgy általában a szexuális bűncselekmények bármilyen formájával kapcsolatban meg még ennyire sem vagyunk előre haladva a folyamatban, elég beleolvasni egy átlagos kommentszekcióba vagy belehallgatni néhány öltözői csevejbe, hogy lássuk: metoo ide, felvilágosítás oda, a társadalom jelentős része még mindig a „minek ment oda” elvét követi.
Hogy egy nemi erőszakon átesett embert ma hogyan traumatizál duplán-triplán a rendszer az eljárás során, már ha egyáltalán szólni mer az áldozat, mert döbbenetes mértékig nem mer szólni, azt szintén nem én írom le először. És ezen a ponton a filmművészethez, mint a kollektív traumafeldolgozás egyik fontos eszközéhez fordulva szintén van min elgondolkodni: lassan kopik ugyan, de még mindig előfordul a filmnyelvben a rape-porn, azaz a szinte erotikus, pornográf jelleggel bemutatott nemierőszak-ábrázolás, naná, hiszen filmklasszikusok legitimálták a módszert. Ebben a közéleti-kulturális térben egy olyan történet, ami egy másik szemszöggel fordul a téma felé, minimum üdítő változatosság, de inkább mérföldkő. A Netflix új sorozata, az Unbelievable ilyen történet.
Ugyan nem emiatt erős, ez csak némi további fajsúlyt ad az eseményekhez a tény, hogy a sorozat alapját egy Pulitzer-díjas újságcikk (amit angolul tudók ezen a linken el is olvashatnak), annak alapját pedig egy valóban létező lány valóban megtörtént traumája képezi. Főhősünk, Marie alig nőtt ki a tinédzserkorból, és ha ez nem lenne elég, egészen nehéz élete volt, biológiai szülei olyannyira elhanyagolták, hogy a kislány bekerült a gyerekvédelmi rendszerbe, és nevelőszülőtől nevelőszülőig küldözgették, akik között szintén volt néhány, akit nem lett volna szabad gyerekek közelébe engedni. Marie kemény védőpáncéllal és megrögzött boldogságvággyal épp az önálló életet tanulja: már nem nevelőszülőknél él, hanem egy olyan házban, ahol magafajta, nehéz sorsú fiatalok élnek egyfajta átmenetként a teljes önállóság felé, saját keresetük és lakóterük van, de még van ellenőrzés, szabályok, tanácsadás és közösség. Ám amikor egy éjszaka egy maszkos férfi betör a lakásába, és rászegezett késsel megerőszakolja, akkor ez mind nem segít. És nem segít az érzéketlen eljárás sem, amivel a rendőrség nyomozni kezd, mígnem az eleve sokkos állapotban lévő, összezavarodott Marie a rendőri nyomasztástól begőzölve inkább azt mondja, nem is volt semmilyen támadás, hazudott, csak figyelmet akart, csak hagyják már végre békén. Aminek nyilván lesznek következményei.
Míg az események egyik szála Marie sorsát követi, egy másik szálat is nézünk, éspedig egy olyat, amely három évvel a Marie-val történtek után kezdődik: egy kőkemény rendőrnyomozónőt, Karen Duvallt követjük, akit döbbenetes bűnesethez hívnak ki, egy egyedül élő fiatal nő lakásába behatol egy maszkos férfi, pisztolyt szegez rá, és többször megerőszakolja. Jól sejti az olvasó: a módszer kísértetiesen hasonlít arra, ami Marie-val történt. A különbség mégis ég és föld, az ezen az eseten dolgozó detektív ugyanis egyrészt már egy másik korban él, és van némi fogalma arról, hogyan kell egy nemi erőszakon átesett nővel beszélni, másrészt maga is nő, éspedig érzékeny és empatikus nő, így a már eleve sérült áldozatot nem traumatizálja tovább. Őt magát viszont nem hagyja nyugodni az eset, még magához képest is megszállottan dolgozik az eseten, míg férje, aki szintén szakmabeli, otthon meg nem említi, hogy ő hallott egy hasonló esetről egy másik körzetben. Karen utánajár a dolognak, de nem az történik, amit az olvasó várna: nem a Marie-val három évvel korábban történt esetről van szó, hanem egy harmadik erőszakról, ami alig egy hónappal korábban esett meg. Abban az ügyben is egy nő nyomoz, Grace Rasmussen, aki eleinte nemigen hiszi el, hogy a két esetet érdemes összekapcsolni, ám ahogy újabb hasonló esetekre bukkannak, egyértelművé válik, hogy egy sorozatos erőszaktevőt keresnek. A két nő összefog, sőt, bevonnak annyi erőforrást, amennyit csak lehet, de a nyomozás így is frusztrálóan nehezen halad, miközben mindannyian biztosak benne, hogy az emberük újra le fog csapni, amint teheti.
