A millenniumi kiállítás pavilonjai közt egy igazi kakukktojás is megbújt: mutatványosok, gépek és étterem helyett méretes akváriumok voltak benne, tetején pedig egy jókora bálna nyújtózott.
Budapest ezekkel a monumentális építkezésekkel ünnepelte a honfoglalás ezredik évfordulóját.
“A tenger csodái” feliratot viselő pavilon képe néhány nappal ezelőtt bukkant fel egy fotó a Facebook egy régi fővárosi fotókat gyűjtő csoportjában:
A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményébe a Központi Antikvárium egy húsz évvel ezelőtti árveréséről átvándorolt fotót egy ismeretlen fényképész készítette, sokszorosítására pedig nagy számban sosem került sor, így tényleg igazi, eddig kevesek által látott darabról beszélhetünk.
A furcsa épület emlékét mindössze a kiállítás nyitánya utáni években született sajtótermékek őrzik – közülük a legjobban talán A Magyar Szemle 1896. szeptember 20-i száma emlékezik meg a látványosságról:
“Ha barangolásunk közben egy nagy czethalba botlunk, tanácsos lesz megállani. Ez egy óriási tengeri emlős, mely körülbelül akkora, mint egy normális hónapos szoba, aránylag nagyon szerény pavillon tetején huzta meg magát. E pavillon a következő hangzatos feliratot viseli a homlokán: A tenger csodái! Már maga a tenger is elég, hogy érdeklődésünket lekösse. Hát még csodái! Ennek lehetetlen ellenállni s ha fanyar kedélylyel is, de habozás nélkül leszurjuk a 30 kr. különántrét és belépünk a tengernek mélyen tisztelt csodáihoz. Nem tagadom, első pillanatra kiábrándulásfélét érez az ember. Nini, hát ide bent nincsenek czethalak? Bizony nincsenek s jól meggondolva a dolgot, azokban a nagy műizléssel dekorált apró medenczékben még egy jónevelésű harcsa sem férne el. De ha czethal nincs is, csoda annyival bővebben akad. Jóformán minden csoda-számba megy, a mi itt szemünk elé kerül. Látunk tengeri rózsákat s nagy hamar megtudjuk, hogy azok a rózsák nem a növény-, hanem az állatfajhoz tartoznak. Vizben uszkáló eleven rózsák! Melyik gigerlinek volna kurázsija ezeket gomblyukába akasztani? A medenczék fenekén heverő kövek és kavicsok felett pompás szivárványhalak uszkálnak és sárkányfejek hevernek, mig a fátyolszerü zöld moszatok között apró czápák uszkálnak. Nos, ezek nem nyári czápák, nem kánikulai szörnyek, hanem takaros, sötét drappfoltos apró halak, melyek a légynek se vétenek, vagy legfölebb a légynek. Sokkal inpozánsabban hatnak reánk a szelidebb kedélyü hatalmas tengeri rákok, melyek közül a homárt mint ismerőst üdvözölhetjük, minthogy a nagyvendéglők kirakatában gyakran megjelenik. Egy medenczével odébb meduzákat és polipokat láthatunk. A nevük ismeretes, de mi a nevek mögött valami rémséges tengeri szörnyeket képzeltünk s alig vagyunk hajlandók elhinni, hogy a tenger megmérhetetlen hullámaiban ilyen apróságok élősködnek. A tengeri tüskösök s a szines csigák olybá tünnek föl, mint apró játékszerek, melyeket a múupar termel s csak ha jól megnézzük, tapasztaljuk, hogy valamennyi él és mozog. Érdekes a háttérben az a darab tengerfenék, melyet a messze tengerből plántáltak ide a szárazföldre hamisitatlan sósvizből és tengeri növevényzetből. Szóval, a hegy nem mehetvén Mohamedhez, Mohamed ment a hegyhez, vagyis a tenger eljött hozzánk, hogy kiállitásunk érdekességét öregbítse. Egész bátran időzhetünk akár egy félórát ebben a szórakoztató, vagy ha ugy tetszik: tanulságos akváriumban, a nélkül, hogy tengeri betegséget kapnánk, azután ismét folytathatjuk barangolásunkat szárazon.
