Megannyi „fiók Széchenyi” hajtogatja mantraszerűen: reformok kellenek. Ha mindenki ugyanazt mondja, akkor ez a mondanivaló súlytalanná, homályossá, végső soron értelmezhetetlenné válik, kap egyfajta univerzális jelleget. A reform, esetünkben az államháztartási reform, a mai magyar közgondolkodásban immár valamiféle eszkatológikus értelemben vett szükségszerűséget jelent. Univerzális megoldást minden bajra. Akármi probléma adódik, majd a reform megoldja, mert a reform elkerülhetetlen.
Szegénység? Majd a reform megoldja. Romló oktatási színvonal? Majd a reform megoldja. Bürokrácia a közigazgatásban? Majd a reform megoldja. A sztratoszféra felé tartó államháztartási hiány? Majd a reform megoldja. Egyre nehezebben finanszírozható nyugdíjrendszer? No, azt majd a következő reform oldja meg, mert abból egy már volt.
Dózsa György, a Figyelõ munkatársa
Ebben a sajnálatosan széles körben elterjedt beszédmódban úgy tűnik, hogy az államháztartás különböző alrendszerei – az oktatás, a települési önkormányzatok, az egészségügy, a központi közigazgatás – mind-mind szinte éhezik a reformot.
VESZÉLYES HIT. A reform univerzális erejébe vetett hit azonban veszélyeket rejt magában. Tudomásul kell venni, hogy a reformok nem elkerülhetetlenek és nem is szükségszerűek. A magyar államháztartási folyamatokkal kapcsolatban általánosan elterjedt tévhit, hogy ha a politika nem hajlandó az államháztartási reformra, akkor majd a piac lesz az az erő, amely azt kikényszeríti. Tudomásul kellene venni, hogy a reformokat a politikától el lehet ugyan várni – sőt el is kell -, de kikényszeríteni nem. Az ilyesféle gondolkodásmód a piacra, esetünkben a magyar államadósságot megvásároló befektetők és a forinttal spekulálók csoportjaira, ugyanolyan jogtalan és igazságtalan címkét aggat rá, mint a reform fogalmára. A piac nem univerzális megoldás, s nem helyettesítheti a politikai tökéletlenséget.
A piac egy dologra képes – de arra nagyon -, nevezetesen jelzéseket adni az általa begyűjtött információk feldolgozása után. Ezek a jelzések különböző erősségűek lehetnek. Magyarország eddig számos enyhe legyintést kapott, ilyen volt például a hitelminősítő intézetek figyelmeztetés-sorozata, az EU különböző tisztségviselőinek folyamatos kritikája, de ilyenek mondjuk a forint árfolyamával kapcsolatosan nem szűnő befektetői aggodalmak is.
VÁLSÁG UTÁN ÚJ ÍGÉRETEK. A piaci jelzések másik végpontja a „fal adja a másikat” típusú reakció. Ez Magyarország esetében gyakorlatilag egy jól fejlett, mintaszerű, tankönyvekbe való pénzügyi válságot jelentene. A forint a mélyben, a kötvényhozamok, a költségvetés kamatkiadásai, valamint a jegybanki kamat meg az égben. A gazdasági növekedés, a beruházási tevékenység egy időre megszűnik. És akkor jöhet megint a politika a reformok ígéretével. Mint ahogyan ez az elmúlt 15 évben is folyamatosan történt. Előre a mexikói úton! Legföljebb annyi a különbség, hogy míg a latin-amerikai ország csak önmagára – esetleg a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap szigorú, ám sokszor fölöttébb kétes értékű útmutatására – számíthat, minket talán megment az eurózóna hihetetlen erejű szívóhatása.
A történet tanulsága csupán annyi, hogy a politika ebben az esetben sincs rászorítva semmilyen reformra. Persze csinálhat, ha akar, de rászorítva nincs. Viszont a válságkezelésre rá van kényszerítve. S ennyit a csőd elkerülése, saját politikai túlélése érdekében meg is fog tenni. Aztán, amint túljut rajta, megnyugodva, az elkerülhetetlen reformokba vetett mélységes hittel és bizalommal eltelve, hátradőlhet ismét, hogy arcán reményt keltő mosollyal kezdhesse el újfent szemlélni a következő válság apró, kezdeti jelecskéit.
