Kiút a zsákutcából

Noha az Európai Unió közös költségvetése körüli viták mindig élesek, ezúttal a szokásosnál is nagyobb a feszültség. A júniusi csúcstalálkozó kudarca után mindössze két lehetőség maradt. Az egyik: folytatni a kompromisszumos megoldás keresését a megszokott módon, egyedi kivételekkel, a kivételekre adott kivétellel, toldozva-foldozva az eddig kialakult bevételi és elosztási rendszert. A másik: nekilátni a kabát újragombolásának, azaz egy szemléletében új, általánosan érvényes, átlátható és méltányos szabályokra alapuló rendszer felállításának.

A közösségi költségvetés területén elvileg számtalan különféle reform képzelhető el, a jelenlegi helyzetben azonban csak azoknak a javaslatoknak van esélyük a sikerre, amelyek – amennyire ez lehetséges – mind az angol, mind a francia igényeknek eleget tesznek, emellett belpolitikailag képviselhető megoldást kínálnak a túlzottan negatív nettó pénzügyi pozíció problémájára a potenciálisan leginkább „veszélyeztetett” nettó befizető országok, mindenekelőtt Hollandia, Svédország és Ausztria számára. Három egymással összefüggő reformlépéssel e célokat el lehetne érni.

TÁRSFINANSZÍROZÁS AZ AGRÁRIUMBAN. Az első lépés a Közös Agrárpolitika (CAP) keretében nyújtott közvetlen támogatások és a piaci intervenció nemzeti társfinanszírozása lenne. Az ötlet nem új: az Európai Bizottság egy 1998-as jelentésében, tehát még a 2000-2006-os költségvetési időszakot megelőző vita során részletesen megvizsgálta egy ilyen módosítás hatásait. A tagországok azonban akkor – élükön Franciaországgal, a CAP legnagyobb haszonélvezőjével – végül elvetették ezt a lehetőséget.

Történt mindez annak ellenére, hogy a nemzeti társfinanszírozás kiterjesztése az agráriumra számos problémát oldana meg. Először is: a társfinanszírozás mértékének függvényében csökkennének a közös költségvetésre háruló terhek. Ez, látva a nettó befizetők minél kisebb költségvetés iránti igényét, fontos lépés lehet a viták megoldása felé. Másodszor: a lépés a nettó haszonélvező tagállamoknak is jó, hiszen a társfinanszírozás révén felszabaduló összegeket más – az EU előtt álló jelenlegi kihívásoknak jobban megfelelő – célokra, például az európai gazdaság globális helyzetének a javítására, illetve a bővítés sikeres menedzselésére lehetne fordítani, mindezt ráadásul úgy, hogy a közös költségvetés mérete a jelenlegihez képest nem is feltétlenül növekedne. Harmadszor: a nemzeti társfinanszírozás bevezetése e tétel esetében megszüntetne egy olyan kivételt, amely régóta szálka sok tagország szemében. Nevezetesen, míg a strukturális politika keretében nyújtott EU-támogatásokhoz (miként az ezeknél jóval kisebb súlyú, de számos területen megjelenő egyéb támogatásokhoz) nemzeti társfinanszírozásra van szükség, a CAP esetében a műveleteket teljes mértékben az EU költségvetése finanszírozza. Végül negyedszer: a társfinanszírozás kérdése ma eleve egészen másként merül fel, mint hét évvel ezelőtt, hiszen a 2004-ben csatlakozott országok esetében, még ha átmenetileg is, a mezőgazdaság területén is de facto társfinanszírozás történik. A közösségi szintet fokozatosan megközelítő támogatásokat ugyanis az új tagországok saját forrásaikból további 30 százalékkal kiegészíthetik. A társfinanszírozás bevezetése ily módon ma elég nehezen támadható a gazdagabb tagországok részéről, másrészt viszont az újak szempontjából sem feltétlenül rossz ötlet. Igaz ugyan, hogy utóbbiak a 100 százalékos közösségi finanszírozást így sosem érnék el, de a reform bevezetésének időpontjától függően akár már a csatlakozási szerződésben meghatározott időpontnál évekkel korábban ugyanolyan elbánásban részesülhetnének az agrártámogatások terén, mint a régiek. A közvetlen támogatásokra és piaci intervencióra beállított összeg 30 százalékának nemzeti finanszírozása esetén (2004-es árakon számolva) évente 12,7-13,0 milliárd euró – azaz a közös költségvetés több mint 10 százaléka – szabadulhatna fel a 2007-2013-as időszakban.

TELJESÍTMÉNYARÁNYOS BEFIZETÉSEK. A második lépés a tagállami befizetések rendszerének az átalakítása. A befizetések alapja az egyes tagállamok bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) előre meghatározott százaléka lenne, ami teljes egészében fedezné az arra az évre tervezett kiadásokat. A jelenleg érvényes, úgynevezett hagyományos saját forrásokat – döntően az unió külső határán beszedett vámokat és egyéb járulékokat – a közösség teljes összegben beszedné azoktól a tagországoktól, ahol ezek jövedelem formájában megjelennek, majd a következő évben „visszaosztaná” (jóváírná), a tagállamoknak bruttó nemzeti jövedelme arányában juttatva mindenkinek a „tortából”. A tagállamok a következő évben a jóváírt összeggel csökkentett hozzájárulást fizetnék be a közösségi költségvetésbe. A vámok és egyéb illetékek beszedésének költségeit az uniós büdzsé szigorú tételes elszámolás után megtérítené az érintett tagoknak.

Ez a megoldás leszámol azzal az illúzióval, hogy az EU költségvetésének végső célként a tagállamok polgárainak, vállalatainak és magának az uniónak az ügyévé kell válnia, azaz a nemzeti költségvetéseket, amennyire csak lehet, ki kell hagyni ezekből a tranzakciókból. Cserében viszont az új megközelítés homogén, a tagországok gazdasági erejével arányos befizetéseket tenne lehetővé, egyben megszüntetné a ma minden logika nélkül kialakuló, és tagországonként jelentősen különböző nettó pénzügyi pozíciók egyik fő kiváltó okát.

VISSZATÉRÍTÉS RÁSZORULTSÁGI ALAPON. A harmadik lépés a brit visszatérítés (rebate) megszüntetésével párhuzamosan egy általános visszatérítési rendszer bevezetése lenne. (Ezt a megoldást az Európai Bizottság már 2004 februárjában javasolta, de akkor nem nyerte el a tagok tetszését.) Az általános visszatérítés minden olyan tagállamnak járna, amelynek negatív nettó pénzügyi pozíciója meghalad egy, a bruttó nemzeti jövedelem százalékában meghatározott küszöbértéket. Az a feletti deficit bizonyos hányadát térítenék vissza az érintett tagállamoknak – egységes kritériumok alapján. (Az Európai Bizottság -0,35 százalékos GNI-arányos küszöbértéket és 70 százalékos visszatérítést javasol, de természetesen más értékekkel is lehet számolni.) A mai helyzettel szemben, ahol Nagy-Britannia egyetlen tagországként kap visszatérítést egyszeri, egyedi döntés alapján, négy másik pedig részleges (75 százalékos) mentességet kap e visszatérítés finanszírozása alól, az új módszer teljesen semleges lenne. Kizárólag az a tagállam kapna előre meghirdetett mértékű visszatérítést, amelyik az előre rögzített, objektív és mérhető kritériumoknak megfelel. A visszatérítés finanszírozásában pedig minden olyan tagországnak részt kellene vennie, amelyik az EU átlagos gazdasági fejlettségi szintjét (vásárlóerőben mérve) az adott évben meghaladja. Ezzel az a mai abszurd helyzet szűnne meg, hogy a legfejletlenebb országok is részt vesznek az egyik legfejlettebb tag kedvezményének a finanszírozásában.

Egy ilyen visszatérítési rendszer a negatív nettó pénzügyi pozíciókat igen erősen nivellálná – miközben változatlanul hagyná a kiadások oldalán a rászorultsági elvet. Tehát továbbra is lennének olyan országok, amelyek minden nagy kiadási fejezetből bőven jutnának támogatáshoz, de ha gazdasági teljesítményük az EU-átlag feletti, akkor a visszatérítések finanszírozásán keresztül a gazdag, ám kevésbé szerencsés tagállamoknál valamivel nagyobb mértékben kellene a közös költségvetéshez hozzájárulniuk. Néhány fejlett tagállam – például Finnország és Olaszország – a mainál lényegesen rosszabbul járna, ezek az országok azonban a jelenlegi zsákutcás helyzetben nagyon nehezen tudnának érveket felhozni egy ilyen, minden tekintetben semleges rendszer ellen.

MINDENKI KAPNA VALAMIT. E három javaslat a mainál igazságosabb és átláthatóbb közösségi teherviselés irányába mutat, azaz a megvalósulásuk esetén minden érintett kapna valamit, miközben a teljes körű érdekérvényesítésről le kellene mondania. Nagy-Britannia elfogadhatná az általános visszatérítések bevezetését – egyidejűleg a rebate eltörlését -, hiszen biztosítva lenne afelől, hogy ha objektív kritériumok alapján indokolható, továbbra is kap visszatérítést. Franciaország nem esne el a számára olyan fontos közvetlen mezőgazdasági támogatásoktól, de bele kellene nyugodnia, hogy a közösségi agrárkiadásokból való részesedés a jövőben ugyanúgy nemzeti társfinanszírozással jár, mint minden más kiadás. Azoknak a tagországoknak pedig, amelyek szintén viszonylag nagy agrártámogatásokhoz jutnak, így például Magyarországnak, be kell látniuk, hogy e kiadási fejezet megmentése fejében saját költségvetésükből is többet kell áldozniuk mezőgazdasági célokra. Végül Hollandia, Svédország, Németország és Ausztria számára a közvéleménye előtt jól képviselhető megoldás lehetne az általános visszatérítési mechanizmus és a gazdasági erővel egyenesen arányos tagországi befizetések rendszerének bevezetése, hiszen mindkettő a nettó pénzügyi pozíciók erőteljes kiegyenlítődése irányában hatna.

Léteznek persze olyan elképzelések a közösségi bevételek biztosítására, amelyek a fenti három javaslatnál jobban megfelelnek bizonyos elvont szempontoknak – ilyen többek között az egységes európai adó kivetése, mondjuk a kerozinra. Ez Európa polgárai számára „kézzelfogható” lenne. A francia és a holland referendum kudarcát figyelembe véve azonban ez a kézzelfoghatóság ma gyaníthatóan inkább negatív érzelmeket váltana ki, semmint valamiféle európai azonosságtudatot.