Váltás az ECB élén – Frankfurti találgatások

Utálják a bizonytalanságot a pénzpiacok. Ezért aztán egy független központi bank vezetőjének kiválasztásakor arra szokás törekedni, hogy a higgadt egyeztetés döntsön, ne pedig a lóvásárt idéző vulgáris politikai alkudozás. Az Európai Központi Bank (ECB) rövid történetében sajnos az effajta alkudozás dominál. Három évvel ezelőtti megalakulása óta Franciaország és Németország nyílt politikai háborút folytat a poszt körül. Nem csoda: a tisztségébe nem választás útján kerülő, viszont onnan jószerivel elmozdíthatatlan ECB-főnök tartja kezében az európai gazdaság gyeplőjét.

A jelenlegi elnököt, az annak idején a németek által jelölt holland Wim Duisenberget széles körben bírálják elhibázott megnyilatkozásai és a túlságosan szigorú monetáris politika miatt. De egészen a legutóbbi időkig a világ valuta- és kötvénykereskedői azzal vigasztalódhattak, hogy Duisenberg jövőre távozik. Úgy hitték, hogy egy francia-német egyezség értelmében a francia jegybank köztiszteletnek örvendő kormányzója, Jean-Claude Trichet veszi át a helyét. Most azonban a paktum – ha ugyan létezett egyáltalán – felbomlani látszik, s az ECB irányítása kapcsán új perpatvar van kialakulóban.

Hivatalos kommentártól a politikusok és az érintett minisztériumok mind Párizsban, mind Berlinben elzárkóznak. Tisztviselők ugyanakkor privátim beszámolnak arról az újabban terjedő meggyőződésről, hogy Trichet az ellene egy éve indított és elhúzódó ügyészségi vizsgálat miatt kiesik a versenyből. A nyomozók arra keresik a választ, hogy a francia kincstár korábbi igazgatója érintve volt-e valamilyen módon az állami tulajdonú Crédit Lyonnais bank könyvelésének állítólagos meghamisításában a kilencvenes évtized elején. Ha a gyanú nem oszlik el Duisenberg távozásának időpontjáig, Trichet valószínűleg elveszíti esélyét az ECB vezetésére. Mint szóvivője által ismertetett közleményében a francia bankár tudatta, a vizsgálattal kapcsolatban nem óhajt nyilatkozni. Hangsúlyozta emellett, hogy “Duisenberget nagyszerű elnöknek tartja, aki élvezi mindenki megbecsülését és bizalmát”.

Miután Trichet ilyen kényelmetlen helyzetbe került, megnyílt a pálya más aspiránsok előtt; és a harcba be is szállt mindenki, akinek csak köze van az ECB-hez. A téma még az Európai Unió pénzügyminisztereinek április végén tartott tanácskozásán is szóba került. Egy belga tisztviselő szerint “kényes politikai huzavona zajlik a zárt ajtók mögött”.

A konfliktus 1998 májusára, Duisenberg kinevezésének dátumára nyúlik vissza. Jacques Chirac francia köztársasági elnök akkor a következőt állította: Duisenberg személyét csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy a holland jegybank korábbi vezetője az elvileg nyolc évre szóló mandátum félidejében, 2002-ben nyugdíjba vonul, a tisztséget pedig Trichet – vagy egy másik francia bankár – veszi át.

Duisenberg rögtön a kinevezés után tagadta, hogy ilyen megállapodás született volna. A piacok viszont makacsul hittek annak létében. Most, amikor lehetőséget éreznek arra, hogy saját emberük maradjon a pozícióban, a német illetékesek magánbeszélgetéseken azt hangoztatják, hogy soha nem kötöttek kötelező érvényű egyezséget Chirackal, Duisenbergnek tehát nem kell mennie. Franciaországban ez különös fordulathoz vezetett: a konzervatív Chirac és a szocialista Lionel Jospin kormányfő egyaránt elfordult a korábban sokáig széles körű támogatást élvező Trichet-től, és a rivális jelöltek mellett áll ki.

A piacok érthető módon meg vannak zavarodva. “Pontos dátumot akarunk Duisenberg távozására – jelenti ki Austin Hughes, a dublini IIB Bank vezető közgazdásza -, de hiába akarjuk.” A bizonytalanság nem tesz jót az eurónak, amely szenved Duisenberg “áldatlan” tevékenységétől.

