Trump az Trump. Megértettem, hogy ő azt hiszi, képes úgy végigvinni az elnökséget és felépíteni a nemzetbiztonsági politikát, hogy az ösztöneire hallgat, a külföldi vezetőkkel folytatott személyes kapcsolataira támaszkodik, miközben folyamatosan előtérbe helyezi a tévés showman karakterét. Nos, az ösztön, a személyes kapcsolatok és a showman szerep mind beletartoznak egy elnök repertoárjába. De ez közel sem elegendő. A tervezés, az intellektuális fegyelem és szigor, az eredmények elemzése, az esetleges korrekciók és az ehhez hasonló dolgok az elnöki döntéshozatal sarokkövei, a munka kevésbé csillogó részei. A megjelenés azonban csak egy bizonyos szintig elég.
Bár John Bolton mintegy 500 oldalon keresztül meséli el nemrég megjelent könyvében (The Room Where It Happened – A szoba, ahol minden zajlott) azt, hogyan telt az ideje a Fehér Házban Donald Trump nemzetbiztonsági tanácsadójaként, a lényeget talán ezzel a pár mondattal össze lehetne foglalni. Az egykori nemzetbiztonsági tanácsadó ugyanis röviden és tömören összegzi azt, ami az amerikai elnök tevékenységéről szóló hírekből eddig is kirajzolódott: Trump sokkal inkább a saját maga elnöke, mint az amerikai népé.
Bolton könyvét nagy várakozás előzte meg, néhány hónappal az elnökválasztás előtt ugyanis sokat árthat Trumpnak egy – újabb – olyan kötet, amelyből az olvasható ki: az egykori ingatlancézár szinte teljesen alkalmatlan arra, hogy a világ leghatalmasabb országának vezetője legyen. Tény, hogy a korábbi tanácsadó írása nem sokat dicséri Trumpot, ám a képlet ennél jóval bonyolultabb. A könyv középpontjában ugyanis nem, vagy nem csak Trump áll, hanem Bolton is, akinek több évtizedes tapasztalatát tette próbára az Egyesült Államok 45. elnökének szolgálatában eltöltött másfél év.
Mint egy főiskolás kollégium
Az 1948-ban született John Bolton a Yale-en szerzett diplomát, 1974 és 1981 között egy washingtoni ügyvédi irodában dolgozott, majd Ronald Reagan, illetve George H. W. Bush kormányai alatt a külügy-, illetve az igazságügyi minisztériumban kapott állást, vezető beosztásokban. 2005-től 2006-ig az USA ENSZ-nagykövete volt, ezt követően ismét egy ügyvédi iroda tagja lett, egészen 2018-ig, amikor Donald Trump kinevezte nemzetbiztonsági tanácsadónak. Bolton erre a posztra már egy évvel korábban is pályázott, de akkor H. R. McMaster kapta meg az állást. A New York Times azt írta, hogy Bolton, illetve Mike Pompeo külügyminiszter kinevezésével az elmúlt időszak legradikálisabb és agresszívabb külpolitikai csapatát hozta össze Trump.
Bolton elég határozott elképzelésekkel érkezett a Fehér Házba, például arról, hogy Barack Obama mennyi elhibázott kül- és belpolitikai döntést hozott, vagy hogy a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény teljesen értelmetlen, és korábbi kormányzati munkája miatt pontos képe volt arról, hogy hogyan működnek a dolgok az elnöki stábban. Gyorsan rá kellett azonban jönnie, hogy Trumpnál ez egészen másképp van. A főtanácsadó szerint az elnök és csapatának nagy része „nem olvasta el a kormányzáshoz kiadott használati utasítást”, és megdöbbentő különbségeket vett észre a 2018 utáni, illetve a korábbi elnökségek között.
Ha valami történt egyik nap egy bizonyos témával kapcsolatban, annak alig volt köze ahhoz, hogy mi történik másnap vagy harmadnap. Úgy tűnt, hogy mások ezt észre sem veszik, aki pedig igen, azt nem érdekli. (…) Olyan volt a légkör, mint egy főiskolás kollégiumban, ahol ki-be járnak egymás szobájába az emberek és különféle dolgokról csevegnek.
Bolton szerint a Trump által vezetett heti megbeszélések inkább hasonlítottak egy menzás kajacsatára, mint az óvatos döntéshozatalra, és a tanácsadónak egy hónapjába került, míg sikerült kibogoznia, hogyan működnek a dolgok a Fehér Házban. A döntéshozatal amúgy sem volt egyszerű: ez elvileg úgy néz ki, hogy az elnök tanácsadói felvázolják a különféle opciókat, kiemelve azt, ami a legjobb lehet, az elnök pedig figyelmesen végighallgatva a lehetőségeket, dönt. Donald Trump esetében viszont ez így néz ki, Bolton elmondása alapján:
Trump nem segített abban, hogy ő mit akar. Egyik kérdésről a másikra ugrált teljesen véletlenszerűen, alaposan megnehezítve azt, hogy koherens vita alakuljon ki a különböző választási lehetőségek esetleges következményeiről.
