Várhegyi Éva: Válságkezelés vagy haszonlesés?
A koronavírus okozta járvány megfékezésére világszerte hozott intézkedések súlyos gazdasági válságokat idéztek elő, amelyek kezelése további kormányzati beavatkozásokat igényel. A járvány terjedésének hiányos ismerete, illetve a hatások kiszámíthatatlansága eleve kérdésessé teszi e beavatkozások eredményességét. A magát NER-nek nevező rendszer eddigi működése alapján azonban azt is jó okunk van feltételezni, hogy a járvány örvén nálunk olyan intézkedéseket is meghoztak, amelyek elsősorban nem a gazdasági károk mérséklését, hanem a kormányfőhöz kötődő üzleti kör gyarapodását szolgálják.
Valki László: Kvóták és ítéletek
Érdekel bárkit egy világjárvány kellős közepén, hogy az Európai Unió bírósága kvótaügyekben másodszor is elmarasztalta Magyarországot? Érdekel-e ma már bárkit, hogy a kormány nem hajtotta végre azokat a kötelező határozatokat, amelyeket az unió még a 2015-ös menekültválság idején hozott? Magát a kormányt például biztosan nem. „Az ítéletnek nincs további következménye, mivel a kvótahatározatok már régen hatályukat veszítették”, jelentette ki rezignáltan Varga Judit igazságügyi miniszter, és több szót nem is vesztegetett az egészre. Tavaly ősszel államtitkára, Völner Pál, amikor már sejteni lehetett, hogy a magyar államot elmarasztalják Luxemburgban, kijelentette: „A kormány kezdettől fogva meg van győződve arról, hogy ez az egyszeri kvóta csak a kezdet, de Brüsszel valódi célja az, hogy állandó, felső korlát nélküli, automatikus kötelező kvótát vezessen be.” Sokan beleborzongtak a gondolatba, mi lenne itt, ha egyszer az unió korlátlan számú migránst küldene az országba. De miért lettek volna „Brüsszelnek” ilyen sötét tervei?
Garam Katalin: A Palme-ügy vége?
A svéd rendőrség számára szokatlan feladat volt politikai gyilkosság ügyében nyomozni. Sorozatban követték el a hibákat az első pillanattól fogva. Kezdve azzal, hogy későn zárták le a határokat; hogy civilek találták meg az utcán a kilőtt golyókat; s hogy feltételezések nélküli nyomozás helyett már korán prekoncepciókkal dolgoztak. Sokáig azt a benyomást keltették, úgy gondolják, Olof Palme nem eshet holmi véletlenszerű vagy jelentéktelen merénylő áldozatául, legalábbis sötét nemzetközi erőknek kell a gyilkosság mögött állniuk: Dél-Afrika, az Egyesült Államok, a kurd PKK mozgalom, Izrael, a Szovjetunió, és folytathatnánk.
Amikor mégis egy pitiáner kisbűnözőt sikerült elkapni és bíróság elé állítani, mert volt lehetősége, volt motívuma (egy életfogytiglanra ítélt, börtönbeli barátja volt Palme-gyűlölő), és elvileg fegyverhez is tudott jutni, de legfőképpen, mert a meggyilkolt miniszterelnök felesége felismerte – sokan éreztek keserűséget,
Salamon János: Jézus Krisztus szuperforradalmár
Tamás Gáspár Miklós cikkének (Miért ne írjunk Trianonról, ÉS, 2020/22., május 29.) megszívlelendő tanulsága és egyben válasza a címben feltett kérdésre: azért ne írjunk Trianonról, mert semmit sem tudunk arról, hogy ki volt Iuliu Maniu, Gheorghe Pop de Başĕsti, Ion Raţiu, Alexandru Vaida-Voevod, Svetozar Miletić stb., és persze eleddig arról se tudtunk semmit, hogy Masaryk a Leninhez mérhető kevés nagy ember egyike volt. Mindezen ismeretek birtokában TGM – érthető módon – felmenti önmagát a címben megfogalmazott tiltás alól, és ír Trianonról.
