Csakhogy a csoda ugye nem az, hogy mi megértük Ozzy Osbourne első budapesti szólókoncertjét, hanem az, hogy ő maga megérte. (Vad)regényes életére most mindenesetre ne térjünk ki: maradjunk annyiban, hogy itt volt, és mindenki tudja, hogy ez csak egy hajszálon múlott. Illetve inkább rengeteg hajszálon.
Ennek megfelelően persze azt is tudhatta mindenki, hogy nem egy adrenalinbomba fogja 90 percben felgyalulni és újralakkozni a Papp László Budapest Sportaréna színpadát, sőt nyilván mindenki fel volt készülve arra is, hogy nagyrészt saját fantáziából kell majd megoldania, hogy élvezze a koncertet, mert a régi elán sehol nem lesz, sőt annak is örülhetünk, ha a szövegek menni fognak a metálzene keresztapjának, nemhogy a dallamok. Az elvárásokat ráadásul az is lefelé kerítette, hogy a keményzene megannyi alakját elfogyasztó, de kizárólag nagyágyúkkal dolgozó Ozzy bandben ezúttal a Randy Rhoadsokat, Zakk Wylde-okat, Mike Inezeket, Jason Newstedeket és Mike Bordinokat jóindulattal is csak közepesnek nevezhető zenészek helyettesítették.
Ott lenni ugyanakkor mégis muszáj volt, mert ez az ember az, aki 1969-ben három társával, Black Sabbath név alatt egy komplett új műfajt alapított, aztán még jó tizenöt évig szinte kizárólag hibátlan lemezeket alkotott, pedig közben abból a bizonyos bandából ki is csapták. Ő az, akinél nagyobb showmant elképzelni nem lehet, mert annyira hülye tud lenni, hogy még egy élő denevér fejét is leharapta (ráadásul nem is direkt); ő az, akinek a konferanszai 90 százalékban öt szóra épülnek (ezek sorrendben: I, can’t, fucking, hear és you), mégis hatásosak; valamint ő az, aki még egyhelyben totyorogni is ikonikusan tud. És ő az, aki valószínűleg a zenetörténet egyik legképzetlenebb torkával rendelkezik, mégis legendás énektémák tucatjai fűződnek a nevéhez, oh Lord, yeah.
Na, eleget ragoztam, úgyhogy kibököm végre: az este slusszpoénja az volt, hogy mindezt a sok szépet és jót nem kellett odaképzelni a színpadra, mert ott is volt az egész. Más szóval ez a szeretetreméltó vén gazember nemhogy nem árnyéka önmagának, de lényegében egyedül vitte el a hátán a 6-7000 nézőt vonzó bulit, és nem csorbította a hírnevét, hanem még tovább is öregbítette. Hazudni persze nem akarok: tény, hogy a hangja kopott, a mozgása alig néhány lépésre, bólogatásra, egy kis helyben futásra és bólogatásra korlátozódik – viszont semmit nem sumákol és baromi sokat nyújt. Elcsépelt duma, de nem lehet ezt szebben mondani: kiteszi a szívét is a közönségnek, megfeszül értük, erőlteti magát, és ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy teljesen őszintén rikoltotta el huszadszor is, hogy „we fuckin’ love you”, hanem abban is, hogy a hibáival (és a rásegítésekkel) együtt is meglepően jól énekelt. És nem is feltétlenül csak önmagához képest.
Hogy ezt a szó szerint emberfeletti teljesítményt miért kell aláaknázni azzal, hogy egy olyan gitárost állítanak mellé, mint Gus G., amikor tisztán az anyagi szempontokat nézve akár Dimebag Darrellt is feltámaszthatnák és odarakhatnák a helyére, az viszont tényleg érthetetlen. Jobb szó nincs, ez a görög zenész egy kontár, akinek egyrészt van képe üres, ócska cirádákkal pitykézni olyan gitárosok érinthetetlen témáit, mint Tony Iommi és Randy Rhoads, másrészt képes volt olyat hibázni, hogy én belevörösödtem. Sok jót ráadásul nem lehet elmondani Tommy Clufetos dobosról sem, aki úgy lóbálja a karjait játék közben, hogy ennyi hónaljat másfél órányi dezodorreklámban sem látni – arról pedig ne is beszéljünk, hogy ez a két ember a Sabbath klasszikus Rat Saladjét negyedórás, öncélúnak is céltalan szólózásba fojtotta.
Sebaj: teljesen kasztrálni még így sem sikerült egyetlen dalt sem, a műsorban ugyanis az utolsó három, erősen felejtős Ozzy-lemezt egyes egyedül a legfrissebbről származó Let Me Hear You Scream képviselte, így a program egyharmada a Black Sabbath életművéből, közel egyharmada az első szólóklasszikusról, a Blizzard of Ozzról, maradéka meg a többi, bőven csúcskategóriás Osbourne-albumról származott – ezeket pedig még B kategóriás zenészek sem tudják teljesen elrontani. El is mondható, hogy Gus G-ék minden próbálkozása ellenére a szólóblokktól eltekintve végig egyformán jó volt a hangulat, egyvalamit azonban minden rosszindulattól mentesen, pusztán a teljesség kedvéért is hozzá kell tenni ehhez. Akármekkora sláger is (hatalmas) és akármekkorát ütött így is (nagyot) a Bark at the Moon, az I Don’t Know, a Mr. Crowley, a Suicide Solution vagy a Shot in the Dark, amikor megszólaltak a Sabbath-darabok (Fairies Wear Boots, Iron Man, Paranoid), jóformán új koncert kezdődött. Elmondhatatlan, milyen erő van ezekben a számokban, milyen hangulattal bírnak, a maguk nemében (ez pedig a metálzene egésze) egyszerűen semmi nem kelhet versenyre velük.
Mindezek dacára a csúcspont azonban mégis egy szólódarab, a közönség nagy részének hallhatóan ismeretlenül csengő Killer of Giants volt 1986-ból. Nem azért mondom ezt, mert szerintem jópofa dolog pont egy obskúrus számot citálni, hanem azért, mert ez a szép, lassú, „számvetős” dal olyan volt, mintha már negyedszázada azért született volna, hogy a 61 éves, sokat próbált, el-elcsukló hangú Ozzy énekelje. A koncertet nagyon-nagyon öregesen, de a maga módján mégiscsak elevenen végigviháncoló, a közönséget slaugból habbal és vödörből vízzel locsoló bohóc itt ugyanis egy pillanatra megállt, és minden giccsességet kerülve öt percig hajlott korú ember volt, ennek fényében pedig végképp felmagasztalódik az, amit a maradék 85 percben művelt. Zárjuk rövidre: nem sok hasonlóan hiteles és odaadó énekest vagy zenészt lehet látni, és kész.
Egyszóval Ozzy Osbourne erősen foghíjas produkcióval állt ki a színpadra (nem mondtam még, de a látványvilág is elég lapos volt, még egy nyamvadt kivetítőre sem futotta), de azt csinálta, amiben a legjobb: egyszerű volt, mint a faék. Ez pedig nagyon nagy dolog akkor, amikor a zenészek túlnyomó többsége már túl okos szimplán őszintének lenni. Félreértés ne essék: több ilyen figurára nincs is szükség, az viszont nagyon jó, hogy ez az egy még mindig megvan, és minden várakozást felülmúló módon emlékeztet a régi önmagára. Szigorúan szakmai „szempontok” szerint vett élménynek korrekt, emléknek viszont gyönyörű volt ez a koncert – remélem, senkinek nem kell mondani, a mondat melyik felén van a hangsúly.