Máskor még ennél is nehezebb volt a helyzet: Bolton több olyan esetről is beszámolt, amikor Trump egyszerűen képtelen volt odafigyelni a megbeszéléseken, vagy éppen ellenkezőleg, egész végig ő beszélt, viszont csak olyan dolgokról, amelyek nem voltak az adott meeting témái. Ez totálisan más volt, mint amit nemzetbiztonsági tanácsadó a Reagan- vagy Bush-kormányok alatt tapasztalt, és frusztráltsága végig érezhető is a könyvben.
Elmondása alapján három olyan ember volt, akik a leginkább igyekeztek kordában tartani Trumpot, és a körülményekhez képest rendezetten működtetni a Fehér Házat: ő maga – természetesen –, Mike Pompeo, és John F. Kelly, aki 2017 júliusától 2019 januárjáig volt a Fehér Ház kabinetfőnöke. Trump és Kelly viszonya 2018 végére olyannyira megromlott, hogy már nem is beszéltek egymással, amihez hozzájárult az is, hogy az elnök számos fontos döntést Kelly nélkül hozott meg. Bolton könyvéből az derül ki, hogy Kelly egyre kevésbé tudta tolerálni az elnök hektikus viselkedését, miközben arra törekedett, hogy kabinetfőnökként a lehető legjobban végezze a munkáját, és ez végül felőrölte. A trióból mára már csak Pompeo maradt a kormányban, aki Bolton leírása alapján többször felvetette, hogy beadja a felmondását, és akinek nagyon nem tetszett a könyv.
Az elnök és a diktátor haverok
Az már önmagában ijesztő, ha a Fehér Házban káosz uralkodik, és az is derültséggel vegyes aggodalomra ad okot, hogy Trump nem tudja, hogy Finnország nem Oroszország része, vagy hogy az Egyesült Királyság atomhatalom. A könyvből azonban ennél egy veszélyesebb mintázat is kirajzolódik arról, hogy az elnök szinte ellenállhatatlan vágyat érez aziránt, hogy autoriter vezetőkkel és diktátorokkal építsen ki jó kapcsolatokat, ezzel több esetben felrúgva kormánya hivatalos álláspontját.
Bolton kiemelkedően sok oldalt szentel az USA és Észak-Korea kapcsolatának. Ennek az egyik legelkeserítőbb pillanata számára az volt, amikor Trump az ovális irodában fogadta Kim Dzsongun bizalmasát, Kim Jongcsol tábornokot, akit Bolton brutális gyilkosnak nevez, és akit az amerikai Otto Warmbier megkínzásáért és későbbi haláláért is felelőssé tesz. A volt tanácsadó hiába érvelt azzal, hogy ez a találkozó egy ilyen szimbolikus helyszínen az észak-koreaiak malmára hajtja a vizet, és ettől ők még nem fogják azt tenni, amit az USA vagy Dél-Korea kér – például a nukleáris fegyverek leszerelését –, Trump hajthatatlan volt.
Bolton elbeszélése szerint Trump pont úgy kezeli ezeket a megbeszéléseket, mintha még mindig üzletember lenne, nem az Egyesült Államok elnöke, és mintha képtelen lenne megérteni: attól, hogy jóban van Kim Dzsongunnal, Vlagyimir Putyinnal vagy Recep Tayyip Erdogannal, ők még megpróbálhatják kihasználni. Utóbbi esetében az történt, hogy amikor a török állam tulajdonában álló Halkbankot azzal vádolták meg, hogy megsértette az amerikai-iráni szankciókat, a török elnök egy találkozó során átadott egy dokumentumot Trumpnak, amely arról szólt, hogy a vádak hamisak.
Trump – Bolton elmondása alapján – rögtön mozgósította a stábját és megígérte Erdogannak, hogy intézkedik, hozzátéve, hogy a vizsgálódó ügyészek „Obama emberei”, de majd kicserélik őket az ő embereire, és meg lesz oldva a probléma. „Ez természetesen, badarság volt”, írja Bolton, az ügyészek számára ugyanis teljesen mindegy volt, hogy a Trump-korszak vagy az Obama-korszak nyolcadik évében kezdik el a nyomozást, pont ugyanúgy végzik azt el. A törökök szerint egyébként a Bolton által leírtak félrevezetőek.
Egyszer egy csúcstalálkozót előkészítve utazott Moszkvába, ahol az orosz elnök nyugodt, magabiztos, nagy tudású politikus benyomását keltette, aki tisztában van az országa érdekeivel, szemben Trump szétszórtságával. Nem csoda, ha ezek után Bolton eléggé megijedt, amikor kiderült, hogy Trump a G20-ak argentínai csúcstalálkozóján, vacsora közben beszélgetésbe kezdett Putyinnal az orosz elnök tolmácsának segítségével, és az egyetlen amerikai, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, Melania Trump volt.
Elsietett impeachment?