Az épületnek az élclapokban is volt visszhangja – in: Borsszem Jankó, 1896. június 21.
A Hét riportere még ennél is jobban el volt ragadtatva a korábban sosem látott furcsa lényektől, 1896. május 30-án ugyanis ez az írás jelent meg a lapban:
“[…] a kiállítás egyik kedves, vonzó, vagy ha úgy tetszik tanúlságos látványossága, nem szűkölködik czethal nélkül. Ott nyujtózkodik a tenger e hihetetlen kolosszusa teljes életnagyságban a takaros pavillon tetején. Igaz, hogy nem eleven, de mint műczethal is imponálni tud arányaival és méreteivel. A két tudós tanár akváriuma a következő felirást viseli: A tenger csodái! S a kik az akváriumot bévül megnézték, azok e felirást igen merésznek találják. […] A derék vállalkozók egy darab hamisitatlan tengert varázsoltak a kiállitás közepére, meg pedig egy titkaiban, csodáiban tudással, művészettel és izléssel leleplezett tengert. Élénk dekorativ keretben megismerkedhetünk a tengerfenék ösmeretlen, csodás faunájával. A természet produkáló képességének milyen különös alakzatai kerülnek szemhatárunk körébe! Az első medenczét a tengeri rózsák többféle faja tarkitja, pompás szivárványhalak uszkálnak az igazi sósvizben, a homokban szerteszét sárkányfejek és soha nem látott halak hevernek, meglepően utánozva szinben és alakban a fenéken heverő köveket és kavicsot. Az ember minduntalan azt a kérdést intézi önmagához vagy társához: állat-e ez vagy növény? De lehet ásványnak is nézni. A fátyolszerüen zöld moszatok között kis czápák bujkálnak mohó fürgeséggel s valamivel odébb hatalmas tengeri rákok viaskodnak egymással. Ezek között különösen nevezetes a nagy amerikai pánczélos rák, mely a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, éppúgy, mint a hires medúzák és polipok. De az érdekes akváriumban elhelyezett tengeri csodáknak sokasága is csodás. Ki győzné elősorolni a töméntelen tengeri csillagot, tengeri tüsköst, szines csigákat és remete-rákokat. És minden él, mozog és filozofikusan szólva: küzd a létért. El sem akarjuk hinni, hogy a kiállítás bezárásával ez az érdekes s tudományos szempontból is megbecsülhetetlen látványosság, mely létrehivóinak, Szirmai és Lendl uraknak annyi jól megérdemelt elismerést szerzett, eltünjék a fővárosból. Reméljük, hogy az illetékes körök gondoskodni fognak, hogy a kiállitás után újból felépítsék s állandó lakhelyet biztositsanak a tenger csodáinak, miket megtekinteni egy látogató sem fog elmulasztani.”
Az Építészeti Szemle kritikusa (1896. augusztus 30.) társainál jóval keményebben fogalmazott, hiszen a Magyar Általános Kőszénbányák Rt. Szvoboda Gyula által tervezett, a látogatókat két funkciótlan fatorony mögött fogadó pavilonja mellett ezt az alig háromszáz négyzetméteres épületet találta a legcsúnyábbnak. Így írt róla:
“Bátran versenyezhet előbbivel izléstelenség dolgában az u. n. Tenger csodái címü pavillon. – Gerster Kálmán építész alighanem azt akarta jelképezni az épület tetejére fektetett szörnyeteggel, hogy az fogja a kiállitás jövedelmét elnyelni? mindenki megbámulja ezt az »izléses« pavilont s csudálkozik, hogyan tehetett ilyen szörnyeteget az épületre a tervező.”
