Szűk másfél évtizeddel azután, hogy bemutatták a Magyar Televízió első saját gyártású filmsorozatát, az intézmény addig rendíthetetlennek látszó elkötelezettsége a saját tartalom iránt gyengülni látszott. Ez ugyan leginkább anyagi okokra volt visszavezethető, de a korabeli sajtó alapján mintha a tévé illetékesei is elbizonytalanodtak volna, képesek lehetnek-e tartani a lépést az egyre komolyabb mennyiségben érkező külföldi importtal. („A nagy sorozatok – a tetemes anyagi ráfordításon kívül – nem mindennapi szellemi felkészülést és koncentrációt is követelnek; erre a műhelyek folyamatosan nem képesek” – írta helyzetjelentésében Ocsovai Gábor a Magyarországban.) Ezt egyrészt úgy próbálták orvosolni, hogy külföldi partnerekkel forgattak koprodukciós sorozatokat, másrészt az MTV észrevehetően már a hat résznél nem hosszabb minisorozatokat részesítette előnyben a komolyabb produkciókkal szemben. Változtak a trendek is: a tévéből fokozatosan eltűntek a régimódi hősök, és egyre inkább nyitott a különféle zsánerek (ifjúsági, bűnügyi, sci-fi, vígjáték stb.) felé, míg a rendes drámát leginkább az irodalmi alapú sorozatok képviselték. A Németh László-életművet módszeresen felgöngyölítő Hintsch György az Irgalom című regényt sorozatként dolgozta fel (1973), míg a korábban már A fekete várossal osztatlan sikert arató Zsurzs Éva a Felelet című Déry Tibor-regényt vitte képernyőre (1975). Ezt a két sorozatot nem fogadták rosszul annak idején, de egyikük se került a rendszeresen ismételt, népszerű produkcióink közé, és ma már kevesebben is emlékeznek rájuk.
Azért ráírattam a főcím alá, hogy ifjúsági film
Más a helyzet azonban az Abigéllel, mely nemcsak eséllyel pályázhat a valaha volt legnépszerűbb magyar sorozat címére, de egyúttal a magyar sorozatgyártás nagy korszakának hattyúdala, záró darabja is volt. A Szabó Magda 1970-ben megjelent regényéből készült sorozathoz pedig senki nem fűzött olyan komoly reményeket, pláne, hogy előzetesen ifjúsági sorozatként sorolták be, már csak azért is, mert maga a regény is ifjúsági besorolást kapott, illetve a rendező is ragaszkodott ehhez. Soltész Mártonnak a Kortárs folyóiratban megjelent cikkéből kiderül, hogy a könyv és a belőle készült sorozat fogadtatását is nagy mértékben befolyásolta a maga korában az ifjúsági jelző, sőt sokan csak a lealacsonyítónak szánt „leányregény” megjelölést használták az Abigélre. Ez azonban nem befolyásolta Zsurzs Évát abban, hogy szokás szerint rendkívül komolyan vegye a feladatát, és két évig dolgozzon a könyv megfilmesítésén:
Ismertem és nagyon szerettem a könyvet. Igen nagy siker volt, már vagy tizenkét kiadást megért mint ifjúsági regény, csíkosban is, pöttyösben is, úgy emlékszem. Kicsit tartottam attól, hogy ifjúsági filmet csináljak, de azért ráírattam a főcím alá, hogy ifjúsági film. Ez ugyanis hozzátartozik a szakmához, hogy tájékoztassuk a nézőt, mit várjon. Mert ha mesét vár, s felnőttnek való filmet kap, ugyanúgy csalódik, mint fordítva
– indokolta a besorolást az Alföldben, 1992-ben megjelent interjúban Zsurzs Éva. Ő és Szabó Magda már nem először dolgoztak együtt, hiszen a Danaida című film is az írónő könyve alapján készült, de az még nem igényelt szorosabb együttműködést, ellentétben az Abigéllel: „Akkor Magda már nagyon bízott bennem, s elém öntötte egyben az egészet. Körülbelül négyszáz oldal dialógust adott át. Ebből kezdtem én a részeket »gyúrni«. Nem beszéltük meg előre, hány rész legyen. Azt mondtam, összeállítom, ahogy én érzem, mi kerüljön egy-egy részbe, s ahová úgy érzem, egy-egy mondatot be kell tenni, beteszek, s ha ki kell hagyni, kihagyok. Ezt azután ő átnézi, és természetesen átírja az ő stílusában“ – mondta ugyanabban az interjúban a rendező, aki szerint Szabó sokkal rugalmasabbnak bizonyult a többi szerzőnél, és belement azokba a változtatásokba, amelyek szükségesek voltak az átdolgozás miatt.
