Bár Kore-eda Hirokazu évek óta folyamatosan sikerrel szerepel filmjeivel a legnagyobb fesztiválokon, egészen mostanáig nem tartozott a széles körben ismert rendezők közé, akiknek a kritikusokon kívül is tömegek várják az új filmjeit. A helyzet vélhetően a Bolti tolvajokkal változni fog, noha az 56 éves japán rendező most sem húzott valami radikálisan újat, egyszerűen ez a film lett a leginkább olyan, amellyel az európai közönség is tudott azonosulni.
Kore-eda ugyanis példaképéhez, Ken Loach-hoz hasonlóan nem nagyon variál, általában ugyanazokról a kérdésekről rendez filmet, amelyek őt foglalkoztatják: visszafogott stílusú realista stílusú emberi drámák, társadalmi egyenlőtlenségről, szegénységről, családról, igazi humanista mondanivalóval. Ezek mind igazak a Bolti tolvajokra is, amely tényleg egy érzékeny, empatikus, hatásos film.
A film egy szegénységben élő családot mutat be: a családfő, Oszamu építkezésen dolgozik, de a jövedelmét bolti lopással egészíti ki, és erre neveli a velük élő kisfiút, Sotát is. A három nő közül az egyik, Aki még fiatalkorú, sztriptízbárban dolgozik, a másik, Oszamu élettársa, Nobuyo mosodában, míg a nagymama, Hacue nem csak a saját nyugdíját adja közösbe, de az elhunyt férje után is kap járadékot. A család később kiegészül egy Juri nevű kislánnyal, akit feltehetően a fagyhaláltól mentenek meg, olyannyira nem törődnek vele a saját szülei. Más kérdés, hogy ez a törvény szerint mindezek ellenére is emberrablás. Az hamar kiderül, hogy a családtagokat bonyolultabb viszony köti össze a szimpla vérségi kapcsolatnál, de ez csak fokozottan bomlik ki.
A film lassan, ráérős tempóban vezet be bennünket a család mindennapjaiba, és a film relatíve eseménytelen első felében is több jel utal rá, hogy vannak itt eltemetett titkok szép számmal, és egyébként sem lehet vidám a folytatás – mondjuk hogyan is lehetne, ha már a legelső jelenetben azt látjuk, ahogy Oszamu és Sota lopnak. Aki azonban azt gondolná, hogy ez a film valamiféle vádirat a gazdasági egyenlőtlenségek vagy a szegénység ellen, mondjuk úgy, ahogy a már említett Loach foglalkozik ezekkel a témákkal a filmjeiben, az téved. A Bolti tolvajok ugyanis némileg váratlan irányt véve a szereplők közti kapcsolatok mibenlétét feszegeti, és Kore-eda érdeklődése is inkább mindenféle szekrénybe rejtett csontvázak felé fordul, és inkább csak lemondóan tudomásul veszi, hogy vannak, akik kénytelenek lopni.
Éppen ezért a Bolti tolvajok, bármilyen megható és katartikus jelenetek sorával is van tele, nem sokkal több egy korrekt realista drámánál, és hiányzik belőle az a fajta brutális társadalomkritika, amely mondjuk a két évvel korábbi Arany Pálma-nyertes Én, Daniel Blake-et kiemelte a mezőnyből (és akkor tényleg ez volt az utolsó Ken Loach-vonatkozás). A cselekmény hiába tartogat meglepetéseket, a film néha nagyon is kiszámítható (például a nagyon meghitt, vidám jelenetek közben már sejthetjük, hogy csak valami tragikusnak akarnak megágyazni stb.), a szereplők nem feltétlenül hoznak a karakterükből következő döntéseket, míg Kore-edát cserben hagyja az arányérzéke is, és csak nem akarja befejezni a kétórásra nyúlt filmet, pedig egymást követik azok a dramaturgiai pontok, melyek tálcán kínálnák a lezárást. Így aztán egyre erőltetettebb a katarzis, és nem is olyan elsöprő erejű, mint amilyennek a rendező azt szánta.
Ezek egy kicsit lerontják az összképet, és ezért óvakodnék a filmmel kapcsolatban lépten-nyomon hangoztatott szuperlatívuszoktól, de a túlzó várakozásoktól megszabadulva a Bolti tolvajok nagyon is ajánlott film, amely felvet pár olyan kérdést, melyekre a moziba befelé menet még sokkal magabiztosabban tudnánk válaszolni, mint kifelé jövet. Kore-eda Hirokazu munkássága a példa rá, hogy igenis van igény még erre a klasszikus neo-realista hagyományokat követő, visszafogott és emberközpontú filmkészítésre, mert vannak dolgok, amik soha nem változnak.
Bolti tolvajok (Manbiki kazoku), 2018, 121 perc, 7,5/10
Borítófotó: Fuji Television Network/AOI/GAGA