A Deák Ferenc- és Kossuth-mauzóleumot is tervező Gerster épületének építészeti minősége ilyen beltartalom mellett persze senkit sem érdekelt, főleg, hogy a “tulajdonképen egy-egy hasból és egy csomó súgárból álló, […] a vizből az eleséget a telhetetlen gyomorba” hajtó tengeri rózsák, czápák, az óriás teknős békák, a villanyos halak, a virgoncz csikóczák, vagy épp a remete-rákok korábban sosem látott, a látogatók legfurcsább álmait is messze túlszárnyaló állatok az emberektől karnyújtásnyira, egy üveglap mögött élték az életüket, betekintést engedve abba a világba, amit a betérők átlagemberként sosem láthatnának.
A remeterák
A Vasárnapi Ujság az akváriumról szóló cikke az állatok némelyikéről tökéletes leírást is adott, de ezek közül is messze kiemelkedik a remeterákról írt néhány bekezdés:
“Igen élénk kis portéka, vigan éli a világát a tenger sós vizében s nem is volna egyéb baja, csak hogy épen csupasz az egész teste, nincs olyan kemény pánczélja mint egyéb rák atyjafiainak. Már pedig így hamar felfalná az a sok mindenféle torkos tengeri szörny, a mi itt is úszkál százával a szomszédos medenczékben. Hát még a nagy tengerben! A kis rák tehát így gondolkozik: ha nekem nincs pánczélom, van másnak, s belebúvok abba! És úgy is cselekszik. Talál a tenger fenekén elég üres csigahéjat, a melyből már kipusztúlt a gazdája – s szépen belebúvik valamelyikbe. Ez lesz ezentúl a háza, ezt czipeli magával mindenfelé, s ebbe húzódik be, ha valami veszedelem fenyegeti. Igen, de a tengeri rózsa, úgy látszik, bölcsen ismeri a kis rák eme szokását s nem késik azt hasznára fordítani. Szépen odacsúszik egy ilyen csigahéjhoz, a melyben rák tanyázik, rá tapad erősen, aztán ettől fogva a kis rák, mint valami ingyen fuvaros czipeli a tengeri rózsát előre-hátra, útaztatja szépen a homokos fenéken, a nélkül, hogy a ravasz rózsának csak mozdulnia kellene.”
A főrendek
Ezek a szempontok persze egyáltalán nem zavarták a látogatók millióit: örömmel váltottak jegyet az akváriumba, sőt, az átlagemberek mellett az uralkodócsalád tagjai is többször feltűntek a jókora üvegtáblák előtt.
1894-es fotó az akkor tizenegy éves Erzsébet Máriáról és édesanyjáról – in: Vasárnapi Ujság, 1901/42. sz.
“Vasárnap déltájban például Stefánia főherczegasszony sétált leányával, Erzsébet főherczegnővel a kiállításban. Mikor a tengeri akvárium elé értek, a kis főherczegnőnek nagyon megtetszett az akvárium tetejét díszítő óriási czethal. Elolvasta az akvárium feliratát: – A tenger csodái – s ezután arra kérte fenséges mamáját, néznék meg az akvárium belsejét. Stefánia főherczegasszony figyelmeztette ugyan a kis főherczegnőt arra, hogy nagyon sokan vannak az akváriumban, de Erzsébet főherczegnő tovább könyörgött, mire a főherczegasszony bement leányával az akváriumba. Megváltották jegyeiket s elindultak a körutra. Az akváriumban senki sem ismerte fel őket, csak az egyik pénztárosnő. Ez le akarta hivni az akvárium emeletén lévő Szirmai tulajdonost, a nagy tömegen azonban nem volt képes keresztülhatolni. A magas vendégek megpróbáltak belevegyülni a néző közönségbe, de a nagy tolongásban alig tudtak egy pár lépést előbbre haladni, ugy, hogy nemsokára megfordultak s a nélkül, hogy megnézhették volna az állatokat, mosolyogva távoztak az akváriumból s igy a kis főherczegnő kivánságának kielégítése nyugodtabb időkre maradt.”
in: A Hét, 1896. május 31.
