Kultúra

Fogadást kötött arra, hogy van isten, majd százszor halt meg

24.hu
24.hu

2018. 09. 23. 09:20

Bibliai történetből nőtt ki a regény, amiből matinézunk, igen, Coelho.
Korábban a témában:

– Az Úr, akit szolgáltam, most ellenségeim kezére ad – mondta Illés.

– Isten az Isten – felelte a lévita. – Mózesnek sem mondta, hogy jó-e vagy rossz, csupán annyit mondott: Vagyok. Ő tehát minden létező egyszerre: Ő a mennykő, amely lerombolja a házat, és Ő a kéz is, amely újjáépíti.

Csak a beszélgetés tudta elűzni a félelmüket, hiszen a katonák bármelyik pillanatban rájuk törhették az istálló ajtaját, hogy megtalálják és választás elé állítsák őket: vagy hajlandóak imádni Baált, a föníciaiak istenét, vagy kivégzik őket. A katonák minden házat átfésültek, és megtérítették vagy megölték a prófétákat.

A lévita talán áttér és megmenekül a haláltól. De Illésnek nem volt választása: az egész az ő hibájából történt, és Jézabel hercegnő így is, úgy is a fejét akarta venni.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

– Az Úr angyala parancsolta, hogy beszéljek Akháb királlyal, és figyelmeztessem: addig nem esik az eső, míg Izrael népe Baált imádja – mondta szinte bocsánatkérőn, amiért hallgatott az angyal szavára. – De Isten lassan végzi a dolgát: mire érezhető lesz a szárazság hatása, Jézabel mindenkit elpusztít, aki hű maradt az Úrhoz.

A lévita nem szólt egy szót sem. Azon tűnődött, hogy áttérjen-e Baál hitére, vagy inkább meghaljon az Úr nevében.

– Ki az Isten? – folytatta Illés. – Az-e, aki a katona kardját tartja, hogy elpusztítsa mindazokat, akik hűek maradnak pátriárkáink hitéhez? Az-e, aki idegen hercegnőt ültetett országunk trónjára, hogy mindez a szerencsétlenség megtörténjen velünk és egész nemzedékünkkel? Valóban megöli az Isten a hűségeseket, az ártatlanokat, és mindazokat, akik betartják Mózes törvényeit?

A lévita végül úgy döntött, hogy inkább a halált választja. Ekkor nevetni kezdett, mert attól a pillanattól kezdve nem rémisztette többé a halál gondolata. Az ifjú próféta felé fordult, és nyugtatni próbálta:

– Kérdezd meg magát Istent, ha ennyire kételkedsz a döntéseiben – mondta. – Én már elfogadtam a sorsomat.

– Az Úr nem kívánhatja, hogy kegyetlenül lemészároljanak minket – erősködött Illés.

– Isten bármit megtehet. Ha csak azt tehetné meg, amit mi Jónak tartunk, nem nevezhetnénk Mindenhatónak, mert akkor a Mindenségnek csak egy részét uralná, és létezne valaki, aki még Nála is hatalmasabb, aki figyelné a tetteit és ítélkezne felettük. Ha így lenne, én azt a hatalmasabbat imádnám.

– Ha bármit megtehet, miért nem kíméli meg a szenvedéstől azokat, akiket szeret? Miért nem ment meg minket, ahelyett hogy a saját ellenségeinek adna hatalmat és dicsőséget?

– Nem tudom – felelte a lévita. – De megvan az oka, és remélem, hamarosan megtudom, mi az.

– Szóval te sem tudod a választ.

– Én sem tudom.

Elhallgattak. Illést elöntötte a hideg veríték.

– Te még rettegsz, én viszont már beletörődtem a sorsomba – szólalt meg a lévita. – Kimegyek innen, és véget vetek ennek a kínszenvedésnek. Valahányszor kiáltást hallok odakintről, rettegve képzelem el, milyen lesz, ha rám kerül a sor. Amióta itt rejtőzünk, már vagy százszor meghaltam, pedig elég volna egyetlenegyszer. Ha már úgyis a fejemet veszik, essünk túl rajta minél előbb.

Igaza volt. Illés hallotta a kiáltásokat, és többet szenvedett, mint amennyit elbírt.

– Veled megyek. Nem bírok tovább küzdeni azért a néhány órányi életért.

Fölállt és kitárta az istálló ajtaját. Engedte, hogy a beáradó napfény felfedje rejtekhelyüket.