Nagyon sok különbség nincs a regény és a sorozat cselekménye között: a legfontosabb az, hogy a könyvben tizenöt éves lányokat a sorozat kedvéért két évvel öregítették, azaz hetedikesek lettek, mert ezt még hihetően tudták eljátszani a huszonéves színésznők is. De ettől Vitay Ginát ugyanúgy beíratja tábornok édesapja az árkodi református internátusba, a Matulába, ahol nehezen bírja az intézmény szigorú légkörét, egészen addig, amíg az iskola életébe be nem avatkozik az akkor már évek óta dühöngő második világháború. Ez volt tehát röviden a cselekmény, a sorozathoz pedig olyan nagy színészeket sikerült megnyerni, mint a nagybetegen, három héttel a halála előtt élete utolsó szerepét alakító Básti Lajos, akinek előre kellett sorolni a jeleneteit, hogy ne fusson ki a földi időből; aztán Garas Dezső, Ruttkai Éva, Balázsovits Lajos és Tábori Nóra, míg Ginát a forgatáskor 25 éves Szerencsi Éva játszotta, az osztálytársai között pedig ott volt a rendező lánya, Zsurzs Kati, továbbá Bánfalvy Ági és Egri Kati is. A négy részre tagolt sorozat forgatását 1977-ben fejezték be, és a következő tavasszal, 1978 áprilisában tűzte először műsorra a Magyar Televízió.
Sikerült megvalósítani a lehetetlent
Az Abigél annak ellenére, hogy – leginkább az ifjúsági jellege miatt – nem minden kritika lelkesedett érte, alapvetően már kezdettől fogva jó visszhangot kapott. Zsurzs Évának addigra már volt olyan tekintélye, hogy a rendezői képességeiben még azok se kételkedtek, akiknek annyira nem tetszett a sorozat, de kijutott a dicséretből a színészeknek és Szabó Magda könyvének is. De elsősorban a rendezőt ünnepelték: „Zsurzs Évának négy estén át sikerült megvalósítania a szinte lehetetlent; az univerzális tévéműsort, mindenki televízióját. Szabó Magda: Abigél című kitűnő könyvének tévéváltozatában az izgalmas krimi, a romantikus regény, a fordulatos meseszövésű ellenállási történet elemei ötvöződtek arányosan, kellemes egésszé. Nemcsak sokféle igényt kielégítő, »közfogyasztásra alkalmas« filmet láttunk, hanem eleven, derűvel és tiszta emberséggel átszőtt, jó tévéregényt” – lelkesedett a Népszavában Vajk Vera. „Kor, hangulat, formák, alakok érzékeltetésében nagyszerű az Abigél televíziós forgatókönyve. A szereplői élnek; karakterük, önálló világuk s erejük van. S a történetének nemes tartalma, érdekes fordulatai, regényességei. Mindenképpen alkalmas anyag Zsurzs Éva rendező kezében” – írta Tamás István az Új Tükörben. „Szabó Magda igen jó ifjúsági regényt írt, s ez remek alap egy jó tévéfilmhez, ha önmagában kevés is. Kellett hozzá, hogy Zsurzs Éva olyan jól tudjon »szabómagdául«, mint ahogy tud. Kitűnő érzékkel, hibátlan ritmusban, nagy műgonddal ültette át Szabó Magda forgatókönyvét a képernyőre. Megőrizte az irodalmi élményt, sőt, megemelte úgy, hogy vizuális élménnyé változtatta” – csatlakozott a többiekhez Barabás Tamás az Esti Hírlapban.
Aztán jöttek a színészek: „Básti Lajos minden művészi manírját levetve, oly sziklaszilárd egyszerűséggel jött-ment karikatúra szerepéből kimagasodva, mintha már az Abigél forgatásakor megsejtette volna, a művészi halhatatlanság felé veszi immár az útját” – méltatta az elhunyt színészt az egyébként nem túl pozitív kritikájában Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben. „Garas Dezső tökéletes tanárt formált, mindkét arcát művészi hitellel ábrázolta” – írta a Szabad Föld kritikusa, míg Ruttkait ugyancsak Lőcsei emelte ki: „Megmutatta a körülötte csivitelő színész-csitrihadnak és nézőinek, miként teremt rögtön atmoszférát a színész sugárzó egyénisége még akkor is, ha történetesen mostohán bánik vele a dramaturgia.” De a „csitrihadat” is értékelték mások, például Barabás Tamás Szerencsi Évát, aki „élete eddigi legnagyobb feladatát teljes illúziót keltve, dicséretesen oldotta meg”, Zsurzs Kati, Bánfalvy Ági és Egri Kati „kamaszos sutaságát” Benedek Miklós emelte ki az Észak-Magyarországban, Piros Ildikóról pedig Vajk Vera jegyezte meg, hogy végre „kilépett a gödröcskés arcú, bájos szépség szerepköri skatulyájából”.
