Hallható halhatatlanok

Nem csak a műélvezet csalhat könnyeket a szemébe annak, akinek mobiltelefonjára mms formájában megérkezik Ady Elbocsátó szép üzenete Hegedűs D. Géza előadásában. Ma már a szakításnak ezt a nem éppen kíméletes, de annál stílusosabb formáját is választhatjuk, de egy-egy üdvözlet, vallomás kedvéért letölthetünk Shakespeare szonettjeiből, Radnóti és Arany verseiből, vagy éppen Örkény egyperceseivel is megörvendeztethetünk valakit mobilon. A Kossuth Kiadó és a Mojzer Kiadó rövid hanganyagaiból összeállítva a Pannon új, wapos szolgáltatása jelzi, hogy a hazai hangoskönyvkiadás kezdi kinőni gyerekcipőjét.

ÖLBE TETT KÉZZEL. Még ritkaságnak számítanak a letölthető hangoskönyvek, az MP3-as formátumban megjelenő kiadványokat is többségében CD-re írva, tokkal, borítóval vásárolhatjuk meg. Mojzer Márta, a Mojzer Kiadó vezetője szerint hallgatóik konzervatívak e téren, és csak kismértékben játszott szerepet a szerzői jogok feletti aggodalom abban, hogy a kiadók sokáig ódzkodtak a digitális formátumtól. A tapasztalatok szerint a vevőik inkább CD-lejátszón, vagy kocsiban szeretik hallgatni a hangoskönyveket. A számítógépeknek és az MP3 lejátszóknak egyelőre kevesebb szerep jut, ahogy a régi adathordozóknak is, így gyorsan eltűntek a piacról a magnókazettán kapható kiadványok.

Konzervatívak a hallgatók a felhasználási módokat illetően is. Vajda Mályi Zsuzsa, a Magyar Hangoskönyv Kiadók Egyesületének (MHKE) elnöke, a Hangoskönyv Kiadó ügyvezetője, a takarítástól az utazáson át a sportolásig számos olyan helyzetet el tud képzelni, amikor ideális szórakozást nyújthat a hangoskönyv. A szervezet legutóbbi felmérése viszont azt mutatja, hogy az emberek több mint fele leginkább nyugodtan ülve szereti hallgatni az előadást, és csak kevesen használják ki, hogy felszabadulnak az olvasás jelentette kötöttségek alól.

„Kezdetben olyan támadások is értek minket, hogy a hangoskönyvek leszoktatják az embereket az olvasásról, de mára kiderült, hogy ez nem igaz” – állítja kiadókat tömörítő szervezet vezetője. Vásárlóik ugyanis jellemzően azokat a műveket veszik meg hangzó változatban, amelyeket korábban már megismertek nyomtatásban is.

„A szakmában nincs hivatalos meghatározása a hangoskönyvnek” – állítja az MHKE elnöke. A színészek által felolvasott műveket mégis lényegesnek érzi megkülönböztetni mind a rádiójátékoktól, mind a vakok és látássérültek számára készült, minden hangsúlyt, érzelmi, értelmi intonációt mellőző hanganyagoktól. (Utóbbiak az írott szöveg semlegességét akarják utánozni, hiszen a felolvasás már értelmezést is magával hoz.) A hangoskönyv – kiadói megállapodástól függően – a teljes szöveget hivatott visszaadni a színész tolmácsolásában, esetleg zenével, hangulati hanghatásokkal aláfestve.

A magyar hangoskönyvkiadás története alig négy évre nyúlik vissza, de ma már közel húsz kiadó foglalkozik a művek adaptálásával, s 200-300 cím található a piacon. Az Egyesült Államokban 30, Európában 15 éve hódit a könyvek hangzó változata. Eredetükről többféle legenda kering, amelyekben általában a rengeteg autóban töltött időt jelölik meg fő motivációként. Az egyik verzió szerint a kamionsofőrök feleségeinek köszönhető a műfaj születése, ők olvastak először novellákat, regényeket magnóra, hogy férjüket ezzel szórakoztassák a hosszú úton. Az amerikai szövetség, az Audio Publishers Association viszont prózaibb történettel szolgál. A múlt század közepén indult útjára az Egyesült Államokban az a program, amely vakok számára dolgozta fel a legfontosabb olvasmányokat hanganyag formájában. Az évtizedek során ezekből tekintélyes gyűjtemény jött össze a könyvtárakban is, és a nyolcvanas évekre már milliárd dolláros üzletnek számított a hangoskönyvek kiadása és értékesítése.

ÚTKERESŐK. Magyarországon a Kossuth Kiadó és a Mojzer Kiadó közösen jelentette meg az első hallgatható kiadványt. Mojzer Márta férje évtizedekig élt Németországban, és hazatérve a hangoskönyvek hiánya tűnt fel neki elsőként. Hamarosan a Kossuthoz fordultak ötletükkel, ahol kedvező fogadtatásra találtak. Három hét elteltével már meg is jelent Janikovszky Éva Mosolyogni tessék! című műve Für Anikó előadásában, amelyet gyors egymásutánban még négy kiadvány követett. Az első megjelenés óta több mint 60 mű áll a Kossuth-Mojzer páros háta mögött, s e kiadók immár nem csak stúdióban rögzíthető könyveket, de új utakat is keresnek. „Ha nem is hangjáték formában, de felmerült az igény, hogy több színész vegyen részt a művek előadásában. Egy másik lehetséges irány a kortárs irodalomban, hogy a szerzők maguk mondják fel műveiket. Léteznek olyan értelmezések, érzelmi töltések, amelyeket csak a szerző képes átadni” – vázolja a közeljövő trendjeit Mojzer Márta.

ELADHATÓ, DE HOGYAN? Mint a világon mindenhol, Magyarországon is a szépirodalommal kezdődött a hangoskönyvek pályafutása, és bár egyre több műfaj érhető el hangzó változatban is, úgy tűnik, továbbra is a magyar széppróza és líra rajongói hallgatják legszívesebben kedvenceiket. Hrabal, Radnóti és Márai verseng az első helyekért a Libri és a Bookline bestseller listáján, de utóbbinál tekintélyes mennyiség fogyott a Hangos Bibliából és a Kossuth Kiadó relaxációs CD-jéből is.

Vajda Mályi Zsuzsa becslése szerint a jelenleg elérhető könyvcímek 2 százalékát teszik ki a hangoskönyvek, de ez az arány folyamatosan nő. Az efféle műveket kiadók száma évről évre megduplázódik, és a kereslet bővülése is érzékelhető. A nagy álom a németországi szituáció megközelítése. Ott a legtöbb nyomtatott könyvhöz hangos változat is megjelenik; amelyikhez nem, annak értékesítése sokkal kockázatosabb. Nálunk ez egyelőre fordítva működik: a hangoskönyvkiadók igyekeznek megjelenésüket a nyomtatott verzióhoz igazítani, így annak népszerűsítése az ő eladásaikat is növelheti. Hrabal Őfelsége Pincére voltam című regényének az idén bemutatott filmváltozatával egy időben az áruházak polcain megjelent a műből készült hanganyag is. A Parlando Hangoskönyvkiadó akkor a filmforgalmazóval együttműködve tudott a bemutatóval egy időben piacra lépni, és kihasználni a felfokozott figyelmet.



• Európai unió
Füstbe ment foglalkoztatás

Főképp mennyiségi bővülésen esett át a magyarországi közgazdasági képzés az elmúlt két évtizedben. S mivel az emberi intelligencia általános irányzatait leíró Gauss görbe nem változott, nem is lehetünk meglepve, hogy a teljesítményre vonatkozó megnyilvánulásokban a panaszok vannak túlsúlyban. Nos, e kedvezőtlen összképet árnyalja, ha észrevesszük a kivételes jó teljesítményeket, mint amilyen a jelen könyv is.

A lisszaboni folyamatot elemző színvonalas tanulmánykötet ékes bizonyítéka annak, hogy a magyarországi Európa-kutatásra immár egyáltalán nem jellemző a sokat hangoztatott főváros-központúság. Az októberben megjelent munkában ugyanis akadémikust, a győri és a gödöllői egyetem professzorait, a bankszövetség vezető közgazdászát is magában foglaló kör állt össze, hogy a magyar gazdaság szempontjából kitörési pontként szolgáló uniós megújulási stratégia kritikai elemzését elvégezze.

