A férfi páncélja az öltöny, a katona pedig páncélban jár dolgozni. Az erőltetett hasonlat kedvéért most tekintsünk el attól, hogy páncélja egyébként a páncél korában is csak a nagyon gazdagoknak volt, ha egyáltalán elmentek katonáskodni. Olyan, mintha a felső tízezer most úgy menne háborúzni, hogy előre vesz magának egy vadászrepülőgépet.
Most, hogy túl vagyunk ezen a kellemetlen hasonlaton, rátérhetünk arra, hogy egyre kevesebb munkahelyen létezik dress code, és arra, hogy mi köze van ehhez a liberalizmusnak (mindenhez van köze, a liberalizmus olyan, mint Soros György).
A dress code haláláról kár vitatkozni. Ha egy trend már az ilyen ügyekben mackósan mozgó New York Times-ig is eljut, akkor jóideje, nagyon erőteljesen létezik. A lap nemrég írt egy nagy cikket arról, hogy a munkahelyi öltözetek szigorú írott szabályai kihalóban vannak.
Nemrég egy viszonylag furcsa és újkori vita rázta fel Nagy-Britanniát. Nicola Thorpot, egy beugrós recepciós hazaküldtek a PricewaterhouseCoopers-től, mert nem volt hajlandó magassarkú cipőt húzni, ahogy azt egyébként a munkaerő-közvetítője előírta.
Thorp, a munkahelyi lábbelik Rosa Parks-a, a nyilvánosság elé vitte a dolgot és elkezdett aláírásokat gyűjteni, hogy az ügy a parlament elé kerüljön. Százezer aláírás kellett ahhoz, hogy a parlament megfontolja a kötelezően előírt magassarkúviselés betiltását. Ennél jóval több jött össze.
Feszkód a dress code
És egyébként ez az egyik oka annak, hogy a munkahelyi dress code-ok szigorú szabályaitól kezd elmozdulni a világ. A férfak és nők egyenjogúságánál kevés klasszikusabb eszméje van az európai liberalizmusnak. Az egyenlőségbe pedig az nem fér bele, hogy a nőknek kényelmetlen magassarkú cipőket kell hordania, a férfiaknak pedig nem. Egyébként ugyanez a helyzet a nyakkendővel is. Miért kellene a férfiaknak szorosan meghúzott nyakkendőben dolgoznia, ha a nők felé ugyanez nem elvárás. És nem csak a kényelmetlen ruhadarabokban találták meg a kettős mércét.
Néhány nappal a heelgate-et követően került fel egy videó a netre, amelyen egy közepesen dekoltált ruhában álló időjárásjelentő nőnek oldalról benyújtottak egy szürke kardigánt, hogy takarja el magát, annyian telefonáltak be. Később azt mondták, csak vicc volt az egész, de már késő volt, az internet kiakadt. Kár most kitérni az internetes háborgás mechanikájára, vannak ezzel is problémák, de a kettős mérce visszautasításánál kifejezetten jól jön a freakout machine.
A casual friday szokása már a kilencvenes években elkezdett terjedni, a kétezres évekre pedig teljesen megszokottá vált, hogy a szigorú munkahelyi öltözetet elváró cégeknél is lazítani lehetett péntekenként. Erre csak rápített az a fiatal generáció, akik már Kalifornia techmilliárdosain nőttek fel. Ők pedig nem öltönyben jártak, hanem kapucnis pulcsiban és farmerben.
A gazdasági világválság még tovább rontott a helyzeten. A nyolcvanas években a bankárok, könyvelők és ügyvédek azért jártak konzervatív szabású, drága öltönyökben, mert ez azt üzente az ügyfeleknek, hogy profi, sikeres és tapasztalt emberekkel van dolguk.
Bilderberg sportruházat
A nyolcvanas években viszont egészen más volt a bankárok értékelése a társadalomban, mint ma. 2008-2009 környékén a bankárok elkezdték levedleni az addigi egyenruháikat. Először csak azért, mert még a látszatát is el akarták kerülni annak, hogy őket a folyamatos leépítések és a tömeges munkanélküliség alatt is alkalmazza valaki.
Aztán ez az egész így maradt. A bankárok megpróbálnak megfelelni a new wealth elvárásainak, ők pedig gyakran azt várják el, hogy ne merev, öltönyös emberek intézzék a pénzügyeiket, hanem olyan, akik úgy öltözködnek, mint ők. Az öltöny a régi gondolkodás jele, aki még mindig a régiek egyenruhájában jár, de nem tarthatja az iramot a pénzügyi gondolkodás, vagy a technológia változásaival sem.
És ez átterjedt más konzervatív munkakörökre is. Pár hónappal ezelőtt a Crowe Horwath nevű hatalmas chicagói könyvelőiroda jelentette be, hogy a gyakorlatban a hét többi napjára is kiterjesztik a casual fridayt. Ebből elég sok probléma lett.
Sokkal nehezebb ugyanis elmagyarázni azt, hogy mi a laza kényelmes, de még elfogadható munkahelyi viselet, mint azt, hogy öltöny, nyakkendő. Ebbe a Crowe Horwath is belefutott. Készíteniük kellett egy elég kellemetlen videót, amelyben megpróbálják elmondani, mi az, ami még belefér, és mi az, ami nem.
Egy rakás alkalmazott ugyanis nem tudja, hogyan kellene öltöznie. Részben azért, mert nincs izlésük, részben pedig azért, mert nem tudnak eligazodni a munkahelyi divat útvesztőiben. Pedig a cég még a főnökséget is arra kérte, hogy ha lehet, járjanak ők is farmerben, mert ha ők nem kezdik el, senki nem fogja.
És ezzel egyébként meg is született a könyvelők és bankárok új XXI. századi egyenruhája: bőr félcipő, farmer és a kockás ing, természetesen betűrve.
A divatügyekben mindig tűpontosn Put This On írt erről. Sajnos az emberi társadalom szegmentált, és a szegmentáción belül elvárásai vannak a csoporttársaival szemben. Hiába állítjuk, hogy egy cégen belül bármilyen ruhában lehet dolgozni menni, ez nem igaz. Ugyanúgy nem igaz a korábban öltönyös bankárokra, mint az alapvetően sokkal lazábban öltözködő újságírókra. Ha utóbbi két környezeten belül a ruhákat felcseréljük, a másik mindenképp furcsán fog kinézni.
Mert a szigorú, leírt dress code helyét a csoportnyomás megfoghatatlan elvei vették át. Munkahelyen öltözködni olyan, mint bekerülni egy gimis társaságba. Először azt kell bizonyítanod, hogy olyan vagy, mint a csoport, amelyhez csatlakozni szeretnél, utána pedig bizonyíthatod, hogy mennyit érsz.
