Kultúra

És azt ismerik, amikor a feka meg a zsidó hülyét csinál a Ku Klux Klánból?

Nem? Pedig jó vicc, klasszikus is lehet. Ahogy az erről szóló film is. A Csuklyások helyből ugrott az éves toplista élmezőnyébe, és ehhez még csak amerikainak sem kell lenni. Kritika.

Persze lehetetlen meggyőzni egy rasszistát. Ahogy egy antiszemitát, homofóbot, vallási fundamentalistát, laposföldhívőt vagy oltástagadót is – hiszen ezek a dolgok, mint tudjuk, nem racionális, hanem érzelmi, pontosabban hit-alapon működnek, s mint ilyen, észérvekkel és empirikus bizonyítékokkal hatni rájuk nem lehet. Épp ez különbözteti meg őket a szkeptikusoktól, ugye. De ezzel együtt az érvelést abbahagyni nem lehet. Soha. Gondolkodó emberként minden ellenszél ellenére örökké és folyamatosan mondani, mondani, mondani kell, harcolni az igazság felé, az emberségért, míg a szellem napvilága nem ragyog minden ház ablakán. Ebben a harcban pedig legjobb, és a cirkuszi bohócok virágot lövő pisztolyaihoz hasonlóan békés fegyver a humor: nem folyik vér, legfeljebb könny, a röhögéstől, és a nevetségessé tételnél mégsincsen gyilkosabb fegyver a fentiekhez hasonló csoportok ellen. Spike Lee is humorral lő, és talál.

Pedig elsőre azt hinnénk, nagyon amerikai sztori lesz ez, sőt, akár nagyon afro-amerikai, csak később tárulnak fel a húsbavágó párhuzamok, az ismerősség. Történetünk indulásakor főhősünk, Ron Stallworth egyből történelmet ír: ő lesz az első fekete nyomozó a Colorado Springs-i rendőrségnél. Persze kinevezése inkább PR-döntésnek indul, el is dugják a jóembert az akták közé, nehogy már a nyílt utcán járjon-keljen egy egyenruhás bokszos (disclaimer: a címbeli, és a cikkben előforduló pejoratív, nem PC szóhasználat a filmben ábrázolt közeget érzékeltető stíluselem). Ám Ron hamarosan bejelentkezik némi kihívásért, beépülni akar, hírszerzősdit, bevetést. Így kerül kapcsolatba a város fekete egyetemistáinak szövetségével, illetve annak csinos elnöknőjével, aki előtt persze titkolja foglalkozását, nem voltak túl jóban a rendőrök és a feketék ekkoriban. Sem. Ezzel párhuzamban felveszi a kapcsolatot a Ku Klux Klán helyi szervezetével. Igen, feketeként. Ugyanis a ’70-es években még kicsit nehezebb volt valakinek az identitását lenyomozni, telefonon keresztül azt mondhatott bárki magáról, amit akart, pláne ha, mint Ron, képes volt irodalmi angolt ugyanúgy beszélni, mint a fekete utcai szlenget.

Fotó: UIP Duna

Ron tehát telefonon előadja a redneck náci dumát, meg hogy szívesen csatlakozna a Klánhoz, akarom mondani A Szervezethez, és egyből el is hívják egy találkozóra. Ahová Ron nyilván nem mehet el személyesen. Így jön képbe egy fehér, a további hecc kedvéért zsidó kollégája, Flip, aki némi kiképzés és bekábelezés után eljátssza majd Ront a személyes találkozókon. Így esik meg, hogy a feka meg a zsidó beépül a Klánba. Ami értelemszerűen helyből tartalmazza az erős poénfaktort, miközben a játék azért nem babra megy, A Szervezet, vagy legalábbis annak egynémely különösen beteg tagja érezhetően készül valamire, ami több, mint némi csuklyás tüzeskedés meg feketéken röhögő némafilmek nézése szolid berúgással társítva. A páros helyzete egyre bonyolódik, Ronnak ráadásul két irányba kellene helyt állnia, hogy se a fekete diákszövetség, se a Klán ne lobbantsa lángra a forrongó indulatokat, amikor a Klán és a diákszövetség egyszerre hoz a városba egy-egy, a saját csoportjának fontos embert: egy klánfejest, és egy idős szemtanút, aki még látott lincselést.

