Belföld

Hogyan dönthető meg az orbáni hibrid rezsim?

24.hu
24.hu

2019. 01. 17. 11:07

Az elmúlt időszakban a nemzetközi és a hazai diskurzusoknak is fontos elemévé váltak a hibrid rendszerek. Esetükben – leegyszerűsítve – olyan rezsimekről beszélünk, amelyekben  a demokratikus és az autokratikus elemeket egyszerre lehet felfedezni a hatalomgyakorlás során. Itthon a legmeghatározóbb talán a Steven Levitsky és Lucan Way által jegyzett könyv, amelyben a szerzők a „versengő tekintélyelvű rendszer” fogalmát vezették be. Mint az ismert, a hibrid rezsim koncepcióját képviselők a liberális demokrácia felől vizsgálják a (magyar) politikai rendszert. Mivel a demokráciát kizárólagosan „liberálisnak” gondolják el, így egyetértve Körösényi Andrással, leginkább abban segít bennünket ez a koncepció, hogy azt megtudjuk: az Orbán-rezsim milyen nem. És nem azt, hogy milyen.

Ez természetesen nem a leírás relevanciájából vesz el, hanem mint arra Szűcs Zoltán Gábor később még hivatkozott munkájában is utal, csak azt jelenti: a rezsimvita nem egyszerűen leíró probléma, hanem értékválasztás kérdése is. Ezzel pedig eljutottunk a lehetséges-e az értékmentes tudomány(os leírás) kérdéséhez, amelynek körüljárásától megkímélnénk az olvasókat.

Filippov Gábor 2018 nyarán közölt alapos és méltán hivatkozott írása megtermékenyítőleg hatott a hazai rezsimértelmezések vitájában.

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora
Elemzés Orbán Viktor politikai építményéről, arról, hogyan írható le és érthető meg a rendszer, mik az ellenzék lehetőségei egy ilyen konstrukcióban.

Ha az írásról egyetlen kritikát kellene mondani, úgy az talán az lenne, hogy nem szólt a hibrid rezsimre vonatkozó hazai (akadémiai) politikatudományi előzményekről. Utóbbiakat Szűcs Zoltán Gábor az Ellensúly nyitószámában megjelent tanulmányában kellően részletesen tárgyalja, viszont érdemes külön megemlíteni az MTA TK Politikatudományi Intézet kutatóinak, Gyulai Attilának és Stein-Zalai Juliane-nak 2016-ban, majd 2017-ben megjelent tanulmányait, amelyekben a szerzők először tárgyalják részletesen a szakirodalom tükrében a hibridizáció kérdéskörét. Bozóki András és Hegedűs Dániel 2017-ben a Politikatudományi Szemlében megjelenő tanulmányukban ezt – a többi között – azzal egészítették ki, hogy a hibrid rezsimek között önálló típusként különböztették meg a Magyarországon 2010 után létrejövő Orbán-rezsimet. Utóbbinak az adja a sajátosságát, hogy az Európai Unión belül működő kompetitív autoriter rendszer. Az Európai Unió egyszerre korlátja és  fenntartója is a magyarországi rendszernek, amely ezért – mint írják –úgynevezett kívülről korlátozott hibrid rendszer.

Filippov írásában nem vállalkozhatott annak receptjére, hogyan dönthető vagy dől meg az orbáni rezsim. Ez éppen a(z orbáni) hibrid rezsim a történész-politológus által is tárgyalt sajátos szerkezete miatt nem előirányozható. A magyar különlegességet csak bonyolítja annak uniós „jellege”, azaz amire Bozókiék utalnak írásukban. Az orbáni egyediség tehát abból vezethető le, hogy az Európai Unió egy tagállamáról beszélünk. Azáltal, hogy a szuverenitása egy része az Európai Unióra ruházódik, úgy válik az unió környezetté és egyúttal a politikai rendszer szerves részévé Magyarország számára. Egyszerre tölt be „rezsimformáló” és „rezsimkorlátozó” funkciót. Rendszerkorlátozó abban az értelemben, hogy az Európai Unió és az Európa Tanács, főként a Római Egyezményben foglaltakra támaszkodó magasabb szintű bírósági gyakorlatokra építve, ahol tudják, visszanyesik a további, autoriter irányba tett elmozdulásokat. Ugyanakkor az uniós források rezsimkonzerválónak is bizonyulnak.