GALAMB KERESTETIK. Német és olasz tisztviselők közlései szerint Franciaország EU-partnerei megrökönyödve figyelik, milyen kitartó agresszivitást tanúsít Chirac az ECB irányítása ügyében. Három éve, amikor az európai vezetők azon tanakodtak, ki legyen a bank első elnöke, magától értetődő volt, hogy ne német bankárt válasszanak: mivel az ECB székhelyéül Frankfurtot jelölték ki, az már túlzás lett volna, ha az élére is egy német kerül. Chirac, megragadva a kínálkozó al- kalmat, Trichet mellett kardoskodott, s – mint állítja – csak akkor engedett, amikor Duisenberg vállalta, hogy félidőben leköszön.

Most, a világgazdasági lassulás közepette, Chirac minden erejével azt akarja elérni, hogy a monetáris héjaként számon tartott Duisenberg távozzon, és olyan valaki kerüljön a helyére, aki jobban hajlik a kamatcsökkentésre. Trichet maximálisan támogatja az ECB jelenlegi politikáját, így a múltját feszegető vizsgálat jó apropó Chirac számára, hogy egy másik, kamatügyekben inkább “galamb” beállítottságú franciát keressen. Német pénzügyminisztériumi tisztviselők szerint a francia államfő csöndben elkezdte az előtérbe nyomni Jean Lemierre-t, a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) elnökét. Az olasz La Repubblica című lapnak adott márciusi interjújában Lemierre azt mondta, hogy Duisenberg határozottan beleegyezett az idő előtti távozásba. Kijelentése feltűnést keltett, hiszen olyasvalaki részéről hangzott el, akinek elvben semmi köze az egész ügyhöz. Az EU hiperérzékeny pénzügyi veteránjai úgy értékelték a dolgot, hogy Lemierre az ECB elnöki posztjára pályázik.

A gond az, hogy a korábban a francia kincstárnál vezető beosztásban dolgozó Lemierre-nek nincsenek jegybanki tapasztalatai. Amellett túlságosan konzervatív Jospin számára, akinek állítólag másik jelöltje van: Laurent Fabius pénzügyminiszter. “Az egész ügy szégyenletes – vélekedik egy magas rangú tisztviselő az egyik EU-ország pénzügyminisztériumában -, francia politikai futballt csinálnak az ECB-elnökség kérdéséből.”

A párizsi aggályokat fokozza, hogy 2002 közepén lejár a megbízatása az ECB francia alelnökének, Christian Noyernak. Ha a tisztség a franciáké marad, az elnökség biztosan nem lehet az övék. De ha egy más nemzetiségű bankár kerül Noyer helyére, Duisenberg viszont nem mond le, úgy Franciaországnak nem lesz képviselője a bank monetáris bizottságában.

A németek ugyancsak bosz-szankodhatnak. Remélik, hogy Duisenberg – bármiben állapodott is meg a franciákkal – legalább a Trichet elleni vizsgálat lezárásáig a helyén marad. Ha Trichet tisztázza magát, az európai pénzügyérek többsége szívesen látná őt az ECB következő elnökeként. Emlékeznek rá, milyen ügyesen irányította Trichet a francia monetáris politikát a valutaunió 1999. januári bevezetése előtt. Szintén nagyra becsülik az olasz Tommaso Padoa-Schippoát, aki az ECB monetáris bizottságában a nemzetközi kapcsolatokért felel. Az amerikai MIT-n végzett bankárt briliáns szakembernek tartják. Valószínűtlen azonban, hogy egy olaszt nevezzenek ki elnöknek. “Tekintettel a rázós olasz helyzetre, nem tudom elképzelni, hogy Padoa-Schippoa futna be” – mondja Johannes Reich, a frankfurti Bank Metzler magánbank stratégiáért és kutatásért felelős vezetője.

A francia machinációk nyomán a többi EU-tag sajátos módon jobban hajlik Duisenberg támogatására. A kormányzótanácsban az elnök hatalma megerősödött, s elemzők szerint ez a magyarázata annak, hogy az ECB május 10-ig nem csökkentett kamatot. “Fokozódott a támogatása, most biztosabban uralja a helyzetet” – állítja Kevin Muehring, a New York-i Medley Global Advisors gazdasági tanácsadó cég Európa-szakértője. Francesco Giavazzi, a londoni Center for Economic Policy Research kutatója s egyben az ECB neves kommentátora úgy véli, Duisenbergnek maradnia kellene, hogy segítsen a banknak felkészülni az EU bővítésére. Egy EU-beli pénzügyminisztériumi tisztviselő úgy látja, hogy “a franciák számára az egész ügy visszafelé sül el”.

Bármi történjék is, a bizonytalanság nem kedvez az ECB azon törekvésének, hogy javítsa hitelét. A közvélekedés szerint az európai politikusoknak fel kell áldozniuk politikai érdekeiket egy igazán fontos ügyért: azért, hogy a megfelelő embert juttassák az ECB elnöki posztjára.