Negyvenöt éve elindultak egy kosármeccsre – soha nem tértek haza

Férfikorban voltak mind az öten, de mindenki úgy hívta őket: a fiúk. Mások voltak, mint a kortársaik: mindannyian küzdöttek valamilyen mentális betegséggel. A legfiatalabb, Jack Huett 24 éves volt, Gary Mathias 25, Bill Sterling 29, Jack Madruga 30, a legidősebb, Ted Weiher pedig 32.

A legjobb barátok voltak, kosárlabdarajongók. 1978. február 24-én, pénteken egy egyetemi rangadóra tartottak a szülővárosuktól, a kaliforniai Yuba Citytől mintegy nyolcvan kilométernyire fekvő Chicóba. Kedvenc csapatuk, a UC Davis a Chico State otthonában játszott.

A fiúk az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy elmennek a meccsre. Szombaton nagy nap várt rájuk, nem akartak előző este túl későn lefeküdni. Volt egy saját kosárcsapatuk, a Gateway Gators, amit egy mentális betegségekkel küzdő embereket támogató helyi program karolt fel. A Gators február 25-én kezdte volna meg a szereplését egy egyhetes tornán, melynek bajnoka eltölthetett egy hetet Los Angelesben. A fiúk azonban többé nem léptek pályára. Történetüket a Washington Post korabeli beszámolójának alapján idézzük fel.

Nagyra nőtt gyerekek

Gary Mathias a hetvenes évek elején katona volt, Nyugat-Németországban szolgált. Rákapott a kábítószerekre, majd skizofréniával diagnosztizálták, ezért mentális állapotára tekintettel leszerelték. Miután visszaköltözött Yuba Citybe a szüleihez, egy helyi kórházban kezelték. Eleinte nem volt fényes a helyzet, Mathiast kétszer is majdnem letartóztatták testi sértés miatt, és többször voltak rohamai, így egy veteránkórház pszichiátriai osztályára került. Ott gyorsan javult az állapota: bár továbbra is gyógyszereket kellett szednie, az orvosok az egyik legnagyobb sikerükként kezdtek hivatkozni rá.

Miután kiengedték a kórházból, Mathias – hogy kiegészítse a seregtől kapott nyugdíját – besegített a mostohaapja kertészeti vállalkozásánál. Szabadidejében eljárt a város rehabilitációs központjába, ahol megismerkedett a tanulási nehézségekkel küzdő Ted Weiherrel és Jack Madrugával, illetve Bill Sterlinggel és Jack Huett-tel, akik intellektuális képességzavarban szenvedtek.

Mindannyian kicsit lassúak voltak fejben, a szüleikkel laktak és imádták a kosárlabdát.

Jack Madruga Mathiashez hasonlóan szolgált korábban a seregben. Nagydarab fickó volt, aki egy étteremben dolgozott: ő szedte le a tányérokat, poharakat, takarította le az asztalokat a vendégek után. A legjobb barátja, Bill Sterling mélyen vallásos volt, órákat töltött a könyvtárban, és felolvasott kórházakban, hogy segítsen a pszichiátriai betegeknek megtalálni Jézust.

Ted Weiher jóképű volt, kissé pocakos és olyan barátságos, mint egy kisgyerek. Idegeneknek integetett az utcán, aztán órákon át szomorkodott, ha azok nem integettek vissza. Korábban karbantartóként és egy büfében pultosként is dolgozott, de a családja úgy látta, jobb, ha inkább nem dolgozik, mert a lassúsága miatt könnyen bajba került. Jackie Huett mintha az árnyéka lett volna: folyton együtt voltak. Weiher egyfajta védelmező volt Huett számára, ő intézte például a hívásait, Huett ugyanis irtózott a telefonálástól.

Utolsó vacsora

A Chico-Davis meccs este tízkor, a vendégek győzelmével ért véget. A fiúk a parkolóba mentek, beszálltak Madruga türkizfehér Mercury Montego típusú autójába, majd úgy döntöttek, egy kis győzelmi lakoma még belefér az estébe. Megálltak egy boltnál, pitét, csokit, tejet és üdítőt vettek. A kasszás később azt mondta, a fiúk kissé idegesítették, mert szeretett volna már bezárni.