Ha mindehhez hozzátesszük azt, amit Gerőcs Tamás és Jelinek Csaba szintén tavaly nyáron megjelent tanulmányukban vizsgálnak, miszerint milyen módon is folytat az orbáni rezsim az európai tőkemozgásokkal egybevágó politikát – ami egyúttal azt is jelenti, hogy alá is rendelt az európai tőkének –, akkor „szabad szemmel” is látható, hogy a szakirodalomban ismert hibrid rezsimek közül (ha elfogadjuk, hogy akkor Magyarország az) hazánk helyzete nemcsak sajátos, hanem az ismert rezsimdöntő vagy rezsimösszeomló forgatókönyvekhez képest a magyar eset talán majd valami (ha nem is egészen, de) mást hozhat el.

Jelen írásunkban éppen ezért leginkább arra fókuszálunk, hogy milyen erodálási utak lehetségesek vagy voltak korábban máshol, illetve hogyan buktak (vagy rendeződtek újra egy vélt bukás után) hibrid rezsimek.

Kanishka Jayasuriya és Garry Rodan a Democratizationben megjelent tanulmányukban arra hívták fel a figyelmet, hogy amikor a kutatók a hibrid rezsimeket összehasonlítják a liberális demokráciákkal, mindig az intézmények diszfunkcionalitását emelik ki, pedig ezen rendszerek létrejötte egy mélyebb konfliktust mutat fel a posztautoriter rezsimek politikai rendszeréről. S valóban, a 2000-es évek óta társadalomtudósok növekvő tábora érvel amellett, hogy a hibrid rezsimek nem a kvázi demokratikus intézményeik ellenére, hanem részben ezen intézmények „segítségével” szerzik meg a vágyott biztonságos hatalmat. Marina Ottaway is többek között arról ír, hogy a hibrid rendszerek legtöbb esetben gondosan felépített és fenntartott rezsimek, amelyek nem tekinthetők átmenetinek, hanem stabilitást mutatnak akár hosszútávon is. Nikolay Petrov, Maria Lipman és Henry E. Hale azt mutatják be a Post-Soviet Affairsben megjelent tanulmányukban, hogy a választások valójában mindig dilemma elé állítják a hibrid rezsimek vezetőit, hiszen a voksolás eredménye egyaránt veszélyeztetheti a hatalmukat, ugyanakkor egy nagyarányú győzelem pótlólagos legitimációt is adhat a kormányzásnak. Viszont a rendszer tovább radikalizálódása azt is jelentheti, hogy a szabad és hiteles információforrások lecsökkenése, a nyitott érdekképviselet nélkül a közpolitika-alkotás puszta találgatássá válhat, ez pedig megnyithatja az utat egy általános elégedetlenség előtt. Levitsky és Way kutatásai szerint a kompetitív autoriter rendszerek tulajdonképpen nem mutatnak igazi stabilitást, hiszen az általuk vizsgált országok legtöbbje mára vagy már demokratizálódott, vagy tisztán autoriter rendszerré vált – csak kevés hibrid rezsim őrizte meg e sajátos működési modellt.

