A kormány felsőoktatási törvényjavaslata széleskörű tiltakozást váltott ki nemcsak civil, hanem tudományos berkekben is. A kezdeti szimpátiatüntetések hamar kormány-ellenes demonstrációkká váltak, ám az ilyen történések korántsem számítanak egyedinek Magyarország közvetlen közelében. Macedóniában már több mint egy éve, Szerbiában pedig április óta zajlanak nagyszabású tüntetések. Miben hasonlítanak egymásra ezek a tiltakozások? Kormányellenesek? Valóban Soros György gerjeszti a feszültséget?
A tüntetések közös pontja, hogy míg (az elsősorban városi fiatalokból álló) tüntető tömeg a regnáló kormányok ellen fejezi ki nemtetszését, addig a kormányzó pártok külföldről pénzelt ügynökökként kezelik az egyre aktívabb kritikus tömeget. A hatalmi megnyilvánulások mellett érdemes azonban áttekinteni azt is, hogy az Orbán-kormány milyen kapcsolatot ápol a két ország vezetésével.
Orbán, Pásztor, Vučić
A 2010 után kezdődő Keleti nyitás mellett kevesebb figyelmet kapott a kormány balkáni országokkal folytatott politikája. Pedig Szerbiában számos fontos esemény történt: bocsánatkérés a második világháborús eseményekért, a Budapest-Belgrád gyorsvasútról szóló megállapodás, kormányzati gazdasági befektetések a Vajdaságban. Orbán Viktor és Aleksandar Vučić jó viszonyát a magyar-szerb határon felhúzott határzár sem törte meg, és miközben Magyarországon plakátkampánnyal melegítettek az októberi népszavazásra, addig
A magyar kormány pedig azt is kijelentette: számára az európai uniós csatlakozást célul kitűző Szerbia számít stratégiailag a legfontosabb balkáni partnernek.
A Fidesz és a Szerb Haladó Párt közötti jó viszony másik fontos jele volt, hogy Szijjártó Péter két ízben is kampányolt a szerb kormánypártnak: egyszer a tavalyi parlamenti, majd az idei köztársaság elnöki választás előtt (Szerbiában a köztársasági elnököt közvetlenül választják). A külgazdasági és külügyminiszter előbbinél még úgy nyilatkozott, hogy vajdasági magyarként a VMSZ-re, szerbként azonban az SNS-re (Szerb Haladó Párt) szavazna. Ez a frappáns kijelentés már nem ismétlődött meg idén áprilisban, hiszen a VMSZ (amely egyébként Vučić egyik koalíciós partnere) nem indított elnökjelöltet. Pásztor István pártelnök ugyanis arra kérte a vajdasági magyarokat, szavazzanak a Haladó Párt elnökjelöltjére, aki történetesen a 2012 óta hivatalban lévő Aleksandar Vučić miniszterelnök volt. A haladók mindent igyekeztek megtenni annak érdekében, hogy megnyerjék a magyar szavazókat.
A választás napján pedig ismeretlen számról érkeztek SMS-ek, amelyek magyarul szólítottak fel a Vučić támogatására, ami minden bizonnyal sértette a kampánycsendet. Az, hogy Orbán Viktort felhasználták a kampány során, nem aratott osztatlan sikert a vajdasági magyarok körében, pedig a magyar miniszterelnök a kettős állampolgárság megadása miatt népszerűnek számít. Így mindezen erőfeszítések ellenére is alig 30 ezer magyar szavazott Vučićra. Ez nem számít kiemelkedőnek, ha megjegyezzük: Szerbiában mintegy 250 ezer fős magyar közösség él.
Az indokot nem nehéz kitalálni: a VMSZ és különösen Pásztor István személye megosztja a magyar szavazókat, Vučićot és a Haladó Pártot egyenesen elutasítják (csak érdekességképp: a nem túl népszerű Pásztor István a 2012-es elnökválasztáson is majd 100 ezer szavazatot kapott). A kormányfő-elnökjelölt végül 55 százalék körül végzett a köztársaság elnöki választás első fordulójában. Mivel az ellenzék nem tudott közös jelöltet indítani, borítékolható volt Vučić győzelme, aki májustól Tomislav Nikolićot váltja majd az elnöki székben.
Szerbiában egyébként többen is Orbán-Vučić-Pásztor megállapodásról beszélnek: egyes feltételezések szerint ez a formailag hármas, de valójában inkább kettős alku minden félnek jól jön. A népszerűségéből folyamatosan vesztő VMSZ pozícióban maradhat a Haladók partnereként és szövetségeseként, Vučić pedig bizonyíthatja a kisebbségnek, hogy jó elnök lesz egész Szerbia számára.