A tulajdonosok
A rövid riportokból fény derül arra is, hogy a pavilont Szirmai Antal és dr. Lendl Adolf hívta életre. Mindketten fontos tagjai voltak a századforduló Budapestjének: a kiállítás megnyitásakor harminchat éves Szirmai (1860-1927) Lotz Károllyal együtt dolgozott az Operaház freskóin, de leginkább életképek, tájképek és templomi freskók alkotójaként, illetve az Iparművészeti Főiskola tanáraként volt ismert.
Dr. Lendl Adolfot 1894-ben megnyitott praeparatoriuma és tanszerkészítő intézete, Budapest első hasonló intézménye tette igazán híressé, hiszen Európa számtalan múzeumát és középületét látta el a zoológusok felügyelete mellett élethűen preparált állatokkal, a századfordulón pedig már büszkén hirdethette: cége számos főherceg, herceg és fejedelem – köztük József főherceg – udvari szállítója, valamint a kor nemzetközi kiállításainak sokszoros kitüntetettje.
in: Vadászlap, 1910. július 15.
Hosszú út vezetett azonban idáig: a bölcsészdoktorátus és a középiskolai tanári diploma megszerzése után a tudományegyetem állattani tanszékének tanársegédjeként, valamint Herman Ottó útitársaként Skandináviában szerzett tapasztalatait előbb a Nemzeti Múzeum állattárának előbb segédőreként, majd preparatóriumának vezetőjeként (1890-től) kamatoztatta: tanulmányokat írt, és folyamatosan továbbképezte magát az Európa-szerte egyre népszerűbbé váló területen. Cége megalapításakor már a fővárosi polgárság megbecsült tagja volt – tökéletes bizonyítéka ennek, hogy ugyanabban az évben a Könyves Kálmán nevét viselő szabadkőműves páholy mesterévé avatták.
Az 1872-ben alapított Könyves Kálmán Szabadkőműves Páholy tagsági jelvénye – Fotó: Monetarium
1896-ban megalapította, majd tíz éven át vezette a magyar természettudomány legnagyobb elméinek cikkeit közlő A Természet című magazint, negyvenes évei végén pedig az Állatkert teljes megújításának szakmai irányítását vállalta magára: az ő erőfeszítései nyomán született meg a ma Varázshegyként emlegetett Nagyszikla, és teremtette meg a kert mai szerkezetét.
Lendl Adolf időskori portréja – in: Állattani Közlemények 51., 1964, p. 6
Munkáját az Állatkert igazgatói pozíciójával, valamint a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságával honorálták. A Tanácsköztársaság idején betöltött szerepe miatt karrierje 1919-ben megbicsaklott, a következő évtől viszont egészen 1926-os nyugdíjazásáig újra a kert vezető pozícióját töltötte be. Életét a Budapest Folyóirat 2018. januári száma foglalja össze.
Fél év jutott neki
Jó eséllyel Lendl neve is elég volt tehát ahhoz, hogy az épület vonzza a betérőket, a bejárat után barlangszerű üregek sorává váló zsúfolt kiállítótér fajgazdagsága nélkül azonban nyilvánvalóan hamar lehúzhatta volna a rolót. Biztosra vehető az is, hogy a két férfi nem ezzel az ötlettel vált dúsgazdaggá, hiszen az érzékeny fajok miatt a víz hőmérsékletét folyamatosan tizenkét fok alatt kellett tartaniuk. Ehhez a korabeli cikkek szerint napi hét métermázsa, azaz hét mázsa jeget használtak el, a harmincezer liternyi vizet pedig az első tervekkel ellentétben rendszeresen az Adriai-tengerből frissítették.