A tudatlanságában lefülelt magyar értelmiségi osztály a cikkben előrehaladva, megkönnyebbülésére olyan decens igazságokkal találja magát szemben, amelyek mondott ismeretek hiányában sem lepik meg, amelyek a puszta átlagműveltség számára is elfogadhatónak, többé-kevésbé evidensnek tűnnek – Lenint most hagyjuk. Mert ki akarna komolyan vitába szállni azzal, hogy az etnikai alapon álló „történelmi” Magyarország nem maradhatott volna fenn Ausztria nélkül, vagy hogy ami nekünk Trianon volt, az a környező nemzeteknek „fölszabadulás”, „megváltás”? Ezek után a magyar értelmiségi osztály könnyen érezheti magát a szerző által a nyilvánosság egyéb fórumain is alkalmazott nádpálcaszigor áldozatának, miközben a röpirat címzettjeként meg kell állapítania, hogy a cím maga nem pontos. A másfél kolumnában kifejezett szerzői szándéknak sokkal jobban megfelelne a „Miért ne írjatok Trianonról – vagy bármi másról” titulus.
Váncsa István: Naponta egyetlen vonat
Kóka 2007-ben feladta a labdát, örökös miniszterelnökünk pedig harcba szállt és megvédte az ő majdani szavazóit, mármint szóbelileg. Evvel együtt a népnyúzó baloldali kormányok bezártak egy halom kihasználatlan szárnyvonalat, de nem azért ám, mert a közlekedésfejlesztési koncepciójukból ez következett, hanem mert egyebek közt evvel tudták igazolni, hogy ők nem szórják az adófizetők pénzét, hanem igenis a fogukhoz vernek minden garast. Újbóli trónra lépését követően kormányzó urunk ezeket a vonalakat bezárva hagyta, két okból. Részint, mert a választás előtt megígérte az újranyitásukat, és amit egyszer megígért, az már átment a köztudatba, olyan, mintha meg is valósult volna, bajlódni vele a továbbiakban fölösleges, részint pedig azért, mert ki a fenét érdekel, jár-e vonat Vácrátót és Galgamácsa között. Nyájas olvasónkat talán érdekli? Nem érdekli.
Hegyi Iván: Állati összeállítás
Járványhelyzet idején humanitárius hordereje van annak, hogy a Four-Four-Two elnevezésű brit magazin, amelynek mutációja Magyarországon is kapható, mosolyt csalt megannyi arcra. Pedig nem csatornán túli Ludas Matyiról, hanem – hivatalos besorolása szerint – labdarúgó-szaklapról van szó, amely nemrégiben rangsorolta a világ valaha volt száz legjobb edzőjét. Az csak hagyján, hogy az első ötven negyede – tizenkét tréner – brit. (Alex Ferguson az első, Bill Shankly a negyedik, Matt Busby a hetedik, Brian Clough a tizenegyedik.) De már ez is súlyos túlzás.
Olyasmi, mint az, hogy a túl büszke Anglia – a fényes elszigeteltség jegyében – eleinte távol tartotta magát a világbajnokságoktól. Aztán amikor leereszkedett a földkerekség többi részéhez, válogatottja keserves-kínos vereséget szenvedett az Egyesült Államok amatőrjeitől az 1950-es vb-n. A brazíliai mérkőzés egyetlen gólját egy Amerikában tanuló, addig ismeretlen haiti diák, bizonyos Joe Gaetjens rúgta Billy Wright és Nagy-Britanniában páratlannak tartott társai ellen.
Anglia a futball történetében egyetlenegyszer vívott vb-döntőt; akkor, amikor rendezőként ügyködhetett, és FIFA felkarolta csapata minden meccsét a londoni Wembley-ben játszhatta. Európa-bajnokságon Anglia nem volt finalista (Skócia, Írország, Észak-Írország, Wales meg pláne nem, ahogyan a világtornán is legföljebb epizódszerephez jutott). Az állítólagos brit fölény nem több évszázados illúziónál, de van ennél tréfásabb pontja is a mulattató összeállításnak. Mário Zagallo a huszonhetedik.