És ne maradjon ki Szabó Magda dicsérete sem, különösen, miután Tamás István végre rendet vágott a leányregény-regény dilemmában: „Leány regény-irodalom csak akkor virágozhat, ha írók írják a könyveket; s ha nem leányregényt írnak, hanem irodalmat művelnek. Vagyis: ha a leányregény mint »szakma«, megszünteti önmagát. Szabó Magda ilyen megszüntető. Teremtve megszüntető. Tehát az Abigél sem leányregény, hanem regény” – írta a sorozat ürügyén az Új Tükörben. De akik kicsit fanyalogtak, azok is arra jutottak, mint Galsai Pongrác a Filmvilágban:
Bár az Abigél képviselné a tévéfilmek jó átlagszínvonalát! Ám ez egyelőre hiú kívánság.
De mi bajuk volt a fanyalgóknak? A legszigorúbb kritikát jegyző Lőcsei Gabriella például túl negédesnek érezte: „A háborús históriától nyugodtan alhatott ki-ki leányszobájában – korra és nemre való tekintet nélkül. Mert ez a leánytévéfilm korra és nemre való tekintet nélkül valamennyi kedves nézőjét bakfislánynak tekintette” – írta többek között a Magyar Nemzet tévékritikusa, hozzátéve, hogy „az eredeti mű itt-ott fellelhető markáns rajzolatai, mesteri gyakorlottsággal felszikráztatott feszültségei elvesztek a lassú tempó, a kedveskedő játékstílus mögött”. Érdekesség, hogy ugyanő négy évtized elteltével már máshogy látja az Abigélt, hiszen a honlapján már így hivatkozott rá két éve: „A bemutatója óta eltelt (közel) negyven év alatt Abigél – számos műfajbéli rokonával ellentétben – semmit nem kopott. Nem is öregedett. Ez az 1978-ban forgatott 146 perc minden tekintetben időtálló – azaz: klasszikus – alkotás, az oly’ igen sokat bírált Magyar Televízió »ércnél maradandóbb« produktuma.” Tény azonban, hogy Lőcsei annak idején nem volt egyedül a bírálatával: Tamás István szerint a sorozat vontatott volt, és egy epizódnyit lehetett volna húzni a forgatókönyvből, Zappe László a Népszabadságban pedig úgy fogalmazott: „Az Abigél sikere megérdemelt, de túlméretezett.”
Igen, ez az, ilyet kell csinálni
Az Abigél tényleg óriási siker lett, ez már közvetlenül a bemutatása után egyértelmű volt. „Magam is érzem a fogadtatás néhány kedvező jelét” – nyilatkozta akkor Zsurzs a Népszabadságnak, tizenöt évvel később pedig már így indokolta a sikerét:
Számomra is nagy meglepetés volt, hogy hányan jöttek oda hozzám, s a gyerekektől a szomszéd házmesteren át az egyetemi tanárig mindenki a magáénak érezte. »Igen, ez az, ilyet kell csinálni.« Gondolom, volt ebben, főleg az idősebbek részéről, sok-sok nosztalgia is. Mert a Magda regényeinek a legnagyobb erőssége a végtelen humanizmus. Történetei nagyon igazak, szereplői bensőjükből cselekszenek, ezért a fordulatok, és minden csodálatosan illeszkedik. Teljesen életszerű, nem kell a meseszövésében erőszakot tenni. Igazak a figurái.
Akárhogyan is, az Abigél gyorsan a televíziózás hazai klasszikusai közé került, és amikor 1985-ben utolérte a sikersorozatok elkerülhetetlen következménye, azaz moziban is bemutatták a némiképp rövidített változatát. Sas György így írt róla a Népszavában: „Bizony, hat év óta nemigen akadt olyan magyar tévéfilmsorozat, amelyik az Abigél jó hírét és becsét elhomályosíthatta volna.” Bár a mozifilmmel nem mindenki volt elégedett, így is jó alkalom volt rá, hogy újra méltassák Szabó regényét és Zsurzs rendezését, és ez a hozzáállás a rendszerváltás után sem változott. Ez utóbbit Dobos Marianne így indokolta az Alföldben: „Akkor a humanizmus, az embertelenség ellenében szervezkedő emberek erkölcsi fölényét üdvözölték, kihallva a történetből, hogy ebben az országban is voltak hősök a nehéz időkben, lehet itt, közöttünk is nagyszerű embereket keresni, nem kell visszamenni a Jókai-regényekbe. Most pedig egy iskola-modell nagyszerűségét és korszerűségét láthatták a református iskola és kollégium életét bemutató filmben.”
