Talán amiatt is, hogy ellenzéki győzelmeket hozott az ősz, kissé alábbhagytak itthon a rezsimviták lendületei. Tudományos konszenzus nem volt azt illetően, hogy Magyarország hibrid rezsim lenne, de ha akként gondoljuk is el, ami az október 13-ai önkormányzati választáson történt, lehetséges az ilyen rendszerekben is.
Mint az a magyar olvasóknak ismert, ha le akarjuk egyszerűsíteni, akkor a kompetitív autokrácia mint (önálló) rezsimtípus a hidegháború végét követően a demokrácia és a diktatúra között létrejövő szisztéma. Ebben a rendszerben hiába működnek formális értelemben a demokratikus intézmények, a hatalom birtokosai annyira masszívan sértik meg a demokratikus „játékszabályokat”, hogy nem beszélhetünk működő demokráciáról. E jelenséget járta körül 2010-ben megjelent könyvében (Competitive authoritarianism: hybrid regimes after the Cold War) a Steven Levitsky–Lucan Way szerzőpáros, munkájuk később alapját képezte a Magyarországról szóló gondolkodásnak is. A szerzők a nemzetközi fejleményekkel párhuzamosan új tanulmánnyal jelentkeztek The New Competitive Authoritarianism címmel, ami a tekintélyes Journal of Democracy 2020. januári számában olvasható.
Tíz éve megjelent kötetükben 35 kompetitív autokráciát soroltak fel, ezek közül
- 15 azóta működő demokráciává vált.
- Hat államban volt kísérlet a demokratizálódásra, majd visszatértek a kompetitív autokráciák közé,
- négy ország tiszta autokráciává vált.
- Tíz állam a teljes vizsgált időszakban kompetitív autokrácia maradt.
Van tehát mozgás, bizonyos államokban megszűnt a kompetitív autokrácia, máshol létrejött e rezsimtípus. Autokráciából kompetitív autokráciává vált Kirgizisztán és Uganda, eközben
Míg a korábban vizsgált időszak kezdetén, 1990 és 1995 között 35 ország tartozott e kategóriába, 2019-re 32 országot sorolnak ide. Kelet-Közép-Európából Magyarország mellett Montenegrót, Szerbiát és Macedóniát teszik a harminckettő közé. A legtöbb ilyen típusú országot az egyébként is „gyenge államként” aposztrofált szubszaharai térség államai adják.
A Szovjetunió összeomlását követő 15 év nyugati liberális hegemóniát hozott. Az 1990-es években az Egyesült Államok és az Európai Unió befolyása annyira erős volt, hogy egyet jelentett a nemzetközi közösséggel. Az amerikai külpolitikában mindig is jelenlévő törekvés az úgynevezett demokráciaexportra is arra ösztönözte az eliteket, hogy nyugati típusú intézményeket hozzanak létre. Ráadásul egy diktatúra fenntartásának költségei is kifejezetten magassá váltak. A különféle országokra nehezedő demokratizálódási elvárások ott voltak a legerőteljesebben jelen, ahol a szoros nyugati kapcsolatrendszer és az erőteljes függés – anyagi értelemben is – egyszerre jelentkezett. A szerzők szerint Kelet-Közép-Európa és Közép-Amerika voltak azok a régiók, amelyek leginkább alkalmazkodtak, követték a nyugati normákat, demokratizálódtak.
Gyengülő nyugati befolyás
A XXI. század elejére azonban drámai mértékben átalakult a nemzetközi környezet. Kína és Oroszország átalakította a globális hatalmi egyensúlyt, és véget vetett a nyugat hegemóniájának. Oroszország agresszívan támadja a liberális nemzetközi normákat, jelenléte ma már nemcsak a közvetlen környezetében érhető tetten (Grúzia, Ukrajna), hanem Szíriában, Venezuelában, sőt nyugati demokráciákban is. Kína ezzel szemben arra használta fel növekvő gazdasági hatalmát (olyan kezdeményezésekkel, mint az Egy övezet – egy út), hogy vele barátságos politikai közösséget hozzon létre.
Szükséges kiemelni azt is, hogy a nyugati liberalizmus ereje is csökkent az iraki és az afganisztáni háborúk miatt, az Európai Uniónak pedig belső problémákkal kell szembenéznie hosszabb ideje. Ez azt a következményt vonta maga után, hogy a nyugat akarata és eszközei nem tűntek elegendőnek ahhoz, hogy folytassa a demokrácia melletti „korteskedést” a világ más pontjain. Amerika elköteleződése e területen már Barack Obama elnöksége alatt csökkent, a Trump-adminisztráció pedig nemcsak teljesen felhagyott az amerikai külpolitika ezen ágával, hanem immár nyíltan támogat kompetitív autokráciákat, mint Honduras, Fülöp-szigetek vagy éppen Magyarország.