Mindez önmagában sem lehetett túl olcsó, az elhullt – majd kitömve a Szirmay által festett, tengerfenéket idéző falakra helyezett – példányok pótlása, illetve az újabb fajok “Rovignóból, Nápoly környékéről” (ma Rovinj, Horvátország) való beszerzése pedig további vaskos pénzkötegeket emésztett fel. Igazi bravúr volt tehát az Osztrák-Magyar Monarchiában a már említett Rovigno után másodikként megszületett akvárium fenntartása, az állatok egy része azonban nem bírta sokáig a számukra a minden igyekezet ellenére is steril környezetben.
A május végén hirtelen beköszöntő nyár áldozatává vált többek közt a négy polip is, melyekről a Vasárnapi Ujságban megjelent, egyikük nézőpontjából leírt történet is szól:
Az Ezredévi Kiállítás október 31-i zárását megelőző hetekben számos pavilon tulajdonosa próbálta a fővárossal meghosszabbítatni saját vállalkozása életét, kérvényezve, hogy legalább néhány éven át működtethessék a kávémérésüket, vendéglőjüket, illetve szórakoztató létesítményeiket – így tett Lendl is, aki egyetlen évnyi haladékot kért, hogy a városban felépítendő állandó kiállítótér megszületése után ne kelljen újra beszereznie az összes állatot. A Főváros persze minden kérvényt elutasított, lemondva a jókora bérleti díjakból származó bevételekről. Az év végén a kétszáznegyven pavilon jó része eltűnt, az Ős-Budavára azonban még egy évtizeden át, az épületek életveszélyessé válásáig üzemelt.
Kevésen múlt, hogy az akvárium túlélje a bontási rohamot, hiszen a vállalkozás életben maradását a kultuszminiszter, valamint az illetékes szervek egyikeként beleszólással rendelkező sétányügyi bizottmány, illetve a törvényhatósági bizottság is támogatta. A Városliget nyugalmának örökre való eltűnéséért aggódó fővárosi közgyűlést mindez persze nem hatotta meg.
Az egykori kiállításnak ma már csak egyetlen részlete látható, de az sem eredeti formájában: az Alpár Ignác tervei szerint főleg fából épült huszonegy tagú Történelmi Épületcsoportot ugyan lebontották, helyén azonban 1908-ra, négyéves munkával megszületett a ma Vajdahunyadvárként emlegetett – Vajdahunyad várával korántsem megegyező –, tartósabb anyagokból újjáépített mása.
A város a második világháború után Románia egyik legnagyobb acél- és vaskohászati központja lett.
Út az első magyar állandó akváriumig
A ma az Operettszínháznak otthont adó Somossy Orfeumtól alig néhány méterre lévő téren állhatna ma az Aquarium
Lendl a városligeti épület lebontása után sem adta fel a tervét: társaival, az országgyűlési képviselő gróf Batthyány Tivadarral és a tengerhajózási főfelügyelői posztot és a Fiumei Tengerészeti. Akadémia igazgatói székét is elfoglaló Solymásy Oszkárral 1905-ben például arra kérte a fővárost, hogy a Gyár utca Andrássy út és Mozsár utca közti szakaszán – a mai Jókai tér helyén –, a föld alatt alakíthassák ki az első budapesti tengeri kiállítás termeit, melyek harminc év után a főváros tulajdonába kerülnének,cserébe a díjmentes engedélyért.
A Fischer József által jegyzett terveket a mai Uránia Nemzeti Filmszínházat építtető Uránia Magyar Tudományos Egyesület lapja őrizte meg, szövegében pedig sugallta:
ha nem akarunk lemaradni “az oly gyakran emlegetett művelt Nyugat országainak fővárosunknál jóval kisebb” városaitól, vagy akár Oroszország nagyobb településeitől, legfőbb ideje lenne a fővárosnak igent mondania a tervre, főleg annak fényében, hogy az földalatti termei miatt az egyre értékesebbé váló zöldterületből sem hódítana el túl sokat.