Debrecen, 2018. ‡prilis 8.
Urnabont‡s a debreceni Fazekas Mih‡ly gimn‡ziumban kialak’tott szavaz—kšrben az orsz‡ggy?lŽsi kŽpvisel?-v‡laszt‡s napj‡n, 2018. ‡prilis 8-‡n.
MTI Fot—: CzeglŽdi Zsolt
Urnabontás a debreceni Fazekas Mihály gimnáziumban kialakított szavazókörben az országgyűlési képviselő-választás napján, 2018. április 8-án.
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Christopher Carothers ezt a gondolatot folytatva arra jutott a Journal of Democracy októberben megjelenő számában megjelent tanulmányában, hogy közép- és hosszútávon a kompetitív autoriter rendszerek stabilitása gyakran erodálódik, mert politikai értelemben relatív nyitottak, és szemben az autoriter rendszerekkel, verseny van bennük. Carothers négy pontot vet fel, amelyek eljövetele esélyt adhat a hibrid rezsimek bukására.

  1. A kompetitív autoriter rendszerben jogi értelemben megvan a lehetősége az ellenzéknek arra, hogy elinduljon a választásokon, ehhez társadalmi támogatottságot szerezzen és így kihívójává válhasson a hatalomnak. A sokat emlegetett pálya persze továbbra is lejt a hatalom felé, de az elvi lehetőség adott. Az ellenzék választhatja azt a stratégiát is, hogy kis lépésekkel haladva először az önkormányzati választásokat célozza meg. Ez persze nemcsak a régen áhított győzelmeket hozhatja el, hanem a segítségükkel kormányzóképességet mutathat az ellenzék. Ezt a receptet alkalmazta az 1990-es évek végén a mexikói ellenzék. A hibrid rezsimek relatív nyitottsága lehetővé teszi bizonyos helyzetekben a politikai közhangulat olyan gyors átalakulását, hogy a hatalmon lévők már átkeretezni sem tudják időben azt. Ezt figyelhettük meg tavaly Örményországban is.
  2. Az általunk tárgyalt rendszerek működtetői dönthetnek és jónéhányszor döntenek is amellett, hogy manipulálják a választásokat. Ez azonban idézhet elő olyan elkeseredettséget a társadalomban, amely akár rezsimdöntő tömegmozgalommá is válhat. Az általános várakozások ilyen értelmű megerőszakolása katalizátora lehet nagyszabású tüntetéseknek, amelyek mögül más, évekre visszanyúló sérelem is előtörhet. A választások körüli „matatás” sokszor nagyobb felháborodást vált ki a közvéleményből, mint ha egyáltalán nem lenne voksolás. Ez történt Ukrajnában 2004-ben, és így láthattuk a televízión keresztül élőben az úgynevezett narancsos forradalom kitörését Kijevben.
  3. A választási eredményeknek lehet az is a következményük, hogy bár az ellenzék nem tud győzni a voksoláson, de már az ellenzék relatív pozíciószerzése is felbőszíti a hatalmon lévőket. Ebben az esetben a rezsim irányítói dönthetnek úgy, hogy a további pozícióvesztést megelőzendő tisztán autoriter rendszert vezetnek be, már mindent semlegesítő mázként sincs szükségük a demokráciára, az üres vázra sem. Az 1970-es években Dél-Koreában ezt a lehetőséget választotta a korábban katonai puccsal hatalomra kerülő katonai vezetés.
  4. A kompetitív autoriter rendszerek gyengesége, hogy demokráciának hazudják magukat, megfosztva ezzel magukat attól a lehetőségtől, hogy saját ideológiai legitimációt építsenek fel rendszerük indoklásaként. Ez azonban azt jelenti, hogy e rendszereknek hiányzik a világos ideológiai bázisuk. Ameddig lehetséges a teljesítmény legitimációjára (például: javuló gazdasági mutatók, jól teljesítő bürokrácia) építeni mindez nem jelent fenyegetettséget a rendszernek, ám kormányzati hibák, krízis esetén lehetőség az ellenzéknek, hogy ideológiai alapon támadja a rendszert.

