A honfoglalás ezredik évfordulójának megünneplésére szervezett Ezredévi (Millenniumi) Kiállítás az ország addigi legnagyobb rendezvénye volt. Milliók nyüzsgötek a kétszáznegyven, jórészt fából – valamint a kiállítás után könnyen visszabontható anyagokból – épült pavilonban, illetve a körülöttük épült, mutatványosokkal teli bódévárosban, és csodálták meg az ország gazdaságának legújabb vívmányait, évszázados kincseit, a török kori Budát idéző Ős-Budavárát, a Néger falut, vagy épp az óriási bálnaalakkal megkoronázott akváriumot.
A legtöbb látogatót az akkor már száz éve fejlődő, a kontinens első közparkjaként létrejött, a belvároshoz a kiállítással egyidőben átadott első európai földalatti vonallal kötődő terület központjában álló Széchenyi-sziget vonzotta a legtöbb látogatót, köszönhetően az Alpár Ignác (1855-1928) tervei szerint megszületett, huszonegy részből álló Történelmi Épületcsoportnak, amire pillanatok alatt ráragasztották a Vajdahunyad vára nevet – annak ellenére, hogy az mindössze főhomlokzatában, illetve a Hunyadi-udvar és a loggiák terén hasonlít az erdélyi kastélyra.
Az épületek részletei ugyanis a magyar épített örökség fontos darabjairól származnak: a kapun belépve látható kápolna például alaprajzában a lébényi, kapuzatában pedig a jáki templomot másolja, tőle néhány lépésnyire pedig többek közt felvidéki várak részleteivel, a bártfai városháza erkélyével, a csütörtökhelyi kápolna szentélyével és bejáratával, illetve Árpád-kori oszlopfőkkel és díszekkel is találkozhatunk.
A különböző stílusok és a sokszor egymástól több száz kilométerre álló várak, kastélyok, középületek és templomok részleteinek keverése első hallásra talán nem tűnhetett jó ötletnek, Alpár Ignác zsenialitása azonban beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és egy meglepően egységes óriás jött létre. Ugyanígy gondolták ezt a látogatók is, függetlenül a társadalmi státuszuktól, így a pavilonok elöregedését látva sokan úgy érezték, egy ilyen nagyszabású terv nem tűnhet el csak úgy, elérték tehát a tartós anyagokból való újjáépítést, melynek köszönhetően néhány év szünet után, 1908-ban megszületett a ma is látható, a sziget egészét elfoglaló óriás.
Azt azonban kevesen tudják, hogy nem csak a világvárossá váló Budapest, de
A budapesti párjához hasonlóan román, gótikus, barokk és reneszánsz jegyeket is viselő épületről az ország szereplését összefoglaló Magyarország a párisi világ-kiállitáson című, 1901-ben megjelent kötet így számol be:
A Quai d’Orsay-ról tekintve, a jaáki apátsági templom román stylű fényes portalejának utánzata képezte az építmény uralkodó motívumát: a Szajna partján pedig a vajdahunyadi vár palotájának erkélysora adta meg csúcsives stylű charakterét. Ehez csatlakozott jobbról a kecses szepes-csütörtökhelyi kápolna szentélye, a támpillérek közé foglalt karcsú magas ablakaival, míg a körmöczbányai vártemplom hatalmas 40 méter magas tornya, a csúcsives oldal elé épitve, alul átjáró gyanánt szolgáló iveivel, fedeles galeriájával és toronyfiaktól környezett zöld patinás sisakjával mármessziről kiemelte az egész épületcsoportot. A körmöczbányai torony mellett balról a kassai Szt. Mihály-kápolna képezte az oldalhomlokzatot, melynek csúcsives épitészeti megoldása középkori architekturánk egyik speczialitása. A román és csúcsives styl ezen domináló épület-részletén kívül, nem hiányzott a hazai renaissance és barok izlésű épitkezés bemutatása sem, hogy igy a hazai épitészeti stylek mindegyikéből, a fejlödés jellemzön képviselve legyen. Balról a felső-magyarországi sajátos renaissance-t a lőcsei városház nyitott árkádjai, az eperjesi »Rákóczy-ház« lengyel izü tető-párkányai és a bártfai városház ablakaival tervezett épület-szárny mutatta be.
A terveket a városligeti párjával ellentétben két, pályája elején álló fiatal építész, a Vajdahunyad-vár építésvezetőjeként az azt megálmodó Alpárral is dolgozó, majd rövid időt Lechner Ödön irodájában töltő Jámbor (Frommer) Lajos (1869-1955) és Bálint Zoltán (1871-1939) készítette el. Óriási teher alatt dolgozhattak, hiszen Magyarország ezen a világkiállításon mutatkozott be először önálló pavilonnal, így mindenképp egy, az elmúlt évszázadok történelmét is bemutató remekművet kell készíteniük.
Az 1897-ben társult – később a magyar szecesszió fontos építészeivé vált – páros a tervezés megkezdésének idején már túl volt Zala György szobrász műtermes villájának (1898-1899), illetve Ligeti Miklós Stefánia úti házának (1899-1900) megtervezésén, paloták, gyógyfürdők, közintézmények és bérházak egész sora, valamint a nagyváradi László király szabadkőműves páholy 1901-ben megszületett háza – az előző hónapokban mindketten a Demokratia páholy tagjai lettek, így mintegy vizsgamunkaként tervezték a ma is álló épületet – állt azonban még előttük.
