A konklúziót már az elején levonhatjuk – mindhárman sokkal jobb megélhetési körülményekről és nyugodtabb életről számoltak be, ami Angliát illeti.
Laura és Eszter ugyanakkor a család hiányát emelte ki legnagyobb hátrányként, míg Ilona, aki 40 évesen egy tanári pályát maga mögött hagyva jött el otthonról, önmaga újraépítését tartja most leginkább kihívásnak.
A szigetországban élő magyarok számáról időről időre újabb és újabb adatok jelennek meg – mostanában több százezres elvándorlásról szóltak a hírek, igaz, pontos statisztikák nincsenek.
De vajon kinek, hogyan sikerült beilleszkedni, és bejöttek-e a számításaik azoknak, akik néhány éve felkerekedtek akár kalandvágyból, akár a jobb élet reményében?
Fotó: Europress / AFP / Justin Tallis
Miért Anglia?
Laura és párja nyolc éve költözött az Egyesült Királyságba.
„2006-ban nyári munkára érkeztem először egy jó barátnőmmel: nyelvtanulás es pénzspórolás volt a cél akkoriban! Tetszett az ország, az emberek, de nem gondoltam volna, hogy egyszer majd visszajövök ide élni!”
Kicsivel később Laura párja szintén úgy döntött, kipróbálja magát külföldön, így 2007 júniusában egy bőrönddel a kezében megérkezett Basingstoke-ba – ismerősök, barátok nélkül. Laura pedig, miután Magyarországon lediplomázott, követte őt.
„Egy-két év volt a cél, de máshogy alakult! Nem volt bennünk tudatos akarás, nem is hitelek miatt döntöttünk így, sokkal inkább kalandvágyból. Ki szerettük volna próbálni, mire vagyunk képesek más országban. Mély víz volt, gyorsan kellett megtanulni úszni, de jól ment!”
Laura párja – aki azóta már a férje -, kezdetben bankoknál, biztosítóknál helyezkedett el, mostanra pedig Anglia egyik legnagyobb könyvvizsgáló cégének dolgozik egyéni vállalkozóként.
A lány úgynevezett sales account koordinátorként állt alkalmazásban hét évig, közben két gyermekük is született. Most otthon van a kisebbikkel – és éppen részmunkaidős állást keres.
„Szerintem önmagunk állandó képzése nagyon fontos. Sok magyarnál látom, hogy eljön külföldre élni, kezd egy étteremben vagy gyárban, és 4- 5 év után teljesen kiég. Mivel semmi másban nincsen tapasztalata, előre lépni sem tud, és gyakorlatilag csapdába kerül! Pedig fontos lenne időben tovább lépni, mert ebben az országban sincsen kolbászból a kerítés, de sok a lehetőség. Bár 8 éve jóval könnyebb volt munkát találni, mint most, rajtad múlik, mennyit érsz el! Reményeim szerint nemsokára ismét munkába állok, gyerekekkel szeretnék foglalkozni hosszútávon. Szeptembertől férjemmel újra iskolapadba ülünk: ő jogásznak, én pedig tanársegédnek tanulok.”
A 40 éves Ilona története merőben más – náluk nem a kalandvágy, hanem a megélhetés volt a fő motiváció a költözésre.
„A férjem már évek óta nem tudott elhelyezkedni otthon egy normális munkahelyen. Vagy sokat dolgozott és nem tudtak fizetni, vagy bezárt a cég, vagy minimálbéren tengődött. Sem szakmailag, sem anyagilag nem tudott kikerekedni. Én egy középiskolában tanítottam, ahol emberileg és szakmailag sikeresnek mondhatom magam, a pénz annyi volt, amennyi otthon egy tanári fizetés, de ha a férjemnek is sikerült volna egy megelégedésére szolgáló munkahelyet találni, mi nem mozdultunk volna el szeretett kisvárosunkból.”
De mivel muszáj volt, nekiindultak. Először az asszony férje költözött 2013 novemberében, Ilona és két gyermekük pedig bő félévvel később követték.