Itt jegyezzük meg, hogy négy éve Robert Kagan, az amerikai Brookings Institution geopolitikai szakértője is az amerikai hegemónia meglétének hiányával magyarázta a demokratizációs hullámok és folyamatok megakadását. Szerinte a demokráciák „visszarendeződését” leginkább az USA háttérbe lépésével előálló geopolitikai környezet magyarázza.
Visszatérve Levitskyék írására: megállapításuk szerint a 2000-es évek elejére a nyugati kapcsolatok meghatározó ereje csökkent számos régióban, ezzel pedig tér nyílt a hibridizációra. Mindez azért történhetett meg, mert más, alternatív források és partnerek is megjelentek (oroszok, kínaiak), illetve a helyi eliteknek – nyugati érdeklődés hiányában – nem kellett azzal számolniuk, hogy a kevéssé demokratikus viselkedésnek következményei lehetnek. Ezt figyelhetjük meg a kelet-közép-európai régióban is. Mindez azzal is járt, hogy az országokon belüli gazdasági, politikai és egyéb szereplők is adottnak veszik a nyugati elszámoltatás vagy büntetés hiányát. A megváltozott nemzetközi környezet azt is jelenti, hogy a világ kevésbé ellenséges a kompetitív autokráciákkal szemben, mint korábban – helyesebben: kevésbé képes vagy akar azokba „belenyúlni”.
Viszont azt sem szabad elfeledni, hogy az 1990 és 1995 közötti időszakra e rezsimtípusba sorolt 35 ország közül csak öt változott tiszta autokráciává (így Fehéroroszország, Nicaragua és Oroszország). Azt sem, hogy 2017-ben az Egyesült Államok katonai költése még mindig a háromszorosa Kínáénak. Azt sem, hogy
Ahogyan érdemes azt is kiemelni, hogy a XXI. században nem jelent meg a liberális demokráciákkal szemben alternatív modell úgy, mint más történelmi korszakokban (az 1920-1930-as években mind a fasizmus, mind a kommunizmus széles társadalmi támogatottsággal bírt). Miközben a nyugati liberalizmusnak sokrétű külső- és belső kihívásokkal kell szembenéznie, a többpárti választás intézménye nagy népszerűséget élvez világszerte.
Fontos megállapítása a szerzőknek: annak, hogy egy ország megszilárdult autokrácia lehessen, vannak intézményi feltételei. Egy olyan állam, amelynek vezetői nem rendelkeznek az erőforrások feletti kontrollal, törékeny – akár autokrácia, akár demokrácia. Mondhatni, minél fejlettebb egy intézményrendszer, működőképes az állam, a jó gazdasági teljesítmény és a minőségi közszolgáltatások mind elősegíthetik a kompetitív rezsimek stabilitását egy olyan helyzetben, amikor azoknak külső sokktól vagy beavatkozástól nem kell tartaniuk.
Azt ma már minden a politikai változások iránt érdeklődő honfitársunk tudja, az elmúlt tíz év meghatározó új jelensége, hogy olyan országokban is létrejöttek kompetitív autokráciák, amelyek erős demokratikus hagyományokkal bírtak, fejlett/fejlődő gazdasággal, ébredező civil társadalommal, szoros politikai kapcsolatokkal a Nyugat felé. Ezekben az országokban a rendszer radikális átalakításához finomabb stratégiára és széles társadalmi bázisra volt szükség. Magabiztos választási győzelem, amely alkotmányozó többséget jelentett, kövezte ki az utat Magyarország átalakításához is – az amerikai szerzők írásukban hosszabban értekeznek is hazánkról.
Az ezekben a társadalmakban is megerősödő polarizáció, a populisták térnyerése segíti ezt a folyamatot (a szerzők említik Lengyelországot, de az olaszokat és az osztrákokat is – itt már túl nagy a merítése az érvelésüknek). Noha a kiépült demokratikus intézmények és a független szereplők anyagi mozgástere sokkal nehezebbé teszi a rendszer átalakítását, mégis sikeres volt akár Magyarország, akár Törökország kompetitív autokráciává alakítása – már amennyiben ez „siker”. Levitsky és Way így mi mással zárnák írásukat, mint hogy szerintük a kompetitív autokráciák elindultak a nyugat irányába is, annak minden következményével együtt. Ugyanakkor írásuk – amellett, hogy minden bizonnyal egy robosztusabb munka előtanulmánya – továbbra sem tesz „gesztust” olyan, például politikai gazdaságtani magyarázatoknak, amelyek például az EU-n belüli gazdasági munkamegosztás rezsimkonzerváló erejére fókuszálnak, vagyis arra, hogyan jár jól a nyugat gazdaságilag ezzel a folyamattal.
A szerző az IDEA Intézet elemzője, külpolitikai szakértő.
Kiemelt kép: Orbán Viktor Facebook Oldala