Ő látta utoljára élve a fiúkat.

Ted Weiher édesanyjának reggel ötkor kipattantak a szemei. Nyugtalan volt, a fia szobájához ment, ahol észrevette, hogy az ágy üres és érintetlen. Az asszony a telefonhoz ment, hogy felhívja Bill Sterling anyját. Juanita Sterling azt mondta, ő már hajnali kettő óta fent van, az ő fia sem ment haza. Hamarosan kiderült, hogy mind az öt fiú eltűnt. Korábban egyikük sem ment el sehová szó nélkül, pláne nem maradtak ki egész éjszakára. A szülők este nyolckor hívták a rendőrséget.

A rendőrök napokig egy szalmaszálat sem tettek keresztbe, aztán február 28-án, kedden járőröző természetőrök rábukkantak Madruga elhagyatott autójára. Amikor a nyomozók előadták azt a keveset, amit azon a napon megtudtak, a szülők azt felelték: az egész történet így teljesen logikátlan.

A Mercury egy elhagyatott, sáros, erdei földút szélén állt a hegyekben, nagyjából 110 kilométernyire Chicótól.

Bár a jármű letért az útról, és a nyomok alapján a kerekei kipörögtek, nem volt vészesen elakadva, öt ember könnyedén visszatolhatta volna az útra. A tartályban bőven volt üzemanyag, a motor gond nélkül indult. Az autón sehol sem találták sérülés vagy műszaki hiba nyomát.

A kesztyűtartóban négy, részletes térkép pihent. Az üléseket az utoljára vásárolt ételek és italok csomagolásai borították, a lakomából fél szelet csokoládé maradt.

Mivel a kocsi alján sem találtak egyetlen karcolást sem, a rendőrök azt következtetést vonták le, hogy a sofőr vagy alaposan ismerte a keréknyomokkal barázdált, gidres-gödrös erdei földút minden egyes négyzetcentijét, vagy iszonyatosan lassan és óvatosan vezetett. Madruga szülei azt mondták, a fiuk, aki sohasem engedte, hogy más vezesse az autóját, nem igazán rajongott a kempingezésért, vagyis biztosan nem ismerte az erdei utat.

Az öt fiú egyike sem szeretett túrázni, vadászni vagy horgászni. Egyedül Gary Mathias maradt ki néha egész éjszakára a barátaival, de egyébként mindannyian, mindig időben hazaértek és otthon aludtak.

Senki sem értette, miért tértek le a fiúk késő este a biztonságos, hazavezető főútról, és hogyan kötöttek ki egy hegyi földúton az erdő közepén.

Zsákutcák

Az autó megtalálásának napján hóvihar csapott le a hegyekre alaposan megnehezítve a kutatást. Miután a rejtélyes esetről beszámolt a sajtó, rengetegen hívták a rendőrséget azzal, hogy látni vélték a fiúkat. Ebben nyilván szerepe volt annak is, hogy a családok 1250 dollárt (mai értékén számolva nagyjából 5500 dollárt, azaz körülbelül 2 millió forintot) ajánlottak fel a nyomravezetőnek.

Lance Ayers, a Yuba megyei rendőrség hadnagya számtalan bejelentést megvizsgált, de mindegyik zsákutcába vezetett. Volt, aki azt mondta, egy idősebb férfi társaságában látta a fiúkat bemenni egy moziba Sacramentóban. Egy másik szemtanú Ontarióban, egy harmadik Floridában látta felbukkanni őket.

Ayers nyomozó annyira tehetetlennek érezte magát, hogy bármennyire szkeptikus volt, spiritiszták tanácsait is kikérte.

Az egyikük azt mondta, a fiúkat elrabolták és Arizonába, majd Nevadába vitték. Egy másik szerint megölték őket egy kétemeletes, piros házban Oroville-ben. Az utca nevét nem tudta megmondani, de esküdött rá, hogy a házszám 4723 vagy 4753. Ayers két napon át rótta autójával a húszezer lelkes kaliforniai kisváros utcáit, mire rájött, hogy nem létezik a leírásnak megfelelő épület.

