Kultúra

Szabadka, a szecesszió otthona

A Monarchia legérdekesebb városait bejáró sorozatunk mai epizódjában a magyar határtól alig néhány kilométerre fekvő vajdasági Szabadkán jártunk.

Krakkó, Brünn, Kassa, Nagyvárad és Lemberg után most a Vajdaság második legnagyobb városába utazunk, hogy megcsodáljuk a kiegyezés után egy csapásra kedves polgárvárossá vált Szabadkát, Kosztolányi egykori otthonát.

Történelem

A mai magyar-szerb határtól mindössze alig tíz kilométerre megszületett város területén már háromezer évvel ezelőtt megjelentek az első lakók, IV. Béla a XIII. század derekán pedig királyi jobbágyokat telepített ide, első írásos említésére (Zabadka) azonban egészen 1391-ig kellett várni. Az ekkor még királyi birtokként kezelt terület 1439-ben a Hunyadiak tulajdonába került, I. Mátyás azonban negyedszázad után a török ellen sikeres hadjáratokat vezető Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajdának adományozza, aki 1470-ben egy korábbi földvárra építette fel az erődítményét, ami egyben földbirtokai központjává is vált.

A település a következő fél évszázadban békésen működött, a mohácsi vész után feje tetejére állt birodalomban azonban rövid időre a magyarok és szerbek közti első fegyveres konfliktust, a délvidéki felkelést vezető, néhány hónap alatt jókora területet – így Szegedet is – elfogaló Cserni Jován (Jovan Nenad) felkelésének központjává vált.

Fotó: Wikimedia Commons

A rend helyreállta, illetve az önmagát cárnak kikiáltó, a szerbek által hősként tisztelt Jován halála után másfél évtizeddel, 1542-ben Szabadka az Oszmán Birodalom része lett, a török megszállás alól pedig csak Buda visszafoglalásának évében, 1686-ban, kis híján elnéptelenedve szabadult fel.

A magyar lakóinak jó részét elvesztett község ekkor a Habsburg Birodalom része lett, az ortodox lakók mellé pedig főleg délszláv katolikusok érkeztek az akkor már Szent Mária néven emlegetett településre. A népességnövekedés hatására Mária Terézia 1743-ban mezővárosi rangot adott a lakóknak, 1779. szeptember elsején pedig a mai Szabadka elődje Maria Theresiapolis néven szabad királyi várossá vált.

A rangnak köszönhetően hirtelen jókora fejlődésnek indult a város: újra lakók jelentek meg a török korban elhagyatottá vált pusztán, a mai Magyarországról betelepülőknek köszönhetően pedig lassan kialakult a ma gyalogosan is könnyedén bejárható óváros magja.

1845-ben a befolyásolhatósága miatt Ferdinand der Gütige, azaz Ferdinánd, a Jóságos néven emlegetett V. Ferdinánd engedélyének köszönhetően a város visszakapta régi nevét, sőt, ma, közel százhetvenöt év után is Szabadkaként (a szerb Subotica forma is ebből alakult ki) emlegetjük.

Az igazi fejlődést a cikksorozatunkban vizsgált más nagyvárosokhoz hasonlóan itt is az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es létrejötte hozta el, annak ellenére, hogy Szabadka mellett a korábban bemutatott Lemberg (Lviv), KrakkóKassa és Nagyvárad is már jóval a kiegyezés előtt a Habsburg Birodalom része volt.

Két évvel a dualista állam megalakulása után Szabadkát is elérte a vasút, a budapesti millenniumi ünnepségek évében, 1896-ban megnyílt az első áramfejlesztő telep, a következő évben pedig már villamosok kötötték össze az évről évre egyre több csodás palotával és középülettel gazdagodó, a Délvidék szellemi központjává vált Szabadka főbb tereit, illetve a város központját a már akkor is elővárosként létező Palicsfürdővel.

A polgárosodási folyamatot, illetve a magyar irodalomnak Kosztolányi Dezsőt és unokatestvérét, Csáth Gézát adó boldog békeidőket egy szempillantás alatt törte derékba az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával véget érő első világháború.

Az 1910-ben még magyar többségű (58,7%), százezres város a Jugoszláv Királyság – 1929-ig Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – részévé, sőt, annak Belgrád és Zágráb utáni legnagyobb városává vált.

1941. áprilisában az államot alig másfél hét alatt elfoglalták a tengelyhatalmak, a Bácska, a Muravidék, illetve a Baranya-háromszög pedig a németek segítségével három évre visszatért Magyarországhoz. Ez az időszak sem telt felhőtlenül: 1942 januárjában az újvidéki vérengzés során háromezernyolcszázan – köztük száznyolcvan szabadkai szerb – estek áldozatául a magyar katonai alakulatoknak, az 1944-ben bevonuló, a területet Jugoszlávia számára visszahódító szerb partizánok legalább negyvenezer magyarral  – köztük hétezer szabadkaival – végeztek.

