Az al-Rauda mecset ellen elkövetett terrortámadás sok tekintetben példa nélküli volt. Bár a sajtó egy része szerint a szélsőségesek azért választhatták a mecsetet, mert az az egyik szúfi irányzat jeles közösségi helye is volt egyben, és tudott, hogy a Korán betűjétől eltérő minden irányzat és nézet üldözendő.
Ezzel a magyarázattal csak az a gond, hogy a szúfizmus képviselői és épületei ott vannak mindenhol az iszlám világban, Egyiptomban, sőt a Sínai-félszigeten is, így ha ők valódi célpontot jelentenének, akkor valószínűleg nem most először találkoztunk volna ilyen brutális, több mint 300 halottal járó támadással. A turisták által nem látogatott mecsetek – legyenek bármelyik iszlám jogi iskoláé vagy szúfi közösségé – idáig nem voltak célpontok, sőt maguk a civilek sem. A különböző egyiptomi terrorszervezetek, amelyekből jelenleg is legalább négy van, általában a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálatok, egy szóval a hatalom embereit támadták.
Mi lehetett a motiváció? Ami a hírekből egyelőre kimaradt, az a helyi befolyásos beduin törzs, a sawarkák szerepe. A mecset hozzájuk tartozott, ők élnek ezek a környéken, a helyi szúfi rend alapítója is a törzs egyik jeles tagja. A sawarkák 2017 tavaszán „háborút hirdettek” az Iszlám Állam helyi fegyveresei ellen. A valóságban nemcsak ők, hanem a többi törzs is „harcban áll” a terroristákkal és támogatja az egyiptomi hadsereget.
Ilyen körülmények mellett a támadás talán inkább annak a ténynek szólhatott, hogy az áldozatok nagy valószínűséggel a sawarka törzsből származtak, lévén a mecset a területükön állt. Mivel a terroristák nagy része is helyi, az Iszlám Államhoz csak később csatlakoztak, elképzelhető, hogy egy másik törzs tagjai hajtották végre a szokatlanul brutális vérengzést a sawarkák között.
Két világ
A mostani merénylet kapcsán is felmerül magyarázatként (és lehetséges jövőbeli veszélyforrásként), hogy az Iszlám Állam legyőzött fegyveresei száz vagy ezer számra keresnek majd új területeket, ahova elmehetnek harcolni. Líbia, Szomália vagy Nigéria mellett a Sínai-félsziget az egyik ilyen helyszín, amelynek előnye, hogy közel van a szíriai-iraki magterülethez.
Ennek azonban kicsi a valószínűsége, csak arra láttunk korábban példát, hogy vezetők, fontos emberek tettek meg ilyen hosszú utat illegálisan, de arra nem, hogy tömegével vándoroljanak egyik „frontvonalról” a másikra a terroristák.
Aki Irakból vagy Szíriából a Sínai-félszigetre akar eljutni, annak három lehetősége van. Az első Izraelen és esetleg Gázán vezet keresztül, de ismerve az izraeli titkosszolgálatot és határvédelmet, ezzel kevesen próbálkoznak. A második lehetőség Libanonba eljutni, majd onnan egy illegális hajóúttal Egyiptomba, mindezt ismét csak az izraeliek érdeklődő tekintete előtt.
A harmadik lehetőség egy hatalmas sivatagi túrával indul, le egészen a jordán vagy szaúdi tengerpartig. Itt meg lehet úszni a határellenőrzéseket (nemhogy ellenőrzés, határ sincs a sivatagi területeken), majd a tengerparton lehet hajót találni a Sínai-félsziget déli részére. Innen még egy életveszélyes túra vár a potenciális terroristára, ahol nemcsak az egyiptomi hadsereg, rendőrség és titkosszolgálat elől kell elbújni, de az egyiptomi-izraeli határt figyelő nemzetközi misszió felderítő repülőgépei elől is.
Ezeknek a variációknak mindegyike lassú, drága és több ponton is életveszélyes. Ezért kell megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy
Az mindenképp furcsa, hogy a terrorszervezet egészen a hétvégéig nem vállalta magára az akciót, amikor máskor olyanokat is azonnal elvállal, amelyekről utólag kiderül, hogy semmi köze nem volt azokhoz.