A sorozat tehát két idősávon fut, 2008-ban Marie-val és 2011-ben a két nyomozónővel, ám ez az osztott szerkezet egyáltalán nem viseli meg a történet érthetőségét, épp ellenkezőleg, a két történet ugyanis nem csak az elkövetés mikéntjében kapcsolódik össze. Marie története a háttér, a másik oldal ábrázolása, rajta keresztül mutatja meg a sorozat, hogy a sokszor mutogatott bűnügyi nyomozások mögött mindig hús-vér emberek valódi tragédiái húzódnak meg, és amíg a fókusz a jó szimatú nyomozó ügyességén van, addig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egyébként mi van az áldozattal, mert az, hogy él, még önmagában nem sok mindenre elég. Marie – az Éretlenségi című moziból ismert Kaitlyn Dever makulátlan alakításában – a szemünk láttára éli meg a sokk, a gyász és a poszttrauma minden lépcsőfokát. Azzal vádolják, hogy nem konzisztens, hát persze, az agya úgy kapálózik az önvédelemért, ahogy tud, miközben a támadás után eltelt tizenkét órában alsó hangon ötször mondatják el, íratják le, íratják újra vele a történteket, és aki mesélte már el életének legnehezebb történetét, az tudja: nem lesz könnyebb többszöri mesélésre, épp ellenkezőleg, újra és újra feltépi a sebeket. És ez csak az első nap: a szenvedés nem csökken később sem, sőt.
És míg nézzük Marie nyomasztó, szívszaggató csúszását a lejtőn, a két nyomozó történetszála az idegtépő krimik minden árnyalatát is hozzáadják a már eleve komplex történethez. Míg Marie-n keresztül az áldozatok lelkébe nézünk bele, addig a nyomozás a rendszer mocskosságát, burkolt nőgyűlöletét is feltárja, miközben a két nő kapcsolata messze nem az összeborulós, Charlie angyalai-s girlpowerről szól. Egyedi, különös figurák ők, nemigen láttunk még hozzájuk hasonló rendőrt, pláne nem női rendőrt, más-más irányba, de mindketten eltérnek a klasszikus GI Jane – fiúsított leány tengelytől, és még a feminizmusról – a szótáriról, nem arról, amivé ezt a fogalmat néhányan tenni szeretnék – is más-más módon beszélnek a tetteik. Mindezt úgy, hogy mindkettejük (Merritt Wever és Toni Collette) játéka egészen szárazra hangolt, nincs a forgatókönyvben sem a True Detective filozofálása, se nem zubog az adrenalin, kimért, kemény, elkötelezett munka folyik, és még a düh is csak kordában tartva buggyan ki néha belőlük. Az egész sorozatra jellemző ez a nagyon keresetlen, száraz stílus, nemhogy túldramatizálva nincsen, de szinte alulmérték a hatásvadászatot, és kell is ez a távolságtartás, hogy ne őrüljünk meg a sorozatos bicskanyitogatástól – minek fokozni, ami önmagában is sok, ugye. És sok, nagyon sok, de közben olyan arányérzékkel tart egyensúlyt az érzékenység, a relevancia, az aktualitás, a feminizmus, a humanizmus és az izgalom között, hogy ezzel az Unbelievable helyből ugrott az év legfontosabb tévés produkcióinak toplistájára.
Az Unbelieveable a Netflixen nézhető magyar felirattal is, 8 db 55 perces epizóddal. 24.hu: 10/10