A valódi kérdés azonban még is csak az, hogy Orbán és Vučić miben állapodtak meg, s ez hogyan fogja érinteni a vajdasági magyarságot. Egyes feltételezések szerint az sem elképzelhetetlen, hogy a VMSZ hosszútávon beolvad majd a Szerb Haladó Pártba. Ez az ellentmondásokkal teli helyzet érdekesen érinti a vajdasági magyarokat, már csak abból a megközelítésből is, hogy a Fidesz és a KDNP hangsúlyos elemként kezeli a nemzetpolitika kérdését.
Fotó: MTI/EPA/Koca Sulejmanovic
Tüntetés a diktatúra ellen
Vučić megválasztását követően nemcsak a magyar kormány, hanem az Európai Unió vezetői, valamint a tagállamok is gratuláltak. De milyen győzelemhez gratulált az EU? Szerbiában a rendszerváltás 2000-ben következett be, amikor Slobodan Milošević diktatúrája megbukott. Milošević, aki a délszláv háborút követően is Szerbia elnöke maradhatott, végzetes helyzetbe manőverezte magát, amikor a koszovói háború mellett döntött.
A 2000-es elcsalt elnökválasztást követően indult Milošević-ellenes tüntetések végül kikényszerítették az elnök lemondását, aki ezt követően került Hágába, háborús bűnei miatt. Érdemes megjegyezni, hogy a tüntetéseket szervező Otpor (ellenállás) mozgalom aktivistáit a Milošević-rezsim is külföldi érdekek által megtévesztett és finanszírozott ügynököknek titulálta (többek között Slobodan Milošević felesége is, akinek saját tévéje, s így hatalmas médiahatalma volt).
Aleksandar Vučić, a radikálisból lett haladó politikus, 2012 óta tölti be a miniszterelnöki pozíciót Szerbiában. Vučić egyébként népszerű az európai berkekben, hiszen nyíltan támogatja országa uniós csatlakozását, és a nehézségek ellenére igyekezett normális viszonyt kialakítani a szomszédos balkáni államokkal. Mindezek mellett a Haladó Pártnak biztos bázisa van Szerbiában, hiszen 2012 óta az összes választást megnyerte.
Az EU számára Vučić külpolitikai retorikája pont kapóra jön: jelenleg ugyanis az Európai Uniót lekötik a belső problémái, így nem tud kellőképpen a tagjelölt balkáni országra fókuszálni. Nem hivatalos brüsszeli álláspont szerint az EU bizonyos helyzetekben elfordítja a fejét, s nem ellenőrzi azt, hogy a reformokat milyen módszerekkel viszi véghez a szerb kormány. Ám – csakúgy mint Magyarországon – a szerb ellenzék annyira elaprózott és súlytalan, hogy nem tudja ellenőrizni a kormány túlkapásait, visszaéléseit. Ilyen volt például a Savamala-ügy is, amely egy belgrádi nagyberuházás előkészületének keretében verte ki a biztosítékot ellenzéki körökben.
A kampány során a Haladó Párt és koalíciós partnerei igyekeztek erőt demonstrálni. Fizetett statiszták mellett a pártszimpatizánsokat buszokkal szállították a vidéki gyűlésekre is, azt a látszatot keltve, hogy Vučićot mindig teltház fogadja az egyes kampányeseményeken. Ezt a jelenséget a helyiek gúnyosan el is nevezték karavánnak. Ennél is súlyosabb azonban az, hogy a
A kampánycsend megsértésén túlmenően több érdekes dolog is történt. A szerb parlament elnöke a választások előtt felfüggesztette a parlamenti munkát, az állami média pedig kizárólag a kormánypárti jelöltet támogatta. Ezen túl Dél-Szerbiából, valamint a Vajdaságból is érkeztek olyan jelentések, amelyek szavazatvásárlásról számoltak be. Sőt, állítólag több ezer halott is Vučićra szavazott.
Az volt az ember érzése, hogy az elnökválasztásokon mindenki gyorsan túl akart esni, s az első fordulós győzelmet követően az európai kormányok gratuláltak Vučićnak.
A választási visszaélések ellen azonban hamarosan nagyszabású civil tiltakozás kezdődött nemcsak Belgrádban, hanem a nagyvárosokban is. A „Tüntetés a diktatúra ellen” nevű megmozdulások Belgrádban és Újvidéken indultak, de később több város is csatlakozott hozzájuk. Ezek a tüntetések kifejezik azokat az elégedetlenségeket, amelyek az elmúlt években gyűltek össze.