Voltak azonban más dolgok is, amik nagyon zavarták Boltont és nagyban akadályozták a rendes munkavégzést a Fehér Házban. Trump hajlamos volt arra, hogy sokáig húzza a döntést egy-egy fontos kérdésben, például hogy az USA kivonuljon-e Szíriából. Ugyanakkor fontos kérdés volt, hogy ha az amerikaiak hazamennek, mi lesz a kurdokkal, de ezt Trump a következőképpen intézte el:
Nem szeretem a kurdokat. Menekülnek az irakiak elől, menekülnek a törökök elől, csak akkor nem menekülnek, ha az F18-asaink körülöttük szórják a bombákat.
Bolton szerint Trump ugyan szereti azt hangsúlyozni, hogy ő az egyetlen, aki a döntéseket hozza, azokért nem szereti vállalni a felelősséget. Ugyanakkor, írja Bolton: „A nyugati szárnyban eltöltött időm alatt Trump azt csinálta, amit akart, döntéseit pedig arra alapozta, amit tudott és amiről azt gondolta, hogy a saját személyes érdekében áll.” A volt tanácsadó megjegyezte, hogy ennek a politikának a kicsúcsosodása az ukrán botrány volt, amelynek lényege, hogy Trump, illetve ügyvédje, Rudy Giuliani azt szerette volna, ha az ukránok elkezdik vizsgálni Trump ellenfele, a demokrata Joe Biden fiának ottani üzleti kapcsolatait, és erről Trump Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek is beszélt. Ez volt végül az a pont, ami előmozdította az alkotmányos vádeljárást, vagyis az impeachmentet, amely Trump felmentésével zárult. Sokak szerint azért, mert az eljárás során John Bolton nem akart tanúskodni, pedig, így a kritikusok, hazafias kötelessége lett volna.
Bolton, aki kijelentette, hogy Trump újraválasztása óriási hiba lenne, könyvének epilógusában hosszasan magyarázza az indokokat, de a lényeg két pontban összefoglalható:
- az impeachment eljárást a demokrata képviselők túl gyorsan akarták lefolytatni, pedig az amerikai közvélemény megérdemelte volna az alapos és átfogó vizsgálatot, már csak azért is, mert például a Halkbank esete erősíthette volna a vádakat;
- az elsietett eljárás és az impeachment egyes támogatóinak hisztérikus viselkedése elriasztotta azokat a republikánus politikusokat, akik esetleg hajlandók lettek volna szembemenni az elnökkel.
Bolton kritikusai szerint azonban ő csak pénzt akart keresni, és amit elmondott volna a képviselőházi meghallgatáson, azt inkább kiadta könyvben. Az ő álláspontjukat erősítheti, hogy a könyv megjelenése után Bolton kijelentette, ha behívnák tanúskodni azokról a dolgokról, amiket leírt, vállalná.
Mindig Trump az, aki szakít
A könyv elolvasása után jogos lehet a kérdés, hogy mi lehetett vele Bolton célja – már a pénzszerzésen kívül. Az egykori ENSZ-nagykövet rutinos médiaszereplő, és korábban is írt már könyvet, ez látszik is azon, ahogy a megjelenés környékén sorra adta az interjúkat. Láthatóan élvezi a reflektorfényt, és nyilvánvalóan tudta azt is, hogy ha azzal a múlttal és tapasztalattal, ami neki van, megírja az emlékeit, arra oda fognak figyelni, hiába jelent már meg számos könyv Trump Fehér Házáról (talán a kelleténél több is).
Boltoné azonban nem botránykönyv, legalábbis nem olyan értelemben, mint amilyen valószínűleg az elnök unokahúgának családi szennyest kiteregető műve lesz. Inkább azok számára lehet érdekes, akik az átlagosnál jobban érdeklődnek az amerikai politika iránt, és élvezetesnek tartják, ha a nemzetbiztonsági főtanácsadó naplónak beillő értekezéseit olvashatják. Kétségtelen, hogy sok aggasztó részlet derül ki arról, mennyire kaotikus a helyzet az amerikai kormányban, és hálásak lehetünk azért, hogy Trump mellett valódi szakemberek is dolgoznak – természetesen a veje és a lánya nem tartoznak közéjük.
És hogy a végére hozzunk még egy példát Trump sajátos viselkedésére, Bolton elmondása szerint a következőképpen zajlott a távozása. Pénteken bement az elnökhöz, hogy közölje vele: felmond. Trump azt kérte, várjanak vele hétfőig, akkor térjenek majd vissza rá. Bolton ekkor már rendíthetetlen volt, az asztalán elő volt készítve a felmondólevél, és döntéséről többeket is értesített. Nem sokkal később, de még aznap Trump a Twitteren közölte, hogy kirúgta a tanácsadóját. Bolton nem lepődött meg, korábban ugyanis Trump azt fejtegette neki: sose szerette, ha vele szakítanak a nők, mindig ő akart lenni az, aki előbb lép.
Kiemelt kép: Chris DELMAS/AFP