A lévita karon ragadta, és elindultak. Ha nem hallatszottak volna időnként kiáltások, átlagos órának tűnt volna egy átlagos városban: a nap nem perzselt túlságosan, a messzi tenger felől kellemes szellő fújdogált, elviselhetővé téve a hőmérsékletet, ők pedig sétáltak a poros utcákon, a szalmavályogházak között.

– Lelkünk a halálfélelem foglya, pedig szép napunk van ma – mondta a lévita. – Milyen sokszor éreztem magam teljes békében Istennel és a világgal, miközben elviselhetetlen volt a hőség, és a sivatagi szél telefújta a szememet homokkal, hogy még a pálmafákat se láttam. Az Úr szándékai nem mindig állnak összhangban azzal, amit érzünk vagy tapasztalunk, de abban biztos vagyok, hogy Neki megvannak az okai.

James Tissot: Illés elragadtatása

– Csodálom a hitedet.

A  lévita fölnézett az égre, mintha eltűnődne. Azután Illéshez fordult:

– Ne csodáld, és ne is higgy nekem túlságosan. Fogadást kötöttem magammal. Arra fogadtam, hogy van Isten.

– De hiszen próféta vagy – vetette ellen Illés. – Te is hallasz hangokat, és te is tudod, hogy a világon túl is létezik egy világ.

– Lehet, hogy csak képzelődöm.

– De hiszen láttad Isten jeleit – erősködött Illés, akit kezdtek nyugtalanítani társa szavai.

– Lehet, hogy csak képzelődtem – hangzott ismét a válasz. – Az az igazság, hogy az egyetlen bizonyosság a saját fogadásom: feltettem magamban, hogy mindez a Magasságostól származik.

*

Kihalt volt az utca. Az emberek az otthonaikban várták, hogy Akháb katonái teljesítsék az idegen hercegnő parancsát, és végezzenek Izrael prófétáival. Illés pedig a lévitával sétált, és közben az volt az érzése, hogy minden egyes ablak és ajtó mögött figyeli valaki – és őt okolja a történtekért.

„Én nem kértem, hogy próféta lehessek.  Talán én is csak képzelem az egészet” – tűnődött ­Illés.

De az után, ami az ácsműhelyben történt, már nem voltak kétségei.

*

Gyerekkora óta hangokat hallott és angyalokkal beszélgetett. A szülei elvitték egy izraeli paphoz, aki rengeteg kérdést tett fel neki, végül kijelentette, hogy a fiú nabi, vagyis próféta, a „szellem embere”, akit „rajongással tölt el Isten hangja”.

Miután órákon keresztül beszélgettek, a pap azt mondta a szüleinek, hogy bármit mond is a fiuk, azt komolyan kell venni.

Távozásukkor a szülők Illés lelkére kötötték, hogy senkinek ne szóljon egy szót sem arról, amit lát vagy hall. A prófétaság szükségszerű velejárója a szoros kapcsolat az uralkodókkal, és az ilyesmi mindig veszélyes.

Illés különben sem hallott soha olyasmit, ami érdekelhetné a papokat vagy a királyokat. Ő csak az őrangyalával beszélgetett, és csak a saját életével kapcsolatban kapott tanácsokat. Néha talán volt egy-egy látomása, amit nem értett: távoli tengerekről, különös lényekkel benépesített hegységekről, kerekekről, amelyeknek szárnyuk és szemük van. De amikor véget értek, engedelmes gyermekként azon igyekezett, hogy a lehető leggyorsabban kiverje őket a fejéből.

Így hát idővel megritkultak a hangok és a látomások. A  szülei megkönnyebbültek, és többé nem is beszéltek az egészről. Amikor eljött az ideje, hogy Illés a saját lábára álljon, pénzt adtak neki kölcsön, hogy ácsműhelyt nyithasson.

*

Tisztelettel tekintett a prófétákra, akik szíjjal összefogott bőrköpenyben járták Gileád utcáit, és azt hangoztatták, hogy Isten őket szemelte ki a kiválasztott nép vezetőiül. De úgy érezte, hogy az ő útja valóban nem ez. Ő soha nem lenne képes tánc vagy önostorozás közben transzba esni, ami „az Isten hangjáért rajongók” szokása volt – hiszen ő fél a fájdalomtól. Soha nem mutogatná büszkén az eksztázis során szerzett sebeit – hiszen ő ehhez túl szégyenlős.