Nyilván értelmetlen és fölösleges is lenne bármely sokszerzős köteten a koherenciát számon kérni, hiszen az egyes szerzők szemléletmódja, tárgya és értékrendje meglehetősen eltérő. Közös azonban az írásokban a tárgyszerűség, a célkitűzések és a valóság elfogulatlan egybevetése és a jobbító szándék. És, hogy mi újat tudhatunk meg e kötetből, vagyis minek még egy könyvet írni e kérdésről? Nos, ahogy a kötet szerkesztője lényegretörően megfogalmazza, a 2005 márciusában korszerűsített uniós program továbbra is nélkülözi a súlypontképzést, viszont a kitörési programok kidolgozása folytán erőteljesen kiütközik a magyar közigazgatás szakpolitikai teljesítményének sokféle gyengesége. S tegyük hozzá: miközben a lisszaboni program – legalábbis ami a foglalkoztatási rátát illeti – az unió egyetlen, már 2006-ra teljesült célkitűzésének bizonyult, Magyarországon a 12 éven át tartó, átlag évi 4 százalékot meghaladó gazdasági növekedés után a munkapiaci aktivitás nem javult, a munkanélküliségi ráta viszont az elmúlt hat évben 2 százalékponttal nőtt. Vagyis ha valakinek, nekünk fontos lenne a lisszaboni program – a több és jobb munkahelyet teremtő tartós növekedés ideájának – gyakorlatba ültetése.
CSABA LÁSZLÓ


• Képzőművészet
A kiválasztott
Egy ország ismerte meg tavaly Fehér László nevét, amikor Kisfiú című képét a neves New York-i Sotheby’s aukciósház kínálta eladásra. Az első magyar kortárs festmény a világ egyik legjelentősebb árverésén végül nem kelhetett el a felkínált 29 ezer dollárért, azaz 5,8 millió forintért. Az ajánlott ár ugyanis nem felelt meg a tulajdonos elvárásainak, aki állítólag nem pénzszerzési céllal bocsátotta aukcióra a festményt, hanem azért, hogy azt jobban megismerhesse a világ. Nem véletlenül. Sokak szerint átütő erejű, sejtelmesen nyomasztó hangvételű képeivel Fehér lehet az a bizonyos „nagy név” a nemzetközi kortárs porondon.

A Ludwig Múzeum az idén nyáron a Művek 1975-2007 címmel megrendezett retrospektív Fehér László-tárlathoz az Alexandra kiadóval közösen kísérőalbumot is megjelentetett. A magyar és angol nyelvű, másfélszáz művet felvonultató vaskos kötet elég impozáns ahhoz, hogy egy világsikerre törő művész életpályá­já­ról számot vessen. Az eddig Fehér egy-egy korszakát külön-külön taglaló monográfiákkal szemben a maga folyamatában árulkodik megújulni tudásáról és a mindenkori trendhez való alkalmazkodóképességről. A családi és személyes fotók inspirálta képeken egy személyes történelem közérthető üzenetei bontakoznak ki az 1970-es évek ironikus hiperrealizmusától a lét illékonyságát megrendítő feszültségben ábrázoló lírai kilencvenes éveken át az ezredforduló személyeskedő, mégis rideg naturalizmusáig.

Ezeket az etapokat a katalógus elején sorjázó tanulmányrészletekben neves szakértők taglalják, mint például Hegyi Lóránd, aki annak idején nem kis szerepet játszott Fehér pályájának elindulásában, és aki ma a saint-étienne-i Musée d’Art Moderne igazgatója. Mellette az Egyesült Államokban élő Forgács Éva művészettörténész, Donald Kuspit amerikai műkritikus és Marc Scheps, a bécsi Ludwig Alapítvány igazgatója is poétikus szakmaisággal méltatják Fehér munkásságát.

Ennek fényében találó a kötet borítója – az üvegvázán szuggesztíven átnéző festő önarcképe -, amely mintegy felkiáltójelként vibrál, hogy rendhagyó módon egyszerre irányítsa magára a nemzetközi szakma és a laikus nagyközönség figyelmét.
ZEISLER JUDIT


• Amerikai konspirációk
A teóriagyáros detektív

Puha kalap, kioldott ingnyak, lazán kötött nyakkendő, mindentudó mosoly: a könyvborító szépiastílusú képe Philip Marlowe-ot idézi. Nemrég Budapesten járt Greg Palast, aki egy helyütt maga is „régi vágású detektívként” beszél magáról. Az 55 éves oknyomozó riporter provokatív elméleteivel keltett feltűnést: foglalkozott – egyebek mellett – az Exxon Valdez olajtanker katasztrófájával, az Enron könyvelési csalásával és Tony Blair állítólagos botrányával, miszerint a brit kormányfő állami beruházásokhoz és bennfentes információkhoz juttatott bizonyos nemzetközi lobbikat.

