Czukor Balázs széles mosollyal, szinte mozdulatlanul ül törökülésben a színpad szélén a Jurányi Házban, tekintetében szelídség, ahogyan figyeli az érkező nézőket. Amikor elkezdődik az előadás, feláll, bátortalanul előrejön a tőle megszokott, kicsit görnyedt testtartással, karjait maga előtt védekezően és bizonytalanul tartja, mintha nem teljesen tudná, mit kezdjen velük, és halkan rákezd az Engem nem lehet elfelejteni című slágerre. Fél perc múlva már a közönséget énekelteti, máshol túl nagy kérés lenne ez az azonnali bevonódás és interakció, de nem itt: az egykori Máté Gábor-Horvai István-osztályból minden nyáron újra összeálló és valamelyikük életéből előadást csináló AlkalMáté Trupp előadásain szinte kizárólag ilyen-olyan bennfentesekből áll a közönség (már a jegyszerzéshez is protekció, de legalábbis őrületes éberség szükséges), és egészen tűrhetően szólal meg a lelkes, rögtönzött kórus.
A dal után Balázs visszavonul előbbi helyére, az előadás jelentős részében társai játékát és a közönség reakcióit figyeli mosolyogva, kívülállóként. Passzol, mert az előadás legfőképpen arról szól, hogy valójában mennyire el lehet őt felejteni, pontosabban, hogy mennyire elfelejtette ő saját magát minden közegben, ami a színházról, színészetről szólt. Hogy sosem találta meg azt, amitől igazi hivatássá és identitássá vált volna számára a színészi pálya, valahogy mindig elveszett, kiesett. Leegyszerűsítve úgy is mondhatjuk, hogy elsősorban szakmai kudarcok sorozatát dolgozza fel az előadás.
Ilyeneket: Máté Gábor (Dömötör András) cseszteti a főiskolás Balázst (Mészáros Béla), hogy nem érteni, amikor beszél. A színházi próbán Balázs (Dömötör András) nem tud a figurájára koncentrálni, mert elvonja a figyelmét, hogy egy nem létező ajtón kell belépnie egy nem létező szobába és egy nem létező villanykapcsolót kell felkapcsolnia. Dániában tizenévesek drámagyakorlataiba keveredve szembesül vele, hogy az épp annyira nem közege, mint amit itthagyott.
A büfében hisztizik (talán jogosan), mert nem szolgálják ki, rendezői próbálkozásai nem állnak össze, kisiklanak.
Nem annyira nyomasztó, amilyennek hangzik, mert ettől az előadástól is megkapjuk azt a bennfenteskedő hangnembe ágyazott, de szerethető humort, amit a korábbiaktól, sokat lehet nevetni a kis szkeccseken, ráadásul ennyi év után (a sorozat Járó Zsuzsával kezdődött 2007-ben) a társulat már önmagára és a menet közben kialakult rutinokra, klisékre is reflektál, ami kedves új réteg: Dömötör András elmorogja, hogy kissé már kínos neki, hogy megint Máté Gáborként bohóckodik, dal szól a tipikus „Bazsi-dal”-ról Balázs előadói stílusát kommentálva, hogy később persze meghallgathassunk egy tipikus Bazsi-dalt, és még a címszereplő nemrégiben adott egyik interjújából is idéznek cinikusan.
Kiváló dramaturgiai megoldás, hogy Balázs a legintimebb jelenetben, felesége szülésénél tér vissza a partvonalról, úgy, hogy vajúdó feleségét alakítja. Mi lehet személyesebb, mint eljátszani saját szerelmét közös életük talán legfontosabb pillanatában, ahogyan életet ad közös gyereküknek? De van itt egy csavar, mert Balázsnak mégiscsak szerepbe kell itt lépnie, nem saját magáról beszél, és ezzel az ügyes trükkel remekül megkerüli, hogy terítékre kerüljenek saját, apasággal kapcsolatos érzései.
Ezután ismét félrehúzódik, és színházi nyűgjei folytatódnak a többiek interpretálásában. Szemben az előző előadásokkal, itt nincsenek olyan szituációk, amelyek feltárnák dinamikáit az osztálytársaival, a szülést leszámítva magánéleti helyzetek sem kerülnek elő, és a szüleihez fűződő viszonyáról sem sokat tudunk meg. Anyja egyáltalán nem jelenik meg a színpadon, épp csak utal rá két jelenet, amik maximum sejtetnek egy ellentmondásos viszonyt. Hasonlóan az apával: ő ugyan felbukkan, és az előadás súrolja azt a kérdést, hogy vajon tudott-e adekvátan reagálni fia szeretet- és figyeleméhségére, de a téma kifejtetlen marad, mintha Balázs visszahőkölt volna attól, hogy mélyebbre menjen.
A sorozat legjobban sikerült előadásainak pont az adta az erejét, hogy a célkeresztbe állított főszereplő mert lemeztelenedni, Mészáros Béla például lefegyverző őszinteséggel vallott párkapcsolati problémáiról, Vajda Milán pedig apja elveszítésének fájdalmáról. A szellemes szkeccsek és a szórakoztató dalbetétek most is nagyjából lekötnek, de az áttörés ebben az előadásban nem történik meg, mintha Balázs nagyon szigorúan húzott volna egy falat, amin nem engedte át az osztálytársai és így minket sem.
Ennek az is lett a következménye, hogy az előadás egy idő után kissé egyhangúvá válik és leül. Nincsenek benne igazi hullámzások, sikerek és bukások, nagy örömök és nagy pofára esések, a főhőssel együtt örülés és elszomorodás, mert nem enged ennyire közel magához, javarészt a színház világában tart, és ott is lényegében minden szkeccs arra fut ki, hogy beletörik egy szakmai feladatba a bicskája, még tematikai variáció sem sok van. Csak egy zárkózott és kissé keserű embert mutat magából, aki azt ismételgeti, hogy neki ez a dolog nem ment.
Aztán, amikor már éppen kezdenénk kicsit unatkozni, jön a fantasztikus Mészáros Máté, és kerekít egy frenetikus one man show-t, amiben két embert alakít egyszerre, Hamvai Kornél rendezőt és saját magát, ahogyan előbbi tanácsot kér Skype-on utóbbitól, mert sehogy sem tud zöld ágra vergődni Balázzsal aktuális rendezésében. A beszélgetés eleinte inkább csak komikus, aztán egyre intenzívebbé és magával ragadóbbá válik, a színházi alkotás folyamatának, a rendező és színész dinamikájának olyan rétegei kandikálnak ki, amik már az adott helyzettől függetlenül is izgalmasak és tanulságosak, kezdjük úgy érezni, igen, itt kapunk valami igazit. Ez az igazság sem Balázsról szól; a jelenet elemelkedik, és végül megrendítő erővel és empátiával fogalmazza meg, hogy mit jelent színésznek lenni.
És akkor most érezzük, hogy a hiányérzeteink ellenére mégiscsak validálódik valamelyest Czukor Balázs hozzáállása, aki – bujkálásból vagy sem – azt nyilatkozta, amikor nyár elején elkezdtek dolgozni a darabon, hogy szeretné, ha többről szólna, mint az ő privát élete. Az előadás nagyobb része sajnos kevesebbről szól, de ezen a csúcsponton valóban ad olyat, amire pedig egyáltalán nem is számítottunk.