Spike Lee mesterien adagol, megmerítkezünk a legmélyebb fehér és fekete öntudatban egyaránt, és bár egyértelmű, hogy melyik oldalon áll a film, Lee azt sem mulasztja el megmutatni, hogy mindkét oldal táplálja azért az előítéleteket és a gyűlölet tüzét, amiből aligha lesz békés együttélés. Megmutatja továbbá Lee azt is, hogy bizonyos szempontból mennyire nem haladt a történelem semerre: hiába telt el bármennyi év a polgárháború óta, tartja magát Észak és Dél gondolati szembenállása. Ám fontos kiemelni, hogy ezt a sok okos gondolatot a rendező nem rágja így a szánkba, és egy percig sem komolykodik. Magyarán: ez a film óriásian vicces. Helyzet- és jellemkomikumon egyaránt röhöghetünk visítva, és ezek a vonások olyan egyértelműek, hogy nem is kell hozzá úgynevezett intellektuális humoron nevelkedni.

Fotó: UIP Duna

A humor működéséhez persze kellenek ezek a fergetegesen kiválogatott és mozgatott, nagyon erős színészek, akik külön-külön is brillíroznak és a kémiájuk is működik. A két főszereplőt zseniálisan alakítja John David Washington és Adam Driver, mégis, a mellékszereplők annyira jók, hogy néha ellopják a show-t: a karikatúraszerűen ostoba, agyát rég elivott klántag Ivanhoe szerepében például Paul Walter Hauser önmagában hozza a film humorának jelentős részét. Mellettük további kiemelendő szereplő: a filmzene, amiről nyugodtan lehet itt személyként beszélni, annyira erősen határozza meg az egyes hangulatokat. A ragadós főtémát Terence Blanchard szállította, aki ezzel jó eséllyel ott lesz a filmzenei Oscar-jelöltek között. A Csuklyásoknak összesen két felróható hibája van: a kissé feleslegesen hosszúra hagyott filmidő – akkor is, ha azt az utolsó másodpercig hasznosan tölti ki Lee – és az ingadozó stílusú-erejű képek: egyes jelenetek látványa a zsenialitást súrolja, ám a színvonal nem egyenletes.

Fotó: UIP Duna

A Csuklyások megtörtént eseten alapul, de ha nem így lenne, akkor sem lenne elrugaszkodva a valóságban megtörténhető eseményektől: a Ku Klux Klán ma is éppúgy létezik, ha hírük kisebb is, gondolatiságuknak a Trump-éra még termékenyt táptalajt is ad. Ez a sztori azonban a jelent csak egy villanásnyira rántja be, csak épp annyira, amennyire a történelem ismétli önmagát. Ám ez épp elég, a hideg kirázza a nézőt, még egyszer gyorsan a záróképben, csak hogy garantáltan elakadt lélegzettel álljunk fel a moziszékből. Az a sok nevetés – és most ez a gyomros? Hát persze, így csinálják a nagyok, az olyan nagyok, mint Spike Lee, jól megágyaznak, hogy beleereszkedjünk a humor kényelmébe, hogy aztán az ütések annál élesebben érkezzenek. Bár Lee végig kötéltáncol humor és dráma között, utóbbit többnyire inkább a felszín alá rejti, hogy ne kiabáljon, de azért érezzük. Mégis, így is, nagyon üt a lezárás, hisz erős a kontraszt: egész addig végig röhögtük a filmidőt. Az amerikaihoz oly sokban hasonlító politikai klíma miatt itthon is működik a film, pedig a kezdeti megérzésünk sem hazudott: igen, ez a film esszenciálisan amerikai, abban az értelemben, hogy elmond egyet és mást az amerikai identitás lehetséges arcairól, és az indulatokról, amelyek eltorzítják ezeket az arcokat.

Csuklyások (BlacKkKlansman) – amerikai bűnügyi vígjáték, 135 perc – értékelés: 9/10

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.