Így is festhetne a mai Jókai térA felszíni fogadóépület az Andrássy út felől
Ez a 26 méter széles, 35 méter hosszú és öt méteres belmagasságú, a tenger mellett Duna, Tisza és a Balaton élővilágát is bemutatni vágyó teremsor szempontjából is jó döntés lehetett volna, hiszen azok, illetve az itt már mesterségesen létrehozott tengervíz így még kevésbé lett volna kitéve a hirtelen hőmérsékletváltozás veszélyének.
Az A-val jelölt előcsarnokon (alul) át balra induló látogatók az épület irodának, laboratóriumnak, illetve bemutató termeknek otthont adó magját körülsétálva nézhették volna meg a harminchat tengervízzel, illetve hat édesvízzel töltött akváriumot, valamint a kijárat mellett 43-as számmal jelölt (az alaprajz jobb alsó sarkában), nagy állatoknak otthont adó lapos medencét.
Az ötlet a következő években sem vált valósággá, noha a tervek gyönyörűek voltak, a megvalósításhoz pedig jó eséllyel rendelkezésre álltak a szükséges összegek. Lendl a közönyösség ellenére újra és újra nekifutott a feladatnak, próbálkozásait pedig végül kicsit másként, de siker koronázta: az Állatkert 1909-es fővárosi tulajdonba kerülése után, az átépítéssel járó modernizáció részeként végül három évvel később, Végh Gyula, Räde Károly és Ilsemann Keresztély tervei nyomán megszülethetett a Pálmaház aljában lévő Aquarium, melynek három, egyenként 11 ezer literes tartályában végre újra megjelentek a tengeri állatok.
Nem az a Fischer József
A tervező nevét látva a legtöbben talán a pályáját a húszas évek derekán indító, műegyetemi diploma nélkül a két világháború közti modernista építészet egyik legnagyobb zsenijévé vált – a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep mellett a II. János Pál pápa téri OTI-bérházcsoport megszületésében is részt vett, majd budai villák, üdülőszállók, illetve bérházak egész sorával nyomot hagyó – névrokonra gondolhatnak, pedig az akvárium tervezésekor a későbbi építész még csak játékkockákkal élhette ki a kreativitását.
Az Aquariumot jegyző építész nála ugyanis közel harminc évvel idősebb volt: Lágymányosi Fischer József (1873-1942) az 1900-as párizsi világkiállítással kapcsolódott be az európai építészet körforgásába, a következő nagy kiállításokról pedig számos díjjal tért haza. Magyarországi munkássága is jelentős: Scheer Izidorral közösen tervezte meg a Tlach és Keil rézműves raktárának tavaly felújított épületét (VI. Hajós utca 41.) a ma hotelként működő Staffenberg-házat (V. Piarista utca 6., 1904), Detoma Alfonzzal pedig a Bartók Béla út Móricz Zsgimond körtérbe való csatlakozásánál álló, 1956-os sérülései után csak részlegesen helyreállított Móricz Zsigmond körtér 1-2. (korábban Fehérvári út 47. és 49.), illetve a Bartók Béla út 31. és 33. alatti házakat, melyek domborműveit a tengerentúlon jókora karriert befutó Maróti Géza faragta.
Egyedül megálmodott óriási lakótömbjeivel a Pilvax közben, illetve az ekkor beépült Lágymányoson (a Budafoki úton, illetve a Zenta és Kende utcákban) találkozhatunk,
A meghiúsult tervek Dél-Amerikában arattak sikert: 1909. júniusában a Pesti Hírlap számolt be arról, hogy a Buenos Airesben
“épitendő tengeri aquáriumra benyujtott tervek közül dr. Lendl Adolf és Fischer József műépítész együttes terveit fogadták el, amelyeket eredetileg Budapest fővárosának szántak volt; itt azonban az uj állatkert védelmében visszavonták azokat. A látványos aquárium épitését a jövő évben kezdik”.
Az épület sosem készült el, Budapest azonban másfél évtizednyi próbálkozás után végül csak gazdagabb lett egy akváriummal.