A történteknek emléket állító törött szárnyú turul – Fotó: Vedran.b

Tito Jugoszláviájában a város kulturális szerepe csökkent, a népességszám azonban az erőteljes iparosítás miatt tovább nőtt. Épp ezért okozott óriási törést a kilencvenes évek egészén végigvonuló délszláv háború, melynek eredményeként nem csak Jugoszlávia alakult át Jugoszláv Szövetségi Köztársasággá (1992), de az üzemek bezárása miatt rengetegen váltak munkanélkülivé.

A helyzet a három évig fennálló Szerbia és Montenegró (2003-2006) részeként sem javult, sőt, az önálló Szerbia megszületése utáni évben 18 ezer, 2013-ban 12 ezer, 2017 végén pedig 5858 munkanélkülit regisztráltak a városban – utóbbi még mindig 17%-ot jelent, de a város jó úton van afelé, hogy az életszínvonal növekedésével nem csak a turisták, de egyre több helyi számára is vonzó várossá váljon.

Az elővárosaival együtt mára már 150 ezres Szabadka mindemellett az elmúlt tíz évben a századforduló képét őrző, a kommunizmus által kevéssé megváltoztatott épületállományát is megmentette az elmúlástól, így az időutazásra vágyóknak, illetve a szecesszió szerelmeseinek kihagyhatatlan úticél.

Amit mindenképp látni kell

A zsinagóga

Fotó: Molnár Edvárd / MTI

A város ma alig kétszázötven fős zsidó kisebbsége által már nem használt épület a magyar szecesszió egyik legcsodásabb példája. A New York-i Emánu-Él, illetve a Dohány utcai zsinagóga után a világ harmadik legnagyobb zsidó imaházaként ismert épületben alapítása után közel ezren tudtak helyet foglalni – erre szükség is volt, hiszen a századfordulón a szabadkai közösség még háromezerötszáz tagot tudhatott a soraiban.

Fotó: Molnár Edvárd / MTI

A 2018 tavaszára felújított, tulipán-, szegfűszirom- és pávatoll-motívumok egész sorát rejtő zsinagóga tervezői, Komor Marcell és Jakab Dezső a tervet a szegedi közösség által kiírt pályázatra szánták, azon azonban Baumhorn Lipót hasonlóan grandiózus – korábban általunk is bejárt – munkája győzött, így az építészpáros az alig ötven kilométerre fekvő Szabadkának ajánlotta fel a munkát.

Felfedeztük a szegedi zsinagóga csodáit
A világ negyedik legnagyobb zsidó imaházában jártunk.

Nem is tették rosszul, hiszen a Zsolnay gyár által készített épületkerámiáknak, Róth Miksa zsidó motívumokat magukon viselő üvegablakainak, illetve az építészek leleményének – a tizennégy méter átmérőjű kupola súlyát a rossz talajviszonyok miatt betonoszlopok tartják – köszönhetően egy igazán kivételes épület született.

A tervezők

A huszonegy éven át, 1918-ig együttműködő Komor Marcell (1868-1944) és Jakab Dezső (1864-1932) a magyar szecesszió szellemében fogant munkái a történelmi Magyarország számos pontján felbukkannak: magánbérházak mellett az ő munkájuk a marosvásárhelyi Városháza és a Közigazgatási Palota, a kecskeméti Ifjúsági Ottthon, a nagyváradi Fekete Sas-szálló, a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító egykori székháza, illetve a mára többszörösen átépített Erkel Színház.

Az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb Városházája

Fotó: Molnár Edvárd / MTI

A magyaros szecesszió egyik legfontosabb városaként emlegetett Szabadkán Komor és Jakab nem csak a zsinagógán hagyta a kézjegyét, hiszen egy évtizeddel később elkészült a százöt méter hosszan nyújtózó Városháza (1908-1910) is az ő munkájuk.
A gazdagon díszített épület díszeit is jórészt a Zsolnay-gyár, illetve Róth Miksa szállította: utóbbi a magyar történelem számos fontos személyiségének alakját örökítette meg az ablakokon, így Szent István mellett Árpád vezér, Mátyás király, Deák Ferenc és Kossuth Lajos arcát is megtalálhatjuk.

Fotó: Molnár Edvárd / MTI

A 76 méter magas toronyból csodás kilátás nyílik a városra, de nem csak emiatt éri meg belépni a kovácsoltvas kapun, hiszen a díszterem már említett üvegablakait is közelről megnézhetjük, az emeleti folyosóról pedig hosszú ideig nem tudunk majd szabadulni.