Terrortámadásokról hallva különösen fontos, hogy a Sínai-félsziget két különálló területből áll. Ez fontos az egyiptomi kormánynak is, amelynek a turizmusból származó bevételei az ország bevételeinek harmadát teszik ki jobb években. A déli rész a külföldi tömegturizmus központja, Sarm es-Sejk nevét szinte mindenki ismeri, de ott van Nuweiba és Hurghada is, amelyek valójában kis szigetek a tengerparton. Helyiek nincsenek, aki itt dolgozik, az Egyiptom valamely más részéből érkezett belső vendégmunkás, aki nem akar mást, csak jobban élni, mint az ország más részein. Ez az oka annak, hogy ezeken a területeken sokkal ritkábban vannak terrortámadások. A hatóságok is jobban vigyáznak, nagyobb a tét, és nehezebb is megtelepedni a bajkeverőknek.
A félsziget északi része más világ. Az itt fekvő három nagy település Rafah a gázai határon, Sejk-Zuweid és a tartományi központ el-Aris fényévekre van lemaradva Egyiptom többi részétől, miközben az itt élő beduin törzsek lakóit is hátrányos megkülönböztetés éri. Az érdemi fejlesztés és modernizáció elkerülte ezt a vidéket, a 20. század áldásaiból is csak mértékkel jut az ottaniaknak.
Mindenesetre az észak-sínaiak kicsit másodrendű állampolgárok a saját hazájukban, nem csatlakozhatnak a hadsereghez, a rendőrséghez vagy az igazságszolgáltatáshoz. Rafah-ban és Sejk-Zuweidben nincs iskola, sem kórház, sőt közüzemi ivóvízhálózat sem. Ha vizet akarnak az emberek, marad az esővíz vagy a kutak vize, mint a középkorban.
A terror útján
Az erőszak folyamatosan nő a félsziget északi részén, ezt senki sem vitatja. Ebben részben az arab tavasz okozta káosz játszik szerepet, amely elbizonytalanította a hatóságokat (Egyiptomban 2011-ben megbukott az 1980 óta hatalmon levő diktátor, Hoszni Mubarak), másrészt a polgárháborús Líbiából szabadon áramlott ki a fegyver és a „szakember”.
2013-ban a hadsereg egy puccsal visszaállította a hatalmát, ekkor kaptak engedélyt arra Izraeltől, hogy a hadsereg ismét megjelenjen a félszigeten, hogy felszámolja a szélsőségeket. Az eredmény azonban nem túl pozitív. Ott és Egyiptom más részein mintegy ezer rendőr és katona halt meg a harcokban, miközben a hivatalos források több mint háromezerre teszik csak a félszigeten megölt terroristák számát.
Sajnos azonban több alkalommal is erős kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az egyiptomi hatóságok kit és hogyan öltek meg. Áprilisban kiszivárgott egy videó, amelyen az látható, hogy a kormány oldalán harcoló csoport épp kivégez néhány fegyverest, miközben a hadsereg napokkal korábban bejelentette, hogy harcokban ölték meg az ellenséget. Januárban a hadsereg egyik büntetőakciójának eredményeként az állami tévé tíz terrorista halálával járó akcióról adott számot. Napokkal később beduin családfők jelezték tiltakozásukat, mert kiderült, hogy a tévében bemutatott holttestek közül többen olyan fiatalok voltak, akik hónapok óta letartóztatásban voltak, a rendőrség fogságában. Hogyan lehettek ők a terroristák?
Ilyen és ehhez hasonló események miatt a helyi szélsőségesek könnyen tudnak elégedetlen fiatalokat toborozni a törzsekből. A hadsereg és a rendőrség akciói az elmúlt években elidegenítették a lakosság nagy részét, és mint a legtöbb polgárháborús helyzetben, ők azok, akik két tűz közé szorultak.
Ezek a körülmények nem sok jót ígérnek. A hadsereg hiába van jelen 2013 óta, az erőszak nem csökkent a félszigeten, a terroristák nem gyengültek meg. A megoldásnak valami másnak kell lennie, és az elégedettlenség mögött is kell valami másnak lennie, mint a világnézeti konfliktusoknak. Hiába ígért Abdel Fattah el-Szíszi elnök gyors eredményeket, hiába bombázta le az egyiptomi légierő máris az elkövetők egy részét, valószínű hogy a hatóságoknak és a sawarka törzs tagjainak is még sok áldozatot kell majd hozniuk, mire a Sínai-félszigeten béke lesz.
Kiemelt kép: REUTERS/Mohamed Soliman