Jelentkezett egy nő, aki egy kis vegyesboltban dolgozott Brownsville-ben. A kisváros nagyjából ötven kilométerre fekszik attól a helytől, ahol Madruga autóját megtalálták. Ha a fiúk tovább haladtak volna az erdei úton, hamarosan ebbe a városba értek volna be.

Az eladónő azt mondta, két nappal az eltűnésük után a fiúk közül négyen megálltak a boltnál egy platós terepjáróval. Ketten, valószínűleg Huett és Sterling kint maradtak egy telefonfülkénél, és felhívtak valakit, míg a másik két férfi bement a boltba. Az üzlet tulajdonosa megerősítette a sztorit. Azt mondta, felismerte Weihert és Madrugát, akik bementek az üzletbe, ahol burritókat, csokis tejet és üdítőt vettek.

Weiher bátyja a beszámolót hallva azt mondta, nem tudja elképzelni a testvéréről, hogy miután kihagyott egy fontos kosárlabdameccset (mármint a saját csapatáét), nyugodtan befurikázik egy idegen városba, egy idegen kocsival. Huett bátyja pedig hozzátette, hogy az ő testvére aligha ment volna be egy telefonfülkébe, hiszen ki nem állhatta a telefonálást.

Egy misztikus nő karján kisbabával

Aztán jelentkezett egy Joseph Shones nevű 55 éves férfi, és előadott egy elképesztő történetet. Azt mesélte, hogy a fiúk eltűnésének napján, délután fél hatkor a Volkswagen bogarával ráhajtott arra az erdei útra, amelyiken később megtalálták Madruga autóját. A hóhelyzetet ellenőrizte, mert a hétvégén fel akarta vinni a lányát és a feleségét a hegyekbe. Alig ötven méterre attól a helytől, ahol később megtalálták az elhagyatott Mercuryt, a bogár elakadt a hóban. Shones maga próbálta megtolni a kocsit, de rosszul lett, szívrohamot kapott (orvosok később megerősítették, hogy Shones valóban átesett akkoriban egy kisebb szívrohamon), ezért befeküdt a hátsó ülésére pihenni. Járatta a motort, hogy menjen a fűtés.

Shones órák óta kuporgott a bogárban, amikor egy autó fényszórói bukkantak fel mögötte. Az idegen jármű a közelben állt meg. A komoly fájdalmakkal küzdő férfi azt hitte, megmenekült, kikászálódott a kocsijából, és tett néhány lépést az idegen autó irányába.

Shones azt mondja, egy csapat férfit és egy nőt látott, amint gyalog távolodtak a járműtől. A nő, mintha egy kisbabát tartott volna a karjaiban. A férfiak és a nő izgatottan beszélgettek. Shones kiabálni kezdett, hogy segítséget kérjen, de az idegenek mintha meg sem hallották volna.

A beszélgetés hamarosan abbamaradt, az idegen autó fényszórói kialudtak, a jövevények pedig eltűntek. Shones visszamászott a kocsijába, aztán pár órával később ismét fényeket látott. Úgy gondolta, elemlámpák, ezért ismét segítségért kiáltott. Ahogy korábban: a fények hirtelen kialudtak.

A férfi egészen addig kuporgott a kocsiban, amíg kifogyott belőle a benzin. Akkor kikecmergett, és bár még sötét volt, gyalog vágott neki a hegyi útnak. Nem sokkal később elhaladt a magára hagyott Mercury Montego mellett. Az autó nagyjából ott állt, ahonnan korábban a hangokat hallotta. Majdnem tizenhárom kilométert ment visszafelé az úton, amíg elért egy kis hegyi kocsmáig, ahol ivott egyet, majd az üzlet tulajdonosa hazafuvarozta.

Weiher anyja a beszámolót hallva azt mondta, kizárt, hogy a fia simán eleresztett volna a füle mellett egy segélykiáltást. Felidézte, hogy a fia és Sterling korábban hogyan vitték kórházba egy ismerősüket, amikor az túladagolta magát váliummal.

Maradványok a vadonban

Nyár elejére a hegyek magasabb régióiban is elolvadt hó. Június 4-én egy csapat motoros keresett táborhelyet az erdőben. Egy földút végén egy kis tisztásra és egy elhagyatott lakókocsira bukkantak. Fura szag terjengett a levegőben.