Szerbiában ugyanis lassú a gazdasági fejlődés, az emberek nem élnek jólétben, a kilátástalan helyzet miatt pedig folyamatos az országból való kivándorlás. A mostani tüntetések nem egy embert emlékeztetnek a 17 évvel ezelőtti eseményekre. Vučić számára a tüntetések azért okoznak fejtörést, mert nem tudja kezelni őket: az elnökké választott politikus nyugati körökben szereti magát reformer szerepkörökben feltüntetni.
Emiatt a tüntetések erőszakos felszámolása nem lehetséges, Vučić ki is jelentette, nem fogják korlátozni a megmozdulásokat egészen addig, ameddig azok békések maradnak. A kormányközeli média álláspontja azonban már teljesen más. Az állami, valamint a bulvár orgánumok is igyekeznek elbagatellizálni a tüntetéseket. Szerintük csupán néhány száz provokátor fiatal szeretné megbontani a rendet, a tiltakozók alkohol befolyása alatt állnak, sőt, maga Soros György finanszírozza tevékenységüket.
Desorosizáció Macedóniában
Magyarországhoz és Szerbiához képest Macedóniában már jóval korábban zajlottak kormányellenes tüntetések. A 2006-ban hatalomra került Nikola Gruevski miniszterelnök története kísértetiesen hasonlít Aleksandar Vučićéhoz: ő is reformerként került a kormány élére. Az üzleti életben korábban rendkívül sikeres Gruevski és pártja, a Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja (vagy röviden VMRO-DPMNE) jobbközép pártként egyre inkább fordult a nacionalista retorika irányába. Macedóniában ez azért jelent különösen nagy problémát, mert az ország lakosságának egyharmada albán, ők pedig szeretnének minél több jogot kicsikarni maguknak.
A magyar és a macedón kormánypártok között egyébként jó viszony van, Szijjártó Péter a legutóbbi választások előtt macedónul kampányolt a kormánypárt mellett. A magyar kormány elsősorban a migráció megállítása miatt kívánt jó viszonyt ápolni Macedóniával. Emlékezhetünk arra is, hogy Magyarország még rendőröket is küldött a görög-macedón határra.
A Gruevski-kormány visszaélései folyamatosan kerültek napvilágra, így egy igen bonyolult politikai krízis bontakozott ki Macedóniában. A korrupciós ügyek mellett többek között megpróbáltak gyilkosságokat eltusolni, kiderült, hogy a kormánypártnak több tízezer fantom szavazója van (Macedónia egy 2 millió lakosú ország). Mindezeket tetézte az is, hogy állítólagos jelentések szerint a kormány igyekezett a nacionalista kártyát is kijátszani a macedónok és a macedóniai albánok között hatalmának biztosítása érdekében:
Mindezek mellett az előrehozott választásokat több ízben is el kellett halasztani, mivel a felálló (és független) ügyészség folyamatosan tárta fel az újabb botrányokat. A kormányellenes tüntetések 2015-ben kezdődtek, s egészen a 2016-os választásokig kitartottak. A választások előtt Gruevski (egy EU által tető alá hozott megállapodás keretében) lemondott a miniszterelnöki posztról.
Fontos kiemelni azonban, hogy a média által színes forradalomként aposztrofált megmozdulások a választásokat követően véget értek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kormányellenes tüntetések megszűntek volna. Igaz Macedóniában jelenleg nem lehet kormányról beszélni, hiszen a választásokat követően koalíciós válság alakult ki azt követően, hogy a VMRO-DPMNE nem kapott elegendő számú mandátumot a szkopjei törvényhozásban.
Gjorge Ivanov köztársasági elnök, aki szintén a VMRO-DPMNE-ből jött, több politikust is elnöki kegyelemben részesített, a választások után pedig nem adott mandátumot az ellenzéki pártoknak, hogy kormányt alakíthassanak. Ivanov az „ország védelme érdekében” nem engedte, hogy a választásokon második helyet elért balközép párt és az albán etnikai pártok koalíciót hozzanak létre. Az, hogy a köztársasági elnök megakadályozta az ellenzéki pártok kormányképes koalícióját, nyílt üzenete volt annak, hogy Ivanov mindenképpen a VMRO-t szeretné hatalmon tartani. Mindezek mellett problémát jelent az is, hogy az albán kisebbség egyre több jogot követel magának. Ennek érdekében a kormánypárt igyekezett aktivizálni saját szimpatizánsait is. Gruevski ugyanis
A Soros-fóbia egészen új fejezetet vett Macedóniában. Gruevski még 2016-ban beszélt arról, hogy az ellenzéki pártok és a Soroshoz köthető alapítványok „privatizálták” az NGO-szektort Macedóniában, ezért azt desorosizálni kell.
