Kultúra
Sally Mann (Array)

Egy egész könyv meztelen gyerekekkel – művészet vagy pedofília?

Neményi Márton
Neményi Márton

ír, fotóz. 2015. 07. 31. 18:01

Egy szülő fogja magát és kameráját és éveken keresztül fotózza kicsit gyerekeit meztelenül. Amikor összejön elég kép, az egészből albumot készít, kiállítja és jó sokat keres rajta. Mi ez?

De tényleg, mi?

-Pedofilia
-Kortárs képzőművészet

Nincsenek illúzióink, hogy a kommentdobozban merre billen majd a mérleg nyelve, de nem, nem válaszoljuk meg. Inkább részletezzük.

Természetesen évtizedekkel ezelőtt is kőkemény jogszabályok és morális normák szabályozták, mit szabad és mit nem szabad tenni egy gyerekkel, ám a fotóművészetben csak egy-két évtizede sikerült élesben tesztelni ezeket a normákat. Pontosabban nem sikerült: Sally Mann és Jock Sturges meztelen gyerekeket felvonultató munkássága azóta is kétfelé osztja a közönséget. Az egyik fele a művészi értéket díjazva szemet huny az esetleges etikai bukkanók felett, a másik fele pedofíliát kiáltva, a képeket meg sem nézve égetné el azokat és zárná börtönbe a fotósokat. Ami viszont biztos – és elgondolkodtató – hogy egy, a képeken szereplő gyereknek sem esett bántódása, kivéve a lelki sérüléseket, amelyeket egyébként mind a közönségnek hála szereztek.

Sally Mann csak másodállásban a ma élő egyik legsikeresebb fotóművész; Immediate Family (Közvetlen család) című könyve és kiállítása miatt a világ konzervatívabbik felén ő Az Anya, Aki Eladta Saját Meztelen Gyerekeit. Úgy, hogy eszébe sem jutott, hogy bármi rosszat tenne: neki természetes volt, hogy művészként fotózza családját, ahogy az ő (egyébként kiszámíthatatlan, excentrikus nőgyógyász) apja is fotózta őt, szexmentesen, igaz, valódi művészi érzék nélkül. Mann a nyolcvanas évek közepén kezdte, amikor az egyik gyereke szúnyogcsípéstől bedagadt arccal jött haza. Azonnal a falhoz állította és lefényképezte, a fotó pedig a későbbi gyűjtemény egyik meghatározó darabja lett. (A kislány nem volt veszélyben, nem is lett baja, másnap újabb fotó készült róla.)

Sally Mann (Array)

Ekkor már javában dolgozott At Twelve című projektjén: tizenkét éves lányokat fotózott. Persze ruhában, de így is ingoványos talajon járt: a kamaszos érzékenységet örökítette meg, a zavart, a küzdelmet saját testükkel és a külvilággal, amely elkezdte őket nőként kezelni. A lányok többségét egyébként az apja segítette világra, innen az ismeretség és a bizalom. A sorozat egyik leghíresebb képén azért volt kénytelen levágni a lány könyökét, mert egyszerűen nem volt hajlandó közelebb állni anyja pasijához. Pár hónappal a kép elkészülte után az anya fejbe lőtte a férfit, mert kiderült, zaklatta a lányt.

Az igazi botrány azonban a már említett Immediate Family című sorozat miatt robbant ki a kilencvenes évek elején. 65 fekete-fehér képről van szó tíz év alatti gyerekeiről és férjéről, akik a képek negyedén meztelenek. Mann-nek és a családnak is teljesen természetes helyzet volt, hogy ők élik az életüket – esetleg egy kicsit pózolnak – az akkor már elismert művész anyjuk pedig fotózza őket. Eredetileg szerette volna megvárni, hogy a gyerekei felnőjenek, hogy érett fejjel eldönthessék, vállalják-e a reflektorfényt, ám éppen a gyerekek – akik segítettek neki a szerkesztésben és a válogatásban – győzték meg végül, hogy adja ki, amint lehet.

Sally Mann (Array)

Számított rá, hogy lesznek tiltakozó hangok, de remélte, megvédi a vidéki élet, a földrajzi elzártság. Nem védte meg: olyan vihar kerekedett, mintha már létezett volna Facebook és Twitter. Nagy újságok kritikusai vádolták azzal, hogy kizsákmányolja családját; a Wall Street Journal írója tiltakozásul cenzúrázott, feketével kitakart képpel illusztrálta a sorozatról szóló cikkét. Mann később elmesélte: amikor a négy éves kislánya meglátta a képet, kétségbeesve tapogatta végig „cenzúrázott” testét, mert halálra rémült, hogy valami baj van vele.