A tizennyolc méteres lakókocsi egyik ágyában feküdt Ted Weiher holtteste. Valószínűleg halálra fagyott. Nyolc takaróba volt beburkolózva, a cipőjének nyoma sem volt, a lábait csúnya fagyási sebek borították. Az ágy melletti asztalon ott volt a gyűrűje, amibe belegravírozták a nevét, az arany nyaklánca és a tárcája, amiben pénz is volt. Volt ott még egy arany karóra is, aminek hiányzott az üvege. A családok később azt mondták, egyik fiúnak sem volt olyan órája.

A megtermett, februárban még nagyjából kilencven kilós Weiher korábbi súlyának majdnem a felére fogyott. A szakálla hosszúságából ítélve 8–13 héten át éhezett és fagyoskodott a halála előtt. Holott a lakókocsi készleteiből hónapokig ehetett és fűthetett volna kedvére.

A lakókocsi a hátrahagyott Mercurytól nagyjából harminc kilométerre állt. Weihernek ezt a távot egy könnyű nadrágban és egy bársonyingben kellett megtennie, miközben egy-kétméteres hótorlaszokat küzdött le, és csak a Hold fénye segítette a látását.

A lakókocsi egyik ablaka be volt törve, Weiher így juthatott be. Senki sem rakott tüzet, holott bent bőven volt gyufa és puhafedelű könyvek, valamint fabútorok is akadtak. Több mint egy tucatnyi üres konzervdobozt találtak a lakókocsiban. Egy katonai konzervnyitóval bontották fel őket, amit valószínűleg csak Mathias és Madruga tudott használni.

A konzervek egy, a lakókocsi mellett álló kis fészerből kerültek elő. A fészerben volt egy zárt fémszekrény, amit senki sem próbált feltörni. A szekrényben annyi konzerv és szárított étel volt, hogy öt férfi akár egy évig is elélhetett volna rajta. Ahogyan senki sem nyúlt ahhoz a gáztartályhoz sem, amelyik egy másik fészerben volt. Csak ki kellett volna nyitni a gázcsapot, és a lakókocsiban be lehetett volna kapcsolni a fűtést.

A hiányzó

Weiher holttestének felfedezése után egy nappal keresőcsapatok rajzottak szét a lakókocsi környékén. Madruga és Sterling maradványait még aznap megtalálták. A lakókocsihoz vezető út két oldalán feküdtek, nagyjából tizennyolc kilométernyire az autójuktól. Madruga testét félig megették az állatok, Sterling testéből csak csontok maradtak.

Két nappal később Jackie Huett apja találta meg a fia gerincoszlopát ugyanannak az útnak a közelében, de sokkal közelebb a lakókocsihoz.

Ayers hadnagy próbálta lebeszélni a férfit arról, hogy csatlakozzon a keresőcsapatokhoz, ám ő hajthatatlan volt. Másnap előkerült a fiú koponyája is, ami kilencven méternyire gurult a többi csonttól lefelé a hegyoldalon. Huett maradványait a fogorvosi kartonja alapján azonosították.

Gary Mathiasnak nyomát sem találták.

A férfi tornacipői ott voltak a lakókocsiban, Weiher holtteste mellett. A nyomozók feltételezték, hogy Mathias elkérhette a nála nagyobb lábú Weiher bőrcipőjét, amit fel tudott húzni a fagyási sérülésektől megdagadt lábaira, ám ez puszta spekuláció volt, ami ráadásul egy lépéssel sem vitt közelebb a rejtély megfejtéséhez.

Madruga, Sterling és Huett maradványai a lakókocsitól északkeletre kerültek elő. A másik, északnyugati irányban az út mellett találtak három vastag gyapjútakarót és két, elemes zseblámpát, melyek enyhén rozsdásak voltak, és le voltak kapcsolva. Lehetetlen volt megállapítani, hogy mióta hevertek ott, így az is kétséges, hogy ezeknek a tárgyaknak volt-e bármi közük a fiúk tragédiájához. Hasonló volt a helyzet a rejtélyes aranyórával: lehet, hogy már hónapokkal a fiúk eltűnése előtt a lakókocsiban volt.