Fotó: Molnár Edvárd / MTI

Raichle Ferenc (1869-1960) építész palotája

Fotó: Marcin Konsek

A Műegyetem elvégzése után itt nősülő, majd letelepedő Raichle Ferenc mindössze néhány évig fürdőzhetett a sikerben Szabadkán, hiszen a bérházépítésbe fektetett pénze mellé súlyos kölcsönöket vett fel, illetve jókora összegeket kártyázott el, mindez pedig az új polgármester általi kegyvesztettséggel párosulva csődbe juttatta.

A historizáló építészet kereteiből kilépve önmagát a szecesszióban megtaláló tervező fő művét saját családja számára tervezte. A vasútállomástól alig néhány lépésre álló, egykor gyönyörű bútorokkal teli palotát (1903-1904) alig másfél évig használhatta, majd minden vagyonának árverésre bocsátása után Szegedre költözött, ahol az első világháborúig dolgozott, Magyar Edéhez hasonlóan számos értékes épülettel gazdagítva a dél-alföldi nagyvárost. Ezt követően a fővárosban találta meg a helyét, fontosabb épületet azonban ekkor már nem tervezett.

A palota részlete – Fotó: KovacsDaniel

A palotát Raichle elköltözése előtt minden berendezésével együtt felajánlotta a városnak, a vezetés azonban nem kívánt élni a lehetőséggel. Az egykor a szobákat megtöltő gyűjtemény morzsáit pedig máig sem sikerült összeilleszteni.

A helyiek által Cifra palotaként emlegetett épület 1970-ig többször is tulajdonost váltott, azóta azonban a szocializmus évtizedeinek műalkotásait őrző Képzőművészeti Találkozó Galériának, illetve az általuk szervezett tárlatoknak ad otthont.

A szecesszió egymástól néhány lépésnyire álló csodái

A Dömötör Miksa gyermekgyógyász által építtetett, a bécsi szecessziót idéző, a zsinagóga előtti téren álló egyemeletes épület ma a Városi Múzeumnak ad otthont, így a város története iránt érdeklődőknek a kapun is megéri belépni, de a szecesszió szerelmesei sem fognak csalódni, hiszen a budapesti Gutenberg-otthont és az Árkád Bazárt is megálmodó Vágó József és László tervei szerint 1906-ra megszületett, a rájuk jellemző madármotívumokat is magán hordó ház belső terében is számos részletet őriz még a századfordulós eleganciából.

A Sonnenberg-ház – Fotó: KovacsDaniel

Hasonlóan érdekes a Vágóék művészete által inspirált helyi tervező, Macskovics Titusz Strossmayer utcában álló, Roznofszky József számára épített palotája, a híres férfiszabó, Sonnenberg Salamon háza (ép.: Strassburger Izidor-Gombos Lajos, 1910), a Raichlét az eladósodásba sodró, saját otthona melletti bérháza, a Komor és Jakab tervei alapján született Szabadkavidéki Kerekedelmi Bank székháza (1907), illetve a szecessziót a városba hozó Lechner Ödön Leovics Simon királyi közjegyző számára tervezett palotája (1892-1893).

Futók a Szabadkavidéki Kereskedelmi Bank egykori székháza előtt – Fotó: Molnár Edvárd / MTI

A korábban felsorolt épületektől merőben különböző, a lechneri magyaros helyett a bécsi geometrikus szecesszió elveit követő épület a Városháza előtti tér túlsó oldalán álló Magyar Általános Hitelbank-palota (1911-1912), melynek alkotója nem csak tervezőként, de az első magyar futballisták egyikeként, újságíróként, illetve úszóként is maradandót alkotott: ő volt Guttmann Arnold, akit a világ az első újkori olimpiai kétszeres magyar aranyérmeseként, Hajós Alfrédként ismert meg.

Hajós Alfréd hitelbanki bérpalotája – fotó: Pest-Buda Aukciósház
Tudta, hogy Hajós Alfréd nem csak úszóként, hanem építészként is elismert volt?
Az első magyar olimpiai bajnok tucatnyi ismert épülettel gazdagította az országot, sőt, építészként is nyert olimpiát!

Megközelítés

A repülőgéppel és Budapestről induló busszal ugyan nem megközelíthető határmenti városba a legegyszerűbben vonattal juthatunk el: a MÁV húsz eurós (6500 Ft) retúr jegyáránál kedvezőbbet nemigen találhatunk.

Lakásokat 5-7 ezer forint/fő/éj áron bérelhetünk az Airbnb rendszerében, így egy hosszú hétvégét akár 20-25 ezer forintból is megúszhatunk, nem számítva az étkezésre – így az úton-útfélen megvásárolható burekek sorára – költött összegeket.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik