Mindenekelőtt az első Bush-kormányzatban az elnök kereskedelmi főmegbízottjaként kulcsszerepet játszott abban, hogy Kína belépjen a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), azután tavaly júliusig a külügyminiszter-helyettesi posztot töltötte be. Bizonyítottan vannak tehát nemzetközi tapasztalatai, azon az amerikai adminisztráción belül, ahol az „internacionalisták” ma időnként veszélyeztetett fajnak tűntek. Másodszor, szilárdan hisz a piacok és a szabad kereskedelem hatalmában, ezek az elmúlt fél évszázad során nyilvánvalóan jobban hozzájárultak a szegénység visszaszorításához, mint bármilyen segélyprogram. Harmadszor, a színfalak mögül kitartóan támogatta a Világbankot, ellentétben az amerikai kormányzat sok más tagjával, akik jobban örültek volna, ha az intézmény megszűnik.
AMERIKAI MONOPÓLIUM. Vannak ugyanakkor Zoellicknek gyengeségei is. Legelőször is, kinevezése prolongálja azt a szégyenletesen elavult gyakorlatot, hogy mindig amerikai kapja az elnöki tisztséget. Nevetséges az az érv, amely szerint amerikai elnökre van szükség, mert csak ő tudja biztosítani az Egyesült Államok pénzbeli támogatását. A Világbank költségvetéséhez való amerikai hozzájárulás még a hitelgaranciákkal együtt is viszonylag csekély. Ha az Egyesült Államok bolond módon kilépne, Kínától Indián át egész Brazíliáig számos fejlődő ország könnyedén pótolhatná a hiányát.
Kenneth Rogoff
Zoellicket jogi végzettsége sem teszi tökéletes választássá. A Világbank első emberének nem szerződésekről kell tárgyalnia, ahogyan azt Zoellick kereskedelmi főmegbízottként tette. Az intézmény ma azáltal játszik főszerepet a fejlesztésben, hogy egyfajta „tudásbankként” globális léptékben felhalmozza, megszűri és szétosztja a legjobb módszereket. Ezenkívül a Világbank elnökének legfontosabb döntései nem nélkülözhetik a közgazdaságtani megalapozottságot. A szervezetnél évtizedeken át kísértettek a gazdaságilag rossz döntések, amilyeneket például Robert McNamara hozott a hetvenes években a nagyszabású, de környezetvédelmi szempontból rendkívül káros infrastrukturális projektek erőltetésével.
Az első számú kérdőjel mindazonáltal az, hogy Zoellick képes lesz-e véghezvinni a szükséges reformokat, mindenekelőtt biztosítani azt, hogy a következő elnök ne amerikai legyen. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) élén álló Rodrigo de Rato már javasolta, hogy az ő utódját ne automatikusan Európából válasszák, hanem egy szélesebb folyamatban döntsenek róla. Szégyen lenne, ha a Világbank elnöke nem tenne hasonló indítványt.
Másodsorban, Zoellicknek fel kell tennie azt a kérdést, hogy a Világbank a maga teljes költségvetésének miért csak 2,5 százalékát költi a propagandaanyagaiban oly büszkén hangoztatott tudásbanki-kutatási feladatokra, miközben saját igazgatósága fenntartására háromszor ennyit fordít.
Harmadsorban, üdvös volna, ha Zoellick arra használná óriási tárgyalótudását, hogy elfogadtassa a gazdag országokkal a vissza nem térítendő segélyek részarányának növelését a Világbank által folyósított támogatásokon belül. A Világbank legszegényebb ügyfelei nemigen juthatnak forrásokhoz e tőkepiacokról. Csakhogy ezen országok többségükben segélyre szorulnak, nem pedig hitelre, amelyet húsz év múlva sem fognak tudni törleszteni.
JÓ POLGÁROK. Ahogyan a hangsúly átkerül a hitelekről a segélyekre, a Világbank egyúttal a tudásbanki funkciók és a hozzájuk kapcsolódó technikai tanácsadás erősítésére használhatná tetemes visszatartott nyereségének egy részét. Másrészt a Világbanknak az eddiginél sokkal nagyobb szerepet kell játszania a környezetvédelem terén, és általában annak előmozdításában, hogy mind a gazdag, mind a szegény országok „jó polgárai” legyenek a nemzetközi közösségnek. (Magam és mások már legalább húsz éve szorgalmazzuk ezt.)
Zoellick persze dönthet úgy, hogy néhány elődjéhez hasonlóan csak szimbolikusan tölti be tisztségét, s érdemben csak keveset vagy semmit sem tesz. Vagy – bár ez kevésbé valószínű – képviselheti a kormányzati beavatkozás túlhajtott és megalomán vízióját, amivel szintén próbálkoztak páran őelőtte. A világnak azonban egy normálisan működő Világbankra van szüksége, nemzetközi vízfejre nincs.
© Project Syndicate, 2007 • A szerző a Harvard University professzora, az IMF volt vezető közgazdásza