Sally Mannt sokkolta a botrány: nem csak a kritikák, hanem a gyűlölködő trollok és a perverzek akciói is. Valaki évekig vallomásos leveleket küldözgetett a családnak, amelyekben arról írt, mennyire tetszenek neki a gyerekek; gyűjtött minden róluk megjelent cikket és a hatóságoktól próbált információkat kicsikarni. Az egyik lányának, Virginiának évekig rémálmai voltak. Mann sosem mondta ki nyíltan, hogy megbánta, hogy kiállította a sorozatot, de későbbi nyilatkozataiból úgy tűnik, igyekezett eltávolítani magától az egész kérdést. „Ezek nem szexualizált képek, a gyerekeim egyszerűen gyönyörűek” – mondta, később pedig azzal érvelt, hogy „ezek nem a gyerekeim, ezek csak fotók a gyerekeimről”. Abban viszont a botránytól függetlenül egyetért a szakma, hogy az Immediate Family esztétikailag és mélységében a kortárs fotóművészet egyik legjobb sorozata: kifejező, sokat mondó portrék és életképek egy nagyon tehetséges művésztől. (Mann válogatott képeit itt nézheti meg.) 

Jock Sturges története ennél is vadabb: őt konkrétan lerohanta az FBI, miután közzé tette gyermek-aktfotóit, amelyet nem családtagjairól készített, és amelyekben azért ott bújkál a szexualitás, szemben Mann ártatlanabb kompozícióival. A Last Days of Summer sorozatot azóta szintén remekműnek tartják, pedig éppen emiatt kobozták el a felszerelését és indítottak ellene eljárást. Sokat harcolt és százezer dollárt költött ügyvédre, de a pedofília vádját végül megúszta, ejtették az ügyet. A meztelenség pedig állandó stíluselemmé vált nála, későbbi könyvei többé-kevésbé mind erről szóltak; a tabuk durva ledöntését igazi művészi ambíciókkal művelte, ez pedig a siker biztos receptje, legalábbis, ami fotóművész státuszát illeti. Többször próbálták meg kimondatni a hatóságokkal, hogy Sturges pedofíliával kereskedik, de nem sikerül.

Jock Sturges (Array)

Tímár Péter így ír Sturgesról a naturista családok életét bemutató Life-time című könyve kapcsán:

Ez már a harmadik Sturges-könyv a polcomon, de ha az imént el nem olvasom a Steidl-katalógust, meg nem tudom, hogy Jock Sturges naturista fotós… Éppenséggel gyanús lehetett volna, mert mindenki meztelen a képein, de nekem nem egy naturista telep jutott az eszembe erről, hanem a Paradicsom maga. Ha ez magyarázatra szorul, akkor annyi a magyarázat, hogy a mi „kultúránk” szerint a ruha a természetes, a ruhátlanság pedig nem, illetve a ruhátlansághoz kell valami nyomós ok, például a szex vagy a „művészet” vagy a „naturista ideológia” vagy a feltűnési viszketegség, beteges exhibicionizmus, mit tudom én. Mindezek közül kivétel nélkül mindegyik deviáns, bűnös, erkölcstelen. Ez a Sturges meg olyan embereket fotografál, akik úgy meztelenek, hogy erre semmi mentségük nincsen, és mégis szemrebbenés nélkül viselik, persze néhány képen ruha is van rajtuk, de náluk még ez sem generál bűnös gondolatokat. Egyszerűen olyanok, mint akiknek ez a meztelenség-erkölcstelenség marhaság hiányzik az agyukból. Egyszerűen szépek, harmonikusak. Azért nem mondom, hogy természetesek, mert ezzel is a dolog közelébe csalnám az ellentétet, a természetellenességet, és nem akarom. […] A vicces az, hogy ez a könyv nem is erről szól. Sturges nagyon jó fotós, nagyon megtalálja a megfelelő fényeket, környezetet, és nagyon jól együttműködik a modelljeivel, vagy azok ővele. Képei jó részén két, három, négy, sőt több ember is van, még csak nem is pózokba merevedve, és minden stimmel, az alakok, mozdulatok, arckifejezések, előtér, háttér, ami kell. Aki csak két embert is próbált már egyszerre lefényképezni, az tudja, ez mit jelent.

Tímárt a Mai Manó blog Sturgesről szóló posztjában idézi, tessék elolvasni. 

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.