„Mi egy ideig még maradtunk otthon, hisz fiunk utolsó évét járta a középiskolában. Ő mindenképp külföldön akart továbbtanulni, jelenleg egy londoni egyetem közgazdász hallgatója. Miután édesapám is meghalt, nem maradt családi szál sem, ami miatt nehezebb lett volna esetleg dönteni. A férjem Angliában, a fiam oda készül egyetemre, akkor én miért ragaszkodnék a tanári állásomhoz? Miért kényszerítsem a kislányunkat arra, hogy csak Skype-on tarthassa az apukájával a kapcsolatot? A férjem magára talált Angliában, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb emberré vált – mégha nem is a szakmájában dolgozik. Hosszas vajúdás után tehát úgy döntöttem, hogy hátrahagyok mindent és eljövök az ismeretlenbe.”
Ilona végzettsége szerint angol-finn szakos bölcsész és tanár, és bár a nyelvvel a szigetországban nincs problémája, azt mondja, eddigi évtizedes tapasztalata itt szinte semmit nem számít.
„Pontosan tudtam, hogy itt a nulláról kell kezdenem, hogy mindaz a tudás, tapasztalat, amivel rendelkezem itt nem ér semmit. Kit érdekel itt, hogy ismerem az összes nyelvvizsgát, hogy tudok két szinten érettségiztetni? Ez otthon érték, itt érdektelen.”
Ilona jelenleg angolt tanít magyaroknak, de még nem talált megfelelő állást.
„Gyakran érzem úgy, hogy ez nem az én világom, nincs szükség itt rám. Gondolom, idővel csökken majd az idegenség érzése, de egyelőre nem találom magam ebben a környezetben.Viszont a családom jól van, a férjem szeret itt lenni, a fiam az álmát éli, a kislányom egyre jobban beilleszkedik a varázslatos iskolájába. És nekem ez a legfontosabb, hogy a családom, a mikrokozmoszom rendben legyen. Majd én is magamra találok előbb vagy utóbb.”
Eszter és párja szintén többször futott neki Angliának. Először 2007-ben, az egyetem elvégzése után jöttek au-pairkedni, és egy csomagküldő szolgálatnál is dolgoztak éjszakai műszakban. Napi 12-13 órát robotoltak, de nem voltak elégedettek a pénzükkel, így amikor a cég is becsődölt, egy pár hetes kényszerpihenő következett Magyarországon.
„Továbbra is vissza akartunk menni, úgy gondoltuk, hogy Nagy-Britannia még sok kihívást tartogat számunkra. Ezért 2008 nyarán elkezdtünk dolgozni egy angol család farmján Salisbury mellett, ami kb. tíz percre van a híres Stonehenge-től. Én mint házvezetőnő/kutyasitter, a férjem pedig sofőr/kertész/gondnok, egyszóval mindenes.”
Eszterék nagyon szerettek az angliai farmon dolgozni, otthon pedig vettek egy horgásztavat
Eszteréknek a farmos élet nagyon bejött.
„Az ötgyerekes angol család egy ódon kastélyban élt, amely egy ezerhektáros farmon helyezkedett el. Nekünk ez egy hatalmas kaland volt, mivel nagy állatbarátok vagyunk. Rettentően tetszett nekünk, hogy mindenféle jószágot tartottak (2000 birka, tehenek, kutyák, tyúkok, libák). A főnökeink nagyon elégedettek voltak velünk, bármikor számíthattak ránk, legyen szó egy péntek esti buliról, ahol felszolgáltunk vagy akár a házi kedvencek több hetes befogadásáról.”
Ahogy teltek-múltak az évek, a magyar pár egyre inkább azt érezte, szeretnének hasonló helyen és körülmények között élni, csak a sajátjukban.
„Nagy szerencsénkre találtunk az interneten egy eladó kis horgásztavat Magyarországon, Vas megyében, nem messze a szülővárosunktól. Amikor legközelebb hazalátogattunk, megnéztük és eldöntöttük, hogy megvesszük. A tulajdonos belement abba, hogy minden évben egyszeri alkalommal fizetünk neki, így 4 év alatt törlesztettük a teljes vételárat.”
