Régi vágya teljesült a Volt közönségének. A fesztivál kívánságlistáján hosszú évek óta a Linkin Park áll az első helyen, akik most végre eljöttek, hogy megmutassák, mit tudnak élőben.
A nu-metál rádióbaráttá hangolásával befutott zenekar ugyanis elég enervált koncertet adott Sopronban, sokszor inkább a 90-es évek nyálas fiúbandáit, mint a rajongók által annyira imádott, karcos hangvételt idézve.
Színtelen-szagtalan
Persze ez nagyjából sejthető volt, mióta májusban megjelent az új album. A műfajokat előszeretettel keverő Linkin Park mindig is kacérkodott a mainstream poppal, de a One More Lighton végleg megadta magát a jellegtelen tucatslágerek szintifátyollal bélelt világának. A koncert első felének alaphangját főleg az új, színtelen-szagtalan dalok adták, a nagyszínpad előtti placcot csurig töltő közönség ekkor még nem is tudott felpörögni az üzemi fordulatszámra. Sőt, akadtak igazán csalódott hangok is a tömegben:
Jó, hogy voltam előtte Subscribe-on, legalább nem szomorúan megyek haza
– mondta rezignáltan egy rajongó kopott Linkin Park pólóban, és többen is gyerekkoruk kedvenc bandáját siratták el körülöttünk, miközben Chester Bennington épp teljes átéléssel énekelte az Invisiblet, a Heavyt, vagy a címadó One More Light-ot az új lemezről. Ő is érezhetett ebből a felé áradó gyászból valamit, mert az új daloknál egész gyakran járkált le a színpad elé, hogy összeboruljon, és újra felvegye a kissé megbicsaklott kontaktust a közönséggel. Szóban viszont nem sokat kommunikált velük: egy féluton elejtett Thank you!-n és a vége felé benyögött We love you, guys!-on kívül szinte nem is mondott semmit – inkább pörgették tovább a feszesen összerakott műsort.
Fotó: 24.hu / Bielik István
A koncert második felébe érve azonban egyre gyakrabban csendültek fel a régi slágerek, bár ezek között is akadt olyan, amelyiket érthetetlen módon felpoposítottak (a Crawlingból például érzelmes balladát csináltak, lágy énekkel és zongorakísérettel csorbítva ki a metálos élét). Mindez azonban gyorsan feledésbe merült, mikor megszólalt az In the end, a Numb vagy a Bleed it out. Innentől nem volt különösebb rizikó, Bennington le is lazult, és megénekeltette a tömeget. Annál jobb visszaigazolás pedig nyilván nem kell egy frontembernek, mikor csendben feltartja a mikrofont, és tízezrek üvöltik teli torokból az általa énekelt sorokat.
Nem a zenéről szólt
Ekkor már Mike Shinoda sem bírta tovább a színpadon, letette a gitárt és egy rapbetét közben beszaladt a rajongók közé. Volt egy pont, mikor úgy tűnt, alig bír szabadulni a kezek sűrű erdejéből, de becsületére legyen mondva, hogy tovább pacsizott és ölelkezett az emberekkel. Sokkal inkább egy kissé megkésett találkozásról egy hanyatlóban lévő, kultikus rockbanda és a rajongótábora között, akik évtizedek óta várták, hogy testközelből láthassák – vagy akár meg is érinthessék – a bálványaikat. A Linkin Park pedig most alászállt a Volt színpadára, és megmutatta magát. Ezt az élményt a banda lagymataggá váló zenei világa sem tudta beárnyékolni, akár a Justin Bieber-életművet is előadhatták volna, ha közben betűzdelik a régi slágereiket.
Tetkót is villantott
Bennington ugyan kissé távolságtartóan indított, de menet közben szépen megszabadult a kapucnitól, sapkától és napszemüvegtől, hogy a ráadásnak már a tetkóit kivillantva, félmeztelenül vágjon neki. Nem kapkodták el a dolgot, összességében majdnem két órát zenéltek.
A Volt szervezőit dicséri, hogy a koncert után nem volt sok idő merengeni a hallottakon. Amint kialudtak a fények, indult is a következő koncert a nézőtér bal oldalán felállított másik nagyszínpadon, ahol addigra beállt a zenekar. Sokan persze szétszéledtek, elindultak haza, vagy átmentek a Telekom sátorba, hogy a Linkin Park after-partyban táncolják ki magukból az élményt.