Az olvasó a fenti, Christopher Carothers által leírt pontokban akár a magyar viszonyokra vagy lehetséges kimenetükre is gondolhat. Az ideológiai legitimációja saját táborát tekintve még töretlen az orbáni rezsimnek. A szuverén, „kereszténydemokrata” Magyarország legitimációja stabilnak tekinthető a Fidesz-KDNP táborában. Emellett mutatnak kutatási eredmények annak szélesebb körben történő elismerésének esélyének irányába is, ahogyan tapasztalhatóan fennáll annak antitézise is – elég csak a baloldali-liberális tábor politikai gondolkodását eszünkbe juttatni. Ha emellett Tóka Gábornak a tavalyi év végén megjelent tanulmányára gondolunk, annak állítására, hogy a Fidesz támogatottság növekedésének magyarázatakor a migrációs tematika mellett érdemes bevonni a fogyasztói bizalmi index alakulását is, úgy a rezsimnek még lehetnek tartalékai. Ez utóbbiak persze az uniós források függvényei is.

 

Aztán lehetőség volt már korábban is a kisebb-nagyobb ellenzéki választási győzelmekre, amelyek az ismert jelöltállítási, koordinációs féloldalasságok miatt érdemben nem tudták eddig „megütni” a rezsimet. Ugyanakkor ennek lehetséges tökéletesítésében látja például Török Gábor is az ellenzék – és így a rezsim – fordulópontjának a lehetőségét. Már az április 8-i éjszakán világossá vált, hogy ha „kétpártrendszer” állt volna elő az egyéni választókerületekben, úgy akár egészen más helyzet lenne most, 2019 januárjában. Legközelebb az önkormányzati választások lehetnek tesztjei annak, hogy az ellenzéki politikusok mennyire értették meg a hibrid rezsim jelleget – ha már használják e kifejezést. Önkormányzati győzelmekre ugyanis bőven van esély.

A hibrid rezsimek mindeddig nem állítottak fel hosszútávon új alternatívát a stabil autoriter rendszerekkel szemben. A mai is létező nem-demokráciák mind tisztán autoriter rendszereket hoztak létre Ázsiában és a Közel-Keleten. A hasonlóan erős kompetitív autoriter rendszerek ritkák, és nem ennyire hosszú életűek.

E rendszerek struktúrája valójában magában rejti az elbukás kockázatát, hiszen a tetszőlegesen használt demokratikus intézmények nem feltétlenül segítik a hatalom megtartását.

Ugyanakkor meg kell jegyezni: nem elég egyszeriben dőlnie az ilyen típusú rezsimeknek. Ha a rezsimváltó politikai osztály és a társadalom között nincs szoros kapcsolat, azaz előbbi legitimáció-hiányos, nem eléggé beágyazott, nincsen az utóbbi részéről jelentős támogatottsága, úgy a rezsimdöntés visszarendeződést is eredményezhet.

S mivel az ellenzék e sorok írásakor mindhárom utóbbi jellemzővel bír, társadalommal való kapcsolata – saját magszavazóit leszámítva – meglehetősen „laza”, úgy a címben megjelölt kérdés inkább félelmet szül a már meglévő félelembe, mintsem automatizmusokat a „mi a teendő?” kérdésére.

Ha 2019 is 2018 lesz, úgy az orbáni rezsim tanulmányból könyvvé léphet elő a hibrid rezsimek irodalmában.

Böcskei Balázs politológus (IDEA Intézet)

Hajdu Nóra jogász (IDEA Intézet)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73863493, Orb·n Viktor miniszterelnˆk a 21. ÈvÈrtÈkelıjÈn elmondta, hogy nˆvelni szeretnÈ a sz¸letÈsek sz·m·t Magyarorsz·gon, ezÈrt hÈtpontos csal·dvÈdelmi akciÛtervet jelentett be. Orb·n azt mondta, ez a v·lasza a bev·ndorl·sra, ugyanis szerinte Br¸sszel, Soros Gyˆrgy Ès a baloldal migr·nsokkal akarja el·rasztani EurÛp·t., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.