Három éve azzal állt elő, hogy az elnökválasztáson tulajdonképpen John Kerry győzött, csak éppen mintegy 3 millió leadott – feltételezhetően főként demokrata – szavazatot nem számoltak össze. Ráadásul lehet még ugyancsak több millió választó, akiket „a hozzá nem értés és a szándékos csalás kombinációjaként” távol tartottak az urnáktól.

Az elnökválasztás csupán egy fejezetcím az összeesküvések kiterjedt, laza hálózatában, amit az Amerikában és Angliában is bestsellerré vált, s az ősz elején Felfegyverzett diliház címen magyarul is megjelent Palast-könyv feltár. A szerző egyebek mellett ahhoz gyűjtött össze (az oknyomozói újságírás esetenként trükkös eszközeivel) bizalmas dokumentumokat, hogy az iraki háború valódi célja a nagyobb olajkitermelés megakadályozása, az OPEC által diktált magas árak fenntartása lett volna. A venezuelai Hugo Chavezt a Latin-Amerikából 4-5 százalékos kamat mellett New Yorkba kiszipkázott, majd 16 százalékon visszakölcsönzött dollár ár-apály mozgásának hősies megtörőjeként tünteti fel.

Az életben, beszélgetőpartnerként, Palast humoros, laza és közvetlen – nyoma sincs a Chandler-főhős keménységének -, s az is kiderül, hogy a fedora kalap nemcsak márkavédjegy, de kiterjedt kopaszságot is takar. Amúgy nincs más takargatnivalója.

„Szó sincs valami nagy összeesküvésről, csak egy nagyon kifinomult, de nyilvánvaló és egyszerű rendszerről” – ad magyarázatot az elcsalt elnökválasztás teóriájára. Bill Clinton volt elnök is érzékeltette vele, hogy még őt is meglepte mindaz, amit a 2004-es választásokról szóló könyvében olvasott. Az amerikaiak ugyanis szeretnek magukról a demokrácia országaként gondolkodni. Csak hát Sztálin állítólag már régen megmondta, hogy nem azok a fontosak, akik szavaznak, hanem azok, akik összeszámolják a szavazatokat. Vagy, mint Palast világítja meg az ennél azért sokkal kifinomultabb amerikai eljárást: az határozza meg a végeredményt, aki biztosítja, hogy egyes szavazatokat ne számoljanak meg. A 2004-es választások újdonsága, az „ideiglenes szavazócédulák” kiosztása például oda vezetett, hogy a döntően demokrata választókörzetekben leadott voksokból több mint egymilliót dobtak a szemétbe. Palast oknyomozó eszközökkel kimutatta, hogy az ohiói Clevelandban a hulladékszavazatok aránya kiugróan magas volt a feketék lakta – nagy valószínűséggel John Kerryre szavazó – gettókban.

Palastnak megvan a saját nézete nemcsak Bush hatalomra kerüléséről, de az iraki háborúról is. Nem tartja magát olyan cinikusnak, hogy azt higgye: Bush azért támadta meg Irakot, hogy a családja és a barátai több milliárd dolláros olajprofitra tegyenek szert, „még ha végül ez is történt”. Szerinte komolyan, filozófiai mélységgel hittek abban, hogy egy jól megalapozott, hatalmas olajipar kulcsfontosságú a világ prosperitása szempontjából. És az egyre kiszámíthatatlanabbá váló Szaddam Huszein követhetetlenül kezdte el mozgatni az árakat a piacon. „Nem az volt a cél, hogy kitermeljék az olajat vagy birtokba vegyék azt. Ők a föld alatt akarták tudni a készleteket és ellenőrzés alatt tartani a kitermelését. Nézzük csak meg, hol volt az olaj ára, amikor Bush hatalomba került és hol van ma! A feladat teljesítve.” (Az olaj barrelenkénti ára az említett időszakban
25-ről 95 dollárra kúszott fel – a szerk.)