Igen, az Abigél vonzerejéhez kétségkívül hozzájárulhatott, hogy a szocialista Magyarországtól szokatlan módon egy egyházi iskolát mutatott be, melyről ráadásul kiderült, hogy minden szigor és merevség ellenére az emberségesség hatja át az egész intézményt, amely a háború borzalmaitól is menedéket nyújt, amíg teheti. Zsurzs a fenti interjúban aztán elmondta, Szabó Magda az egyházi részletekben is segített: „Katolikus vallásban nevelkedtem, nem ismertem a református szokásokat, hagyományt. Egyszerű dolog lenne egy betegszobát berendezni: fehér fal, feltettem tehát egy keresztet. Bejött Magda: – Úristen, mit keres ott a feszület!? A magyar reformátusok ugyanis a vallásháborúk kínos emlékeként kerülik ezt a vallási szimbólumot. Vagy: nem volt fülem ahhoz, hogy mindenhol ellenőrizzem a keresztyén szó ejtését. A református ugyanis így mondja, így is volt leírva, de a katolikus szereplőnek néha nem így jött a szájára. Ezek a mondatok pedig csak akkor lesznek hitelesek, ha ilyen nyilvánvaló hibák nem csúsznak bele. Piros Ildikó szövegeiben néhol utószinkronnal kellett javítgatnunk a »keresztényeket«. A templomi felvételeknél is rengeteget segített az, hogy ott volt velünk.”
Áttört üvegplafon
A siker egy másik érdekes aspektusa, hogy az Abigél volt az első olyan komolyabb magyar tévés produkció, melyben női főszereplő volt, sőt a fő alkotók is nők voltak. Előtte A Tenkes kapitányától kezdve az Egy óra múlva itt vagyokon és a Borson át a Rózsa Sándorig férfiak kalandjairól szóltak a magyar sorozatok (ez külföldön sem volt másként, amíg a kalandfilm volt a legnépszerűbb zsáner), az idők azonban változtak, az Abigél pedig áttört egy falat, és a következő évtizedben már több sorozatot is női főszereplőkre mertek építeni itthon (Linda, Nyolc évszak).
A fentiekből pedig következik az is, hogy az Abigél népszerűsége ma is töretlen. Mivel a sorozatból hiányzott a más korabeli produkciókat átható propagandajelleg, illetve nem tartalmazott ma már avíttasnak ható akció- vagy harci jeleneteket, hanem kizárólag az emberek közötti drámára helyezte a hangsúlyt, tényleg az Abigél öregedett a legjobban a klasszikus sorozataink közül. Persze, mai szemmel bele lehetne kötni apróságokba: például abba, hogy a lányok (a kényszerű megöregítésük miatt is) túl gyerekesen viselkednek tizenhét éveshez képest; vagy a történet néha rózsaszínű fordulatain (például Ginát szinte átmenet nélkül a keblükre ölelik az őt addig kirekesztő osztálytársnői), nem beszélve néhány külsőségről, ezen belül is a visszatérő problémáról, miszerint egyik korabeli filmben sem figyeltek oda valamiért a férfi szereplők loboncos, koridegen frizurájára, különös tekintettel Garas Dezső és Kovács István méretes barkójára, melyekről ma már ordít a hetvenes évek. De ezek, hangsúlyozzuk, nem rontanak a sorozat élvezhetőségén.
Az Abigél sorsa ráadásul több szereplővel is összenőtt: a fiatalon, 2004-ben elhunyt Szerencsi Évának messze ez volt a legismertebb szerepe, melyet utána valamiért nem követett több („Eddig egyetlenegy új munkával sem kerestek meg. A Tv hosszú ideje semmire sem kért fel” – nyilatkozta hat évvel az Abigél után az Esti Hírlapnak). De Bánfalvy Ági is Torma Piroskaként maradt meg sokakban, pedig amikor a nyolcvanas években disszidált, lekerült a neve a stáblistáról: „Sokáig nem értettem, miért hívnak itthon Torma Piroskának. Hát azért, mert miután kimentem, törölték a stáblistáról a nevem. Levették. Torma Piroska mellett nincs ott a nevem. Csoda, hogy megmaradtam az embereknek” – mondta idén májusban a Borsnak. Bánfalvy egyébként producerként az Abigél színpadi adaptációjában is részt vett, melyet 2012-ben állítottak színpadra, Szikora János rendezésében, és ebben már Horn Micit játszotta. És ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg az Operettszínház elmúlt tíz évének egyik legsikeresebb darabjáról, az Abigél musicalről sem. Az Abigél természetesen könyvként is tartja magát a legnépszerűbb magyar regények között, de azt valószínűleg Szabó Magda sem tagadta, hogy a regény népszerűségében (és a későbbi színpadi adaptációkban) is kulcsszerepe volt Zsurzs Éva sorozatának.
A cikksorozat további részeit itt lehet elolvasni.
