Hazai ál-klaszterek
Amikor a külföldi és a hazai tőke viszonyáról, az állami támogatás szerepéről beszélünk, gyakran eszembe jut ez a példa. Miért nem tudjuk a klasztereket mi is felhasználni a kis- és közepes vállalatok, a kkv-k fejlesztésére? Miért nem tudnak, mondjuk borvidékeink így megjelenni a világpiacon? Miért van az, hogy a hazai klaszterek nagy része nem valódi klaszter (amelyeknek talán a legfontosabb jellemzője, hogy nagyjából azonos súlyú vállalatok működnek együtt), hanem pusztán az állami támogatások megszerzésének eszközei, nem ritkán kifejezetten nagyvállalatok számára?
A rendszerváltás óta a világtörténelemben páratlan jellegű átalakulási folyamaton megyünk keresztül, amelynek során a felmerülő problémák gyökerei nagyon messzire nyúlnak vissza, és e folyamat valószínűleg sokkal tovább tart, mint eredetileg gondoltuk. Húsz éve beszélünk a kkv-k támogatásáról, de máig nem találtuk meg a megfelelő eszközöket a fejlesztésükre. A leggyengébb láncszemek egyike maga az intézményi rendszer, amely ezen vállalati szektor háta mögött áll. A sok (számos esetben kényszerből) vállalkozó a rendszerváltás idején is tudta, hogyan lehet létrehozni valamilyen árut vagy szolgáltatást, de hogy azt mi módon lehet értékesíteni, számára piacot teremteni, és hogyan lehet elszámolni – vagyis a marketing és a pénzügyi tevékenység –, az teljesen kívül esett mind az érdeklődési körén, mind a felkészültségén.
Ezen lehetett volna az elmúlt húsz évben jobban segíteni. Jelenleg is rengeteg intézményünk van a kkv-k támogatására, de nincs és nem is volt átfogó koncepció arra nézve, hogy mit lehetne, mit kellene csinálni. Kiforratlan a kisvállalkozók képzési rendszere, káosz uralja a menedzsment-továbbképző piacot. A tanácsadás a rendszerváltáskor csekély kivételtől eltekintve vak vezet világtalant alapon működött, s bizony ma sem lehetünk rá büszkék. Sok helyütt jelenik meg a korrupció. Innovációról leginkább csak akkor esik szó, amikor megjelenik a kimutatás, hogy e téren az utolsók között vagyunk Európában.
A kkv-knek nagy gondja természetesen a forráshiány. De tapasztalatokra, adatokra épülő meggyőződésem, hogy a fent jelzett problémák még súlyosabbak, s megoldásuk nem elsősorban pénzkérdés. A fő gond az, hogy a kormányzatok (sokat elemzett, önmagában érthető okokból) a gazdaságról beszélve mindig a rövidtávú jövedelemelosztó képesség felé fordították a figyelmüket, míg azzal, hogyan termelődik meg a jövedelem, mind a mai napig keveset foglalkoznak.
A gazdaságpolitika változatlanul a jövedelemelosztás kérdéseire koncentrál, a bürokrácia is ehhez kapcsolódik. Kevés szó esik az intézményrendszer fejlesztéséről, miközben ez alapvetően állami feladat. Miként a bizalomépítés is, mivel a vállalatok egymás és az állam iránti bizalmának a hiánya óriási, számszerűsíthető károkat okoz az országnak. Olyan messze vagyunk a San Daniele-i példától, ahol a bizalomnak az évszázadok során kialakított szintjére épül az együttműködés, hogy az már fájdalmas.
Ebben a légkörben lehet csak olyan, teljesen hamis állítást megfogalmazni, hogy a multik helyett (és nem mellett) a kkv-szektort kellene támogatni. Sajnos, ma még a szakmai közbeszéd is hihetetlenül differenciálatlan. Pedig az általánosító megállapítások félrevezetőek, ha pedig szembeállítjuk a multikat a kkv-kkel, az szakszerűtlen.
Multik: nem egységes a kép
A Budapesti Corvinus Egyetem Vállalatgazdaságtan Intézete mellett működő Versenyképesség Kutató Központ, amelynek igazgatója vagyok, hamarosan megjelentet egy könyvet a multik magyarországi szerepéről. A statisztikákra és interjúkra épülő kutatással (amelyet a Gazdasági Versenyhivatal Versenykultúra Központja is támogatott) azt kívántuk megnézni, hogy milyen volt a multik hatása az ország versenyképességére. Vizsgálataink konkrétan arra irányultak, hogy a multik megjelenése és működése hogyan hatott hazánkban a piaci versenyre, s ezen keresztül a versenyképességre. Ez egy nagyon komplex szempont, de így is hangsúlyozandó, hogy számos lehetséges megközelítés (így például a jövedelemtranszferek értékelése) nem szerepelt a konkrét vizsgálatokban. Így is nagyon izgalmas eredményekre jutottunk. Az átfogó elemzéseket tartalmazó tanulmányok mellett készítettünk négy részletes ágazati esettanulmányt az energetikára, a gépjárműiparra, a kiskereskedelemre és a kiszervezett szolgáltatásokra. A kutatásokból kirajzolódó legátfogóbb összefüggés az, hogy általánosságban alig lehet valamit mondani a multikról, annyira különbözik a helyzetük, a befolyásoló szerepük már ebben a négy ágazatban is. Nem lehet általánosítani. Hatásuk az egyes szektorok sajátosságain túl azon is múlik, honnan jöttek, milyen kultúrából, hogy mikor léptek be az országba, milyen gazdaságpolitika fogadta őket az adott időszakban.
Azt kevesen vitatják, hogy a multiknak nagyon komoly gazdaságfejlesztő szerepük van a tőke-, a technológia- és a tudástranszferen keresztül. Olyan kultúrákat hoztak be az országba, amelyeket itt korábban nem ismertek. Ezzel szokták szembeállítani, hogy ugyanakkor kiszorították a piacról a magyar kkv-kat. Ez az az általánosítás, amit a tények így nem igazolnak: nem támasztható alá, hogy a multik megjelenésével általánosságban véve nőtt volna az ágazati koncentráció. A multiknak a magyar vállalatokhoz való viszonya már a vizsgált négy ágazatban is nagyon különböző.
Autóipari integrátorok
Az autóiparban például a hazánkban is megjelenő néhány nagy összeszerelő cég közötti versenyt a világpiac mozgatja, a hazai piac nem jelentős számukra. A néhány óriás mögött, mint mindenhol a világban, kialakult egy olyan integrátor vállalathálózat, amely nagy egységeket szállít be, mint mondjuk a fékrendszerek esetében a Knorr-Bremse. Ezek az integrátorok maguk is egy-egy hierarchia csúcsán állnak, mögöttük pedig már magyar kkv-k jönnek, ha fel tudnak nőni a követelményekhez. Ehhez idő kell, kellett. Saját fülemmel hallottam a kilencvenes évek elején, amikor az Opel vezetői egy konferencián a potenciális beszállítóiknak elmondták, mik a követelmények, hogyan reagáltak a magyar vállalatvezetők a szünetben: „Ezek meg vannak őrülve! Ezeket a követelményeket mi nem tudjuk, s nem is akarjuk teljesíteni.” Nem véletlen, hogy a kezdeti időkben a beszállítók nagy része külföldi volt, egy részüket fokozatosan váltották le magyarokra. Azóta sok idő eltelt. Azok a hazai vállalatok, amelyek ma ezekben az ágazatokban dolgoznak, lényegesen termelékenyebbek és hatékonyabbak, mint amelyek nem a multik beszállítói.
A kiskereskedelemben a külföldi láncok teljesen más módon alakították át a piacot. Ritkán esik szó arról, hogy mennyit bővült az áruválaszték, mennyit javult a kiszolgálás, mennyivel más ma a magyar családok mindennapi beszerzésének feltételrendszere, pedig ezek együtt igen jelentős életminőség-meghatározó tényezők. A hazai kiskereskedelmet valóban átalakításra kényszerítették a multik, de ennek során a CBA, a Coop, és a Reál maguk is jelentős méretű vállalatokká váltak. Ebben az ágazatban a multik a nemzeti versenyképességhez azáltal járultak hozzá, hogy egy más, jóval magasabb színvonalú fogyasztói és beszállítói kultúrát vezettek be. Ennek háttere, hogy a külföldi (és az említett hazai) nagyvállalatok között óriási verseny van. Míg az autóipari multit kevéssé érdekli a magyar piac, a kiskereskedelemben a végső hazai fogyasztói kereslet szabja meg a vállalatok tevékenységének korlátait. A magyar fizetőképes keresleten kell megosztozniuk, ami relatív árleszorítást eredményez, emiatt ők is nyomják lefelé a beszállítói árakat. A Beszerzési Világszövetségben, ahol sok év óta dolgozom, azt tapasztalom, hogy a beszállítók mindenhol a világon ugyanarról panaszkodnak: a vevők hosszú határidővel fizetnek, kemény feltételeket támasztanak, árleszorításra kényszerítenek. A multik hazai hatásai tehát megfelelnek a világban végbemenő, általános tendenciáknak, ezek alól senki nem tudja kivonni magát.
NEM A támogatás a DÖNTŐ
Az államnak a legfontosabb gazdasági funkciója, hogy ne torzítsa el, de szabályozza a versenyt, megmondja, mit lehet, illetve mit nem. A piac azt csinálja, amit a szabályozók megengednek. A multiknak adott támogatás mértéke is a globális piac alakulásának következménye. Világos, hogy a multi nem szakad el a követeléseiben attól, amit a szomszéd országokban kaphat. Tapasztalataim szerint azonban a helyválasztásban a döntő szempont nem a támogatás mértéke, hanem a gazdasági környezet: a stabilitás, a kiszámíthatóság, a korrupció mértéke, vagyis az, hogyan lehet hosszú távon, kiszámíthatóan gazdálkodni. Az ehhez szükséges feltételek megteremtése megint állami feladat.
Sokkal strukturáltabban, elmélyültebben kellene tehát gondolkodnunk ezekben a kérdésekben. Nem szabad érzelmi alapon elutasítani a multit, és pusztán azon az alapon támogatni valakit, mert magyar, akkor jár ez, ha minőséget termel. A fogyasztót ugyanis végső soron az ár és a minőség érdekli, az érzelmi töltetnek a konkrét vásárláskor csekély szerepe van.
Természetesen nem kívánom tagadni, hogy létezik olyan állami feladatkör is, amely nem gazdasági, hanem kifejezetten politikai, vagy szociális szempontokat érvényesít. Ez természetes és fontos, esetenként lehet fontosabb is, mint a közvetlen gazdasági érdek. De látni kell, hogy ezek érvényesítésének ára van, amit végső soron szintén a fogyasztó, az állampolgár fizet meg. Nem helyes tehát összekeverni a szempontokat – a tiszta, világos megközelítésben pedig egyértelmű, hogy a multik és a hazai kkv-k együttes, összehangolt fejlesztése, és nem szembeállítása a társadalmi jólét növeléséhez vezető út.
A szerző egyetemi tanár, akadémikus.