De nemcsak az amerikai rezsimmel van baja. Hadilábon áll a jellemzése alapján „egyre inkább a szórakoztatóipari multik kezébe kerülő amerikai tömegtájékoztatás” nagy részével – ezért ő inkább Londonban dolgozik -, de a szegények és gazdagok közti különbségeket elmélyítő globalizációval is; utóbbi szerinte csupán az osztályharc folytatása. Furcsa a kapitalista összeesküvés szinte már marxi terminológiáit hallani olyan valakitől, aki Milton Friedmantól tanult közgazdaságot, sőt „a chicagói fiúk” közé tartozott. „Abban a kis csoportban voltam, akik újraformálták Latin-Amerikát. De sosem gondoltam volna, hogy ez a filozófia az egész világra kiterjedhet, mivel láttam, hogy ment ez Chilében.” A társai privatizációt tanácsoltak Pinochet diktátor uralma alatt a szabad piac kialakítására, és privatizálták is az elektromos ipart. „Azután az egésznek a tulajdonosaivá váltak és vagy fél milliárd dollárra tettek szert” – emlékeztet Palast.

Washingtoni ismerősömtől kérdezem, hallott-e már Greg Palastról. Valami beugrik neki. „Ő az a fickó, akinek a könyvét lobogtatva egy amerikai egyetemista hosszan, provokatívan arról kérdezte egy floridai lakossági fórumon Kerryt, hogy ha mindez igaz, akkor miért nem tett ellene semmit.” A YouTube-on kering a felvétel, ahogy a helyi biztonsági őrök elvezetik, leteperik és elektrosokkolóval némítják el a hangosan tiltakozó srácot, Kerry meg csak néz. Ez is egyfajta könyvkritika.
LAMBERT GÁBOR


• Versenyelmélet
Darwini szelekció

Túlzottan védi a nem versenyképes vállalatokat az Európai Unió, ezért marad le termelékenységben Amerika mögött – állítja Massimo Motta, a firenzei európai egyetemi intézet és a bolognai egyetem professzora, nemzetközi versenypolitikai kutató, akinek átfogó versenyelméleti kötete most jelent meg magyarul.

– Sokkal szigorúbb az Európai Unió versenypolitikája az elmúlt évek gyakorlatát figyelve, mint az Egyesült Államoké. A könyvében is leírt GE-Honeywell fúziót is Amerikában engedélyezték, az unióban nem. Európa nem veszélyezteti a saját versenyképességét a szigorú gyakorlattal?

– Az Egyesült Államok sokkal jobban bízik a piacban, mint Európa, ott sokkal inkább „lassez-faire” a gazdaságpolitika, és a rendszer kényszeríti a cégeket, hogy versenyezzenek. Mindenki jobb akar lenni a többieknél, ezért fejleszt, beruház. Az európai piacot jobban óvják a versenytől, itt inkább protekcionista a gazdaságpolitika, és a cégeken kisebb a nyomás, hogy újítsanak; végeredményben ezért nem eléggé versenyképesek. A kevésbé hatékony cégeknek távozniuk kell a piacról. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a kormányzat nem tesz erőfeszítéseket, hogy ezeket a cégeket megtartsa. Ezt darwini szelekciónak is nevezik, ez is a játék része.

– Egyre több piacon alakul ki oligopólium; ma néhány nagy játékos uralja a sörök, az üdítők, a mosóporok, a könyvvizsgálók, az autók, a repülőgépgyártás, a mobilgyártás, a szórakoztató elektronika piacát, és még sorolhatnánk. A klasszikus szabad verseny nem illúzió ma?

– A modern versenyteória nem is erről szól, hanem arról, hogy értsük meg a vállalatok közti interakciókat. Modelleket ad arról, miként működnek együtt ezek a nagy szereplők. Ma a játékelmélet a megfelelő eszköz, ami matematikai úton, oligopolikus modellekkel segít megérteni a játékosok stratégiai lépéseit.

– A Microsoft gyakori szereplője a versenyjogi pereknek, ezek egyikében tanácsadóként Ön is közreműködött az Európai Bizottság oldalán. Három éve a Bizottság például arra kötelezte a céget, hogy az ingyenes zenelejátszó program nélkül dobja piacra szoftvercsomagját, hogy ne veszélyeztesse a rivális, szintén ingyenes Real Player pozícióit. Fel tudja fogni, miért teszi a fogyasztót boldoggá, ha ugyanannyit fizethet kevesebbért?