Illés közönséges embernek tartotta magát, aki úgy öltözködik, mint mindenki más, és aki csak a lelkében gyötrődik – ugyanazoktól a félelmektől és kísértésektől, mint bármely más közönséges halandó. Minél többet dolgozott ácsként, annál ritkábban szólaltak meg a hangok, míg végül teljesen elnémultak – mert egy dolgozó, felnőtt embernek nincs ideje az ilyesmire. A szülei büszkék voltak a fiukra, és az élet harmóniában és békében telt.

Az a gyerekkori beszélgetés a pappal már régen feledésbe merült. Illés nem tudta elhinni, hogy a Mindenható Istennek beszélgetnie kell az emberekkel, hogy érvényt szerezzen a parancsainak. Ami gyerekkorában történt, azt nyilvánvalóan csak egy unatkozó fiú képzelete szülte. Az ő városában, Gileádban is éltek olyanok, akiket mindenki bolondnak nézett. Összefüggéstelenül beszéltek, és nem tudtak különbséget tenni Isten hangja és a saját zavart elméjük képzelgései között. Az utcán töltötték az idejüket, a világvégét hirdették, és mások könyörületességére voltak utalva. De egyetlen pap sem tartotta őket „az Isten hangjáért rajongóknak”.

Illés végül arra a következtetésre jutott, hogy a papok sohasem lehetnek biztosak a saját vélekedésükben. „Isten rajongói” egy olyan országban éltek, amely maga sem tudta, merre tart, ahol még a testvérek között is viszály dúlt, és ahol állandóan egymást váltották az uralkodók. Elmosódott a határvonal a próféták és az őrültek között.

Giovanni Lanfranco – Illést megeteti a holló
Fotó: Rvalette / Wikipedia

*

Amikor Illés meghallotta, hogy a király feleségül vette Jézabelt, a türoszi hercegnőt, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Korábban is csináltak már ilyet Izrael királyai, és mindig az lett az eredménye, hogy a térségben tartós béke uralkodott, és felélénkült a kereskedelem Libanonnal. Cseppet sem izgatta, hogy a szomszédos ország népe nem létező istenekben hisz-e, vagy furcsa kultuszokat ápol-e, például állatokat vagy hegyeket imád. Tisztességesen kereskedtek, és csak ez számított.

Illés továbbra is megvette tőlük a cédrust, és eladta nekik a műhelyében készült árut. Kissé talán kevélyek voltak, és szerették magukat „föníciainak” nevezni – mert más színű volt a bőrük –, de egyikük sem próbált meg hasznot húzni az Izraelben uralkodó káoszból. Tisztességes árat fizettek a megvásárolt termékekért, és nem tettek megjegyzéseket az izraeliek állandó belső viszályaira és politikai vitáira.

*

Jézabel a trónra lépésekor azt kérte Akhábtól, hogy népe az Úr helyett Libanon isteneit tisztelje.

Ilyen is volt már korábban. Illést ugyan felháborította Akháb beleegyezése, de ő maga továbbra is Izrael Istenét imádta, és Mózes törvényeihez tartotta magát. „Majd elmúlik” – gondolta. „Jézabel elcsábította Akhábot, de annyira azért nem erős, hogy a népet is meggyőzze.”

Csakhogy Jézabel nem olyan volt, mint a többi nő. Meggyőződése volt, hogy Baál azért teremtette őt erre a világra, hogy megtérítse a népeket. Nagy ravaszsággal és türelemmel végezte a dolgát: busásan megjutalmazta azokat, akik elfordultak az Úrtól, és elfogadták az új isteneket. Akháb házat építtetett Baálnak Szamáriában, és oltárt állított benne. Zarándoklatok célpontja lett, és az országban szép lassan elterjedt a libanoni istenségek kultusza.

„Majd elmúlik. Lehet, hogy egy egész nemzedéknyi időbe telik, de el fog múlni” – gondolta Illés még ekkor is.

 

Paulo Coelho: Az Ötödik Hegy

Athenaeum, 2017

Kiemelt képünk: Washington Allston – Illés a sivatagban című festményének részlete. Fotó: Museum of Fine Arts, Boston

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Bielik István / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ismét tüntetnek Budapesten

A harmadik napon is tele a Kossuth tér

Élő videó: Ismét tüntetnek Budapesten