A pavilonról a kor magyar lapjaiban olvasható leírások szerint a franciák is elismeréssel beszéltek, de a Szajna felőli látványa miatt – ez volt a kiállítás egyik legjobb helye – párizsiak tömegét vonzó épület kiállításai is sok látogatóban hagytak mély nyomot, sőt, a szervezők is odáig voltak érte, tekintve, hogy az olasz kiállítás épületén kívül mindössze
A zoológia mellett a néprajzi kutatások és a régészet terén is úttörő Herman Ottó (1825-1914) által rendezett ősfoglalkozási kiállításról, a két termen át nyújtózó, egyenruhákkal, gazdagon díszített tárgyakkal és okmányokkal tömött huszártörténeti áttekintésről, valamint az elmúlt évezred történetét bemutató tárlat bemutatásának visszhangjáról Mihalik József (1860-1925) művészettörténész így beszélt:
nap-nap után nagy tömeg látogatja s a hozzáértők elismerik, hogy a maroknyi magyarság minden időben lelkesen szolgálta a kulturát s a müvészet mezején becsülettel állotta meg a helyét.
– írja a Budapesti Hírlap (1900. szeptember 26.).
Nem csak a kultúra és a művészet kapott persze helyet a tágas terekben, hiszen a szervezők bemutatták a tudományok művelését is, amelyre a folytonos háboruskodás dacára is a lehetőség szerint gondot forditottak őseink, de egy erdészeti és vadászati kiállításnak, a tudományoknak, az iparnak, az irodalomnak, az oktatásügynek, a bányászatnak, valamint a lótenyésztésnek is jutott hely – sőt, utóbbin még
Az óriási területet feleségével együtt végigjáró, majd francia kollégái által szervezett fényes estélyeken részt vett Jókai Mór külön szobát kapott, művei százkötetes, a Révai Testvérek általi kiadása pedig nyomdászati nagydíjat érdemelt.
A pavilon földszintjére magyar vendéglőt terveztek, ami a magyar konyha legjobb ételeit és italait mutatta be, miközben természetesen egy elmaradhatatlan cigányzenekar játszott a háttérben.
A kiállítás óriási siker volt, a hangulatot a legjobban talán a Magyar Szemle (1901. május 19.) korábban már említett írása fogta meg:
Hongrie. Akik idáig csak annyit tudtak róla, hogy ott, a müvelt Európa keleti határán él egy ilyen nép; vagy a kik csak a lexikonok sovány és rossz adataiból, vagy a térképek szineiből ismerték ezt a földet, – mert tapasztalatból modom, hogy intelligens emberek a legnagyobb tájékozatlanságban voltak hazánkat illetőleg, – azok most belátták és megtanulták, hogy ez a kis nép megáll a maga lábán, halad a müvelődés haladásával. A magyar név kivivta rég megérdemlett becsülését. A francziák emeltek kalapot először, a többiek folytatták. A Hongrie név oly kedvesen, oly csengőn hangzott mindenfelé és a magyar fülnek oly jól esett ez a »kedves húrok pöngése.« Szinte divatban voltunk, a mi nagy dolog, mert Párisban föltünni, jelszóvá lenni, fölszinen maradni, csak a kiválóság képes. Pavillonjaink csak ugy hemzsegtek a sok tolongó látogatótól és a csodálkozás, meg elismerés hangja emlitette mindig a Hongrie nevet.
Bizonyos lázas kiváncsisággal keresték föl a történelmi pavillon alatti szegedi magyar csárdát azok, kik megismerték a magyart. Itt valósággal megszerették. A magyar specziálitás, a bográcsos szegedi paprikás eleintén megreszelte a torkukat, de azt is megszokták és megkedvelték. Maguk a francziák mondták nem egyszer, hogy a magyar bornak, a magyar konyhának, a magyar csárdásnak nincsen párja. Ha egy adagot ebből az udvariasság serpenyöjébe vetünk is, még mindig elég marad az őszinte dicséretből. Mert, ha nem lett volna kedvükre való, nem keresték volna föl oly sürün, lévén az ételeknek az ára oly borsos, hogy szegedi ismerőseimet elhagyva, magam is inkább az olcsó és igen jól kiszolgáló Duvalokba siettem. Az idegeneknek különös kedvük telt a magyar czigánymuzsikában. Nem is csudálatos dolog, hiszen a szegedi „Kukacz”-primás egyike a legjobb magyar czigányoknak, a magyar nóták és talp alá való csárdásoknak ezermestere. Még a japánok és a kinaiak is szivesen hallgatták ezt az exotikus muzsikát. […] A nemzetek müveltségének, haladásának, életrevalóságának klasszifikálása dicsőséget hozott számunkra. Önbecsülést és önérzetet a jelenhez, munkakedvet a jövendőhöz. Hála illeti a nagy franczia nemzetet, mely ennyire méltányolta a magyart. Jól esik nekünk az a tudat, hogy nem volt hamis a hang, mely Loubet elnök díjosztogató szavaira harminczezer torokból szinte elementáris erővel tört ki: „Vive la Hongrie!”
A sorban tizenharmadikként megrendezett párizsi kiállítás tehát a három éve, 1897 tavasza óta készülő magyaroknak nagy sikert hozott, a negyvennégy résztvevő ország, valamint húsz francia gyarmat közül számos téren kiemelkedve bizonyítva be, hogy Magyarország kultúráját és iparát tekintve is fontos helyet tölt be a századfordulós Európa szívében.
A párizsi Vajdahunyad-várnak sajnos mindössze néhány hónap jutott, a világkiállítások nem épp időtálló anyagokból született pavilonjai ugyan csak igen kivételes esetekben élik túl a kiállítások bezárását. A különböző főrendek gyűjteményeiből, illetve múzeumokból érkezett darabok visszakerültek eredeti helyükre, az ideiglenesnek szánt alkotások pedig megsemmisültek, bár néhányuk talán még ma is egy kevesek által ismert párizsi régiségbolt egy kopott asztalán porosodik.