A desorosizáció jegyében több civil szervezet tagjait is atrocitás érte, ahogy egyébként az országban dolgozó külföldi és ellenzéki újságírókat is. Szkopjéban olyan is előfordult, hogy leköpdösték a külföldi újságírókat. Ezzel egy időben néhány, Gruevskivel szimpatizáló újságíró és publicista jóvoltából, létrejött az SOS (Stop Operation Soros) mozgalom, amely az említett desorosizáció folyamatát kívánja segíteni. Az SOS hazafias kötelességének érzi, hogy ellehetetlenítse a külföldi finanszírozású civil szerveket.
Soros mellett van más ellenség is
A kormányellenes megmozdulásokra az állami média – legyen az macedón, magyar, vagy szerb – hasonló módon reagál: általában jelentéktelen, tudatlan fiatalokból álló csoportként mutatják be a tüntetőket, akik idegen érdekeket képviselnek. Az idegen érdekek egyik leghangzatosabb szinonimájaként Soros György neve hangzik el. De a három ország kormányzati kommunikációja másként mutatja be Soros esetleges motivációit.
Magyarországon többször elhangzott az, hogy Soros a migrációs válság miatt akarja destabilizálni az országot. Szerbiában ezzel szemben kevesebb szó esik kormányzati részről a migráció ellenességről, hiszen a szerbek igyekeznek mindent megtenni az uniós tagság érdekében.
A macedón propaganda szerint pedig az állam destabilizációjában érdekelt Soros az NGO-szektoron keresztül akarja irányítani az országot, amelyben partnerként tűnik fel az úgynevezett albán platform is. Macedóniában ugyanis úgy tartják, hogy Tirana a macedóniai albán pártokon keresztül szeretné kiterjeszteni a befolyását az országban. A Soros által finanszírozott alapítványok elleni harc tehát sokkal inkább egy hatalomtechnikai eszköz a kormányok részéről, sem mint szembeszállás egy valós fenyegetettséggel. A helyzet bipolaritását az is növeli egyébként, hogy
(Az orbáni kettős beszéd egyik ékes példája egyébként az is hogy a magyar miniszterelnök minden nemzetközi fórumon hangoztatja, hogy Magyarország támogatja a balkáni államok uniós csatlakozását.)
Ebben a helyzetben vetődik fel a kérdés, hogy milyen motivációk rejlenek a kormánypárti sorosozások mögött. Többen úgy vélik, hogy érdemes egy esetleges orosz szálat is vizsgálni. Oroszország ugyanis az elmúlt időszakban jelentős befolyásra tett szert Magyarországon, Szerbiával pedig tradicionálisnak mondható jó viszonya van. Más a helyzet Macedóniában, hiszen Moszkva csak a közelmúltbeli politikai válság idején kezdett el foglalkozni az országgal: a kormánykritikus megmozdulásokat egyértelmű nyugati beavatkozásnak tekintik, csakúgy mint a szerbiai vagy a magyarországi tüntetéseket.
A Balkán esetében pedig Oroszország mellett egy másik országgal is érdemes foglalkozni: Törökországgal. Erdogan ugyanis amellett, hogy igyekszik kiszélesíteni elnöki hatalmát, már korábban megfogalmazta a neo-ottomán politikáját, melynek értelmében nagyobb befolyást kíván gyakorolni a Balkánon. Macedóniában egyébként úgy tartják, hogy Gruevski a hatalomtechnikai módszereit elsősorban Erdogántól és Orbántól lesi el. Egy esetleges Ankara–Moszkva–Budapest (–Belgrád–Szkopje) tengely felrajzolása azonban csak felesleges konteó lenne.
Az, hogy a három ország kormányzata egységes módon reagál az ellenzéki hangokra, s foggal körömmel (bíróság, köztársasági elnök, média, vagy akár súlyosabb módszerek, mint például zsarolás, üldözés eszközeivel) ragaszkodnak hatalmukhoz, egy dolgot jelent csupán:
A 21. századi kihívásokra ugyanis aligha jelentenek megoldást a jelenleg regnáló kormánypártok. Az ellenzéki pártok népszerűtlensége pedig egyúttal azt jelenti, hogy a polgárok nemtetszésüket elsősorban civil úton kívánják kifejezni. A civil ellenállás pedig joggal tölti el félelemmel a hatalommal rendelkező politikai elitet. A kritikus tömeg ugyanis fiatalokból, jól képzettekből áll, s az információs technológiának köszönhetően a kommunikációhoz nincs szüksége az államilag uralt médiafelületre.
A gyorsan szerveződő tüntetések (legyenek azok spontának vagy szervezettek), egészen biztosan kihívást jelentenek majd napjaink politikai elitjének.