Gary Mathias személyleírását elküldték az állam összes, pszichiátriai betegekkel foglalkozó intézményébe és rendelőjébe. A volt katonán akkor ütköztek ki a skizofrénia tünetei, amikor Nyugat-Németországban szolgált, majd a hazatérése után voltak agresszív, pszichotikus epizódjai. Miután sikerült gyakorlatilag teljesen tünetmentessé tenni az állapotát, hetente gyógyszereket kellett szednie. Vagyis, ha valahogy kijutott volna a vadonból, fel kellett volna bukkannia valahol, ahol hozzájuthat a gyógyszereihez.

A másik, valószínűbb lehetőség az volt, hogy a társaihoz hasonlóan ő is valahol a lakókocsi környékén lelte halálát. Ebben az esetben viszont érthetetlen, miért nem találták meg a maradványait. A nyomozók úgy gondolták, a holtteste a vastag hótakarón feküdhetett, majd a tavaszi olvadáskor messzire sodródhatott egy aljnövényzettel sűrűn benőtt területre.

Kérdőjeltenger

A Yuba megyei fiúk története negyvenöt elteltével is tele van rejtéllyel. John Thompson, a kaliforniai igazságügyi minisztérium különleges ügynöke, aki Lance Ayerst segítette a nyomozás során, úgy fogalmazott, ez az az ügy, amelyben volt ezer nyom, de mindegyik zsákutcába vezetett.

Senki sem tudja, hogy a kosármeccs után a fiúk miért nem mentek egyenesen haza, miért tértek le a biztonságos útról.

Gary Mathiasnek élt néhány régi barátja Forbestownban. A városka nagyjából félúton fekszik Chico és Yuba City között, és ha a fiúk odatartottak és eltévesztették, hol kell lehajtani a főútról, kiköthettek azon az elhagyatott földúton, ahol az autójukat megtalálták. Mathias barátai azonban azt mondták, akkor már vagy egy éve nem beszéltek vele. A családtagok szerint egyébként is valószínűtlen, hogy a fiúk egy ilyen késő esti, spontán látogatásra induljanak, de az egyenesen elképzelhetetlen, hogy a fontos kosármeccsük előtti éjszakán tegyenek ilyet, hiszen sokat készültek a találkozóra, és mind izgatottan várták.

Ha mégis egy spontán kitérő mellett döntöttek, és eltévesztették a lehajtót, akkor miért nem fordultak vissza? Ha esetleg valaki üldözte őket, hogyan haladhattak olyan óvatosan a köves, hepehupás erdei úton, hogy az autón a legkisebb sérülés se keletkezzen? Miért hagytak hátra egy sötét, kihalt erdei úton egy tökéletesen működő autót, melynek a tankjában bőven volt még üzemanyag? Miért nem próbáltak visszatérni a kocsihoz, hanem tettek meg ehelyett több mint harminc kilométert a fagyos éjszakában, miközben hótorlaszokon kellett átverekedniük magukat?

A nyomozók csak valószínűsítették, hogy Ted Weiher nem egyedül jutott el a lakókocsiig, de azt nem tudták kideríteni, hogy kik lehettek vele, meddig és miért maradt Weiher egyedül. Az ő halálának időpontját nagyjából meg tudták állapítani, Sterling, Madruga és Huett meghalhattak már az eltűnésük estéjén, de akár hetekkel később is. Felfoghatatlan, miért hagyták hátra a fiúk az autót, de az is, hogy miért fagyoskodtak és éheztek a lakókocsiban, melyben volt fűtés és élelem is bőven. Miért nem próbáltak tüzet rakni?

Ha Joseph Shones valóban a fiúkat látta az eltűnésük éjszakáján az erdei úton, vajon miért tettek úgy, mintha észre sem vették volna a bajbajutott férfit? Ki lehetett velük a titokzatos nő a kisbabával? Létezett-e egyáltalán?

A családtagok egyetlen magyarázatot tudtak elképzelni a fiúk különös viselkedésére: valamitől nagyon féltek.

Talán a meccsen vagy közvetlenül utána láthattak valamit, ami halálra rémítette őket. Azt azonban senki sem tudta elképzelni, mi ijeszthette meg a fiúkat. Arra az egyszerűnek tűnő kérdésre sincs válasz negyvenöt év után sem: történt-e bűncselekmény az ügyben.