A Magyarországi Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért meghívására március 26-án érkezett Magyarországra Kitty van der Heijden, a World Resources Institute európai igazgatója. A fenntarthatóság kérdésének nagyjelentőségű véleményformálójával a Közép-európai Egyetemen tartott előadása előtt beszélgettünk.
Európa vállát háború, gazdasági nehézségek, pénzügyi krízis nyomja. Ebben a helyzetben hogyan lehet távolabbra irányítani a tekinteteket és értékként kezelni a fenntartható fejlődés ügyét?
A kérdés az, hogyan ösztönözzünk és hogyan irányítjuk a fókuszt a fenntarthatóság kérdésére. Ez óriási kihívás, de óriási lehetőség is. Nagyon sokáig két külön területként kezeltük a gazdaságot és a fenntarthatóságot, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Mára világossá vált: gazdaságunk nagymértékben függ a természeti környezetünk állapotától. A mezőgazdaság függ a termőtalaj termékenységétől, eljutottunk odáig, hogy halászati tilalmakat kellett bevezetni, éppen a halászat védelmében. Szembe kell néznünk azzal, mit tettünk az elmúlt évtizedekben: a természet kárára fejlesztettük gazdaságunkat, mostanra pedig elértük a természet végső fizikai korlátait. A krízis éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy képeseknek kell lennünk oly módon megvédeni a környezetünket, ahogyan a múltban növekedtünk.
Hogy hogyan lehet megfelelően kezelni ezt a helyzetet a pénzügyi válság korában? Új narratívával. Nagyon sokáig a közgazdaság, a kormányzatok, a politikai beszéd a környezettudatosságot és a növekedést egymással szembenálló törekvésekként kezelte. Két utat vázoltak fel: vagy “zöldeskedünk” és stagnálunk, vagy növekedni fogunk és majd később rendbe tesszük, amibe ez kerül – ez utóbbit választotta például Kína.
Fotók: Berecz Valter
Mára elég tudományos bizonyítékunk gyűlt össze, hogy kijelenthessük: a környezetbe invesztálni gazdaságilag is megéri. Erőforrásaink körültekintő kezelése a következő krízis megelőzésének egyik sarkalatos pontja. Ellenkező esetben a környezeti felelőtlenség háborúkhoz, válságokhoz, politikai feszültségekhez vezet, ahogyan ez megtörtént például Szíriában is. Amikor kitört a szír válság, sokan a fejükhöz kaptak, nem számítottak rá.
De nézzük akkor a természeti környezet oldaláról ezt a kérdést. Az ország északi részén jelentős növekedésnek indult a mezőgazdaság, mígnem 2006-tól 2011-ig pusztító aszály és az ehhez köthető felelőtlen vízgazdálkodás miatt az állatállomány 80 százaléka szomjan pusztult, a termés 75 százaléka elszáradt a földeken. A gazdák úgy akarták orvosolni a helyzetet, hogy addig szivattyúztatták ki a vizet a tározókból, míg egy csepp sem maradt. Több év nélkülözés után a gazdálkodók elhagyták birtokaikat és a városokba mentek munkát keresni, azonban csak nagyon kevesen jártak sikerrel, ekkoriban ugyanis már rengeteg palesztin és iraki menekült élt Szíriában. Az elégedetlen emberek az utcára vonultak, az Aszad-kormány pedig fegyverrel válaszolt. A társadalmi feszültségekhez a környezeti tudatosság fájó hiánya vezetett.
Ez történt Egyiptom és Etiópia esetében is. Etiópia egy fiatal, gyorsan növekedő ország, amelynek erőforrásokra van szüksége: az embereknek munka kell és étel, ezt pedig az ország egy, a Nílusra épített óriási gáttal kívánta megteremteni. A probléma az volt, hogy a gát miatt szinte alig jutott volna víz Egyiptomnak, amely igen erősen támaszkodik a folyó erőforrásaira. Egyiptom tehát azt mondta: ha nem fejezik be a gát építését, lebombázzák azt.
A fenntartható fejlődés szoros összefüggésben van a társadalmi igazságossággal: hamarosan 9 milliárd ember között kell elosztani a Föld egyre szűkösebb erőforrásait, így komolyan kell vennünk a takarékosságot, a környezetbarát tervezést: mert ha nem tesszük, az csakhamar háborúkhoz vezet. Tehát nemlétezőként kezelni a környezetvédelmet közgazdaságilag ostobaság, politikailag pedig nem túl bölcs döntés.
Nehezen tudom elképzelni, hogy az alapvetően választási ciklusokban gondolkodó politikában megszólaljon a vészcsengő ezen érveket hallva. Ha a kormányzatra nem támaszkodhatunk, ki marad?
A politikára valóban jellemző, hogy rövidtávon gondolkodik. De ami az üzletben szép, ami igazán lendületet ad a fenntartható fejlődés ügyének, az a hosszú távú, akár generációkon átívelő tervezés. Az Unilever vagy az E.ON nem négy, hanem akár 40 évre tervez, sokkal nagyobb megtérülési idővel kalkulálnak. Az ő legalapvetőbb érdekük az, hogy a jövőben is prosperáljanak. A legkorszerűbb gazdasági modellek már a természeti erőforrások védelmére épülnek, mert ezek az óriásvállalatok már pontosan tudják, hogy az olyan emberek, mint Ön és az Ön generációja egy teljesen más típusú gazdaságot akarnak: egyensúlyt a természet és a gazdasági növekedés között. A holnap gazdaságában a középosztálybeli fogyasztó olyan termékeket akar, amelyek nem rombolják az életterét. A politika pedig reagálni fog erre.
Nagykövetként foglalkozott a nemek közötti esélyegyenlőség kérdésével is. Hogyan tudna meggyőzni, hogy – a politikai korrektségen túl – milyen előnyökkel jár a nagyvállalatoknak, ha nőket engednek a parancsnoki hídra?
A vállalatok nem politikailag korrektek akarnak lenni, hanem jól, eredményesen akarnak működni – ez egy nagyon gyakorlatias megközelítés. Személyes véleményem szerint nem szabad különbséget tenni a nők és a férfiak teljesítménye, rátermettsége között, nincs erősebb és gyengébb, de bizonyos kérdéseket a két nem különbözően válaszol meg. És ez jó. Nem azt mondom, hogy egy nő csak tipikus női választ adhat, egy férfi pedig férfiasat. Rengeteg érzékeny férfival és ugyanennyi agresszív nővel találkoztam, a lényeg a megfelelő egyensúly a különböző személyiségek között – ezért van szükség a nemek kiegyensúlyozott eloszlására az üzletben. Egyszerűen ez a legoptimálisabb.
A saját korábbi munkahelyemen, a holland külügyminisztériumban sajnos kevés a nő. Ugyanis a nők életük egy pontján általában gyermeket vállalnak. Ha azt akarjuk, hogy a nők egyenlő módon hozzáférjenek a vezetői pozíciókhoz, egyáltalán a munkához, meg kell néznünk miért olyan elfoglaltak és olyan lehetőségeket kell teremtenünk, hogy egyéb feladataikat és a munkájukat össze tudják egyeztetni, rugalmas munkaidőt kell biztosítani. Hogy egy személyes példát hozzak: én rengeteget utazok és azt azért tehetem meg, mert a férjem teljesértékű társ az otthoni teendőkben is – innentől ez nem gazdasági kérdés, hanem társadalmi, amely a nők és a férfiak együttműködéséről szól. És ez még Hollandiában is kihívás.
Azért jelentősen kedvezőbb a helyzet, mint Magyarországon, ahol egyetlen női miniszter sincsen a kormányban. Hogyan taposták ki az utat maguknak?
Nem vagyok gender-tudós, de úgy látom: ha kreatív gazdaságot akarunk építeni, akkor be kell vonni a nőket. A nők fogyasztók, előállítók, gondolkodók – csakúgy mint a férfiak, mozgásban tartják a gazdaságot. Többször tapasztaltam, hogy azért vettek fel nőt egy bizonyos pozícióba, mert az jól mutat. Azt mondták: ide és ide tegyünk egy-egy nőt, mert kell a “gender-dolog” miatt. Innen jutott el addig a felismerésig Hollandia, hogy ha sokszínűszervezeteket építünk, a kreativitás is jobban szárba szökken, mely megmutatkozik az eredményességben is, ehhez pedig nagyobb arányban kell nőket bevonni a vezetői testületekbe, menedzsmentbe.
Ha egy kormány, egy társadalom komolyan veszi ezt a kérdést, eljut a rugalmas munkaidő, az otthonról végzett munka kereteinek kialakításáig. Ez most talán nehéznek tűnhet, de nézzük meg, hol tartottunk tíz éve. Már csak azért sem szabad homokba dugnunk a fejünket, mert a fiatalok munkanélkülisége komoly probléma Európában. Mit tegyen az a fiatal pár, akinek gyermeke van?
Milyen Európában fognak élni ezen párok gyermekei 10 év múlva? Zöldek leszünk vagy visszalépünk egyet az atomenergia irányába? Magyarország elkötelezte magát egy atomerőmű megépítésére, hogyan illeszkedik ez a kontinentális trendekbe?
Az Európai Uniónak már van egy akcióterve a klímavédelemre vonatkozóan, amelynek keretében az egyes országok is megtették vállalásaikat, vagyis például hogyan járulnak hozzá a üvegházhatású (köztük a szén-dioxid) gázkibocsátás 20 százalékkal történő csökkentéséhez 2020-ig (az 1990-es adatokhoz képest). Erről is lesz szó Párizsban idén decemberben a COP 21 találkozón. Ez egy nagyon ambíciózus vállalás, amely 10 év múlva remélhetőleg már beérik. A párizsi ígéretek megvalósulása nemcsak az állampolgárok, a szavazók miatt fontos: ha nem álljuk a szavunkat és nem érjük el a közösen kitűzött célokat, a következményekkel Afrika lakóinak kell megküzdeniük. Nekik pedig semmi közük ehhez.
Innentől ez a történet a globális felelősségről, igazságosságról és egyenlőségről szól. Az atomenergiával kapcsolatban nem nyilatkozhatok sem az általam képviselt szervezet, sem a holland kormány nevében, de mint magánember úgy gondolom, bár az atomenergia bizonyos előnyökkel járhat a CO2-kibocsátás csökkentésében, azonban természeténél fogva hosszútávon nem éri meg. Atomenergiába fektetni nem szükséges és nem is okos döntés.