Eszteréknek közben megszületett első kisfiuk, és 2012 decemberében hazaköltöztek, öt és fél év angliai élet után.
„Az angliai évekre a mai napig jó érzéssel gondolunk. Nagyon szerettük az országot, szerencsések voltunk a munkavállalás terén is. Nagyon boldognak éreztük magunkat, mindenünk megvolt, sok szép helyen jártunk, rengeteg új embert ismertünk meg, különböző országokból, kontinensekről. Lesz majd mit mesélni az unokainknak, mert cseppet sem volt unalmas ez a pár év!”
Fotó: Europress
Ami visszahúz
Akkor vajon mégis miért költözött haza az angliai farmon dolgozó magyar pár?
„A kint töltött évek sok lemondással is jártak” – meséli Eszter. „A családunkat egy évben csak kétszer látogathattuk meg, le kellett mondanunk a velük töltött ünnepekről. Az internetnek rengeteget köszönhetünk, nem telt el úgy nap, hogy ha csak pár percet is, de ne beszéltünk volna a szüleinkkel.”
Eszterék második gyermeke már Magyarországon született
A most már két gyermeket nevelő Laura is úgy érzi, hogy a külföldi élet nagy hátulütője a család hiánya és a honvágy.
„Ez az évek múlásával enyhül, de megszűnni talán soha sem fog! A 8 év alatt mi is család lettünk, két kisfiút nevelünk, 5 és 2 évesek, és sokszor nehéz megoldani, hogy kettesben is időt szakítsunk egymásra, vagy csak én magamra! A férjem húga egy éve kiköltözött, ő sokszor segít nekünk, de hiányoznak a nagyszülők. Egyik oldalon persze adsz a gyerekednek egy hatalmas lehetőséget: egy világnyelv anyanyelvi szintű megismerését, viszont a szoros nagyszülői kapocs nehezebben alakul ki a távolság miatt!”
Ilonának pedig, ahogy fogalmaz, saját maga újrakörvonalazása jelenti most a legnagyobb kihívást egy otthagyott tanári karrier után. Családja azonban boldog Angliában, és neki ez a legfontosabb.
„A férjem és a fiam maradéktalanul elégedett. A kislányom hiányolja az ovit, az ételeket, a barátait, a megszokott világát, de egyre jobban beilleszkedik az új iskolájába. Én még a két világ közt lebegek. Itt egy keresetből is meg lehet élni, albérletben is, két minimálbérből pedig már könnyen ki lehet jönni, jobb fizetésből pedig nyilván egyre szebben és könnyebben. Sokkal nyugodtabb, kiszámíthatóbb a mindennapi élet.”
Csak a megélhetés jobb?
Ilonán kívül másik két interjúalanyunk is a kereseti lehetőségeket, valamint az ebből következő anyagi biztonságot emelte ki, mint az angliai élet legnagyobb előnyét.
„Biztos anyagi jólét, háttér, jövőkép, az mindenképpen megvan ebben az országban” – sorolja Laura. „Tudsz félretenni, autókat fenntartani és cserélni, szép helyeken nyaralni, illetve szórakozás, nagybevásárlás sem gond.”
„A végleges hazajövetelünk után nagyon nehéz volt itthon megszokni, új életet kezdeni” – magyarázza Eszter is. „Az angol keresetünkből vígan meg tudtunk élni, bármit meg tudtunk magunknak venni. Kint sokkal olcsóbb a megélhetés. A szolgáltatásokat leszámítva mindent kedvezőbb áron meg tudtunk vásárolni magunknak, mint itthon. Egyébként a horgásztó is az angliai munkánk gyümölcse. Minden kint keresett pénzünket, amit nem költöttünk el, ebbe fektettük. Itthoni fizetésből egy élet alatt sem kerestük volna meg az árát.”
Ilona szerint a jóléttel együtt az emberek attitűdje is más.
„Talán a legnagyobb különbség, hogy itt ráérnek az emberek élni. Csacsognak a boltban, ráérősen jönnek-mennek, mosolyognak. Sok gyereket nevelnek, kirándulnak. Rengeteget önkénteskednek. Ennek nagy kultúrája van itt.”
Laura is hasonlóan látja a helyzetet.
„A légkor sem olyan átpolitizált, mint Magyarországon, de ami fontos, az emberek egymáshoz való viszonya tisztább: kevesebb az irigység (talán a nagyobb jólét az oka), a szociális háló erős, és a társadalmi szervezetek, civil szféra is sokkal stabilabb lábakon áll – ismét a múlt, az eltérő történelmi háttér az oka! Kedvesek az emberek az utcán, és nagyon gyerekbarát a társadalom! Élni és élni hagyni az elv, és működik! Vannak szabályok, egyszerűbb adózási, cégalapítási lehetőségek, és ha betartod, akkor nyugodtan alszol és meg is élsz. Nincsen a sok ‘majd megoldjuk okosba’ hozzáállás, és ezt jónak találom.”
Fotó: Pál Anna Viktória
A szolgáltatásokat azonban Laura drágálja. Ahogy írja, a gyermekfelügyelet, a bölcsődék és óvodák díja az Egyesült Királyságban nagyon magas, 600 és 900 font között is lehet havonta, ha a gyermek heti öt teljes napot tölt ott. És az ingatlanok árán és méretén is meghökken néha.
„Szeretnénk hamarosan házat venni, de amikor meglátom az ingatlanok árát és értékarányát, legszívesebben sírva fakadnék! Az ár jelentős részét az elhelyezkedés adja: főleg London közelében! Borzasztóan elrugaszkodtak a valóságtól!”
Érdekes, hogy az időjárást a három hölgy egyike sem említette hátrányként.
„Azzal nekem óriási problémám már nincsen” – mondja Laura. „Megszoktam, nem megszöktem! Igyekszünk sokat utazni, ami kárpótol! Illetve nyáron tökéletes a gyerekekkel a Balaton, sokat járunk haza!”
Hogyan tovább?
Eszterék, ahogy már említettük, lassan három éve hazaköltöztek Magyarországra. Vállalkozásba kezdtek, üzemeltetik a horgásztavat és mellette egy büfét. Azt mondja, ugyan keményebben meg kell dolgozniuk minden egyes forintért, de így is megéri otthon élni.
„Ha csak az eszünkre hallgattunk volna, akkor egyértelmű, hogy nem költöztünk volna haza. De minket a szívünk hazahúzott. Azt, hogy a gyermekeink úgy nőnek fel, hogy ismerik a nagyszüleiket, rendszeresen tartják velük és az unokatestvéreikkel a kapcsolatot, azt nem tudja semmi sem kárpótolni. A megélhetés jóval nehézkesebb itthon, de az a hatalmas szeretetet és segítség, amit a családunktól kapunk, többet ér az anyagiaknál.”
Laura, ahogy fogalmaz, egyelőre nem agyal a jövőn, és azon sem, hazaköltözik-e valaha.
„Igyekszem a mában élni, és ezt élvezni a nehézségeivel együtt! A férjem szíve szerint már Ausztráliában élne…én vagyok a gyenge láncszem, aki a családi kötelékek miatt nem szeretne ennél is messzebb menni. Pedig érdekelne az újabb kaland, bár gyerekekkel rizikósabb! Meglátjuk! Hazamenni egyelőre nem látom reálisnak sajnos.”
Ilona sem tudja még, mit tartogat számukra a jövő, hiszen családtagjai boldogok és elégedettek Angliában, ő viszont még keresi az útját.
„Voltunk Londonban az Alma együttes koncertjén. Furi volt látni egy magyarokkal teli nézőteret, és tudni, hogy a sok gyerek, aki ott énekelt, már soha nem lesz magyar, legalábbis nem úgy, mint mi. Egy teljesen más iskolarendszer formálja őket, angolul beszélnek majd a barátaikkal, a hétköznapi életükben, felnőtté válásuk tapasztalatnyelve az angol – ez nem jó vagy rossz, ez tény. Ez az ár, amit mi elvándorló családok fizetünk.”