– Adott egy szuperdo­mináns helyzetű cég az operációs rendszerek piacán. A Microsoft a vád szerint ezt a helyzetet kihasználja, hogy kis lépésekben domináns helyzetbe kerüljön más piacokon is. Ha a Media Player zenelejátszó programot ingyen adják, akkor szépen erodálják a konkurens Real Player pozícióit és egy további olyan piacot kreálnak, ahol ők a dominánsak. Az átlagfogyasztó persze örül, ha a Windows mellé a Media Playert is megkapja. Ezen a területen az Európai Bizottságnak nagyon óvatosan kell eljárnia. Nem állíthatják meg a technológiai fejlődést, ez viszont átrendezheti a vállalati piacokat. És a Real Playert sem védhetik meg, sem a többi versenytársat; nekik a fogyasztót kell megvédeniük. De a vásárlók a nagy cégeket gyakran eleve rosszindulatúnak tartják.

– Hogyan vélekedik arról versenyjogi szempontból, amikor a nagy multik a régiónkba betelepülve többmilliárdos adókedvezményben részesülnek, míg a kisvállalatoknak nagyjából szabad versenyben kell helytállniuk?

– Kérdés, mi a támogatás hatása. Természetesen nem szabad az egyik cégnek kedvezni a másikkal szemben. Ha viszont van olyan terület, ahol Magyarországnak nincs tapasztalata, például egy új technológiában, akkor a kormány bejelentheti, hogy támogatni akarja a befektetéseket ebben az ágazatban. De akkor nem választhat ki találomra egy céget, hanem ajánlatokat kell kérnie több játékostól.

– Ám itt az országok versenyeznek a befektetésekért; egy új cég, mint tavaly a Hyundai, oda megy, ahol a legtöbb kedvezményt ígérik számára.

– Ezt európai szinten kellene koordinálni, mert így esetleg ajánlanak egy csomó kedvezményt egy olyan vállalatnak, amely amúgy is odamenne. A befektetőknek támogatásokat kínáló nemzeti ügynökségeknek együtt kellene működniük.
MÁRTONFFY ZSUZSA


• Legális kartellek?

Erika nemrégiben hét hetet Indiában töltött. A magyar lány már néhány nap után megszerette az egyik globális gyorsétteremlánc helyi üzletét, pedig az ilyesmiket itthon korábban sohasem szívlelte. Az ok egyszerű: csak ott lehetett az állandó rizsevés után sült krumplit és marhahúst kapni.

Míg a versenyjogban tiltottak az olyan megállapodások, amelyek a piaci versenyt korlátozzák vagy torzítják, illetve erre alkalmasak, gyakran előfordul, hogy e kartellek valamilyen mértékben éppen a fogyasztó jobb kiszolgálását segítik.

Például az említett globális lánc franchise szerződése rögzíti, hogy hol, milyen körülmények között és milyen árakon szabad egy bizonyos hamburgert árulni, vagyis lényegében kizárja az azonos terméket kínáló éttermek lokális vetélkedését és a beszállítók versenyeztetését is.

Erika szerint azonban az ilyen kartell nem is olyan rossz: éppen az így elért standardizálás vezetett oda, hogy az adott logójú étkezdékben a „világ túlsó végén” is pontosan ugyanazt kapja, mint itthon. Márpedig itt kartellről van szó, méghozzá vertikálisról.

Ez az a megállapodás, amelyet nem versenytársak, hanem az ellátási láncban egymást követő cégek, például a gyártók és értékesítők rendszeresen kötnek egymással. Ezek komplex polgári és versenyjogi megítélését mutatja be új, elsősorban jogászoknak szóló könyvében Darázs Lénárd, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Versenyjogi Kutatóközpontjának munkatársa. A nemzetközi példákat is felsoroló mű tételesen végigveszi az egyes tiltott tevékenységeket, illetve kivételeket. Így például kiderül: ha az érintett piacon a kartell 10 százaléknál kisebb részesedést birtokol, elvileg bagatellnek minősül, ezért nem tiltott. Ugyanakkor elképzelhető, hogy valamely szereplő olyan bagatell kartell-láncolatot épít ki maga köré, hogy az összességében már nagyon is alkalmas arra, hogy a versenyt jelentős mértékben torzítsa, ezért ilyen hálózat létrehozása az előbbi szabály ellenére is tilos.
Juhász Péter