Rajtunk múlik

Jaksity György, a Budapesti Értéktőzsde elnöke

Furcsa érzés végre – hivatalosan is – ahhoz a kontinenshez tartozni, amelynek egyébként ezer éve földrajzi meghatározottság okán a részei vagyunk mint nép, nemzet és ország, mint kultúra és társadalom, de mindennél inkább mint európai emberek (bár ezt gyakran sikeresen álcázzuk). Ennél is borzongatóbb a gondolat, hogy mi tartott minket mégis oly sokáig – és nem csak hivatalosan – távol attól, hogy ezen kontinens esszenciájának részeként létezzünk, illetve ha ennek a történetnek vannak tanulságai, akkor még mindig nem késő felettük elmerengeni. Azon például, hogy mi köti, kötötte össze a két végpontot, a több mint ezer éve munkáló európai félelmet: egykor a magyarok nyilaitól, most meg (talán alaptalanul) csatlakozásunk vélt vagy valós veszélyeitől. Vagyis önhibáinkon túl az európai nagypolitika menynyiben felelős területe és népessége jelentős (keleti) része, benne Magyarország leszakadásáért? De, nemcsak unióban gondolkodva, mitől európaiabbak a svájciak, akik világéletükben mást sem hangsúlyoznak, mint hogy ők svájciak, és – bár mindig is deklarálni kívántuk, hogy európaiak vagyunk – miért maradtunk mi mégis magyarok?

MERÉSZ BŐVÍTÉS. A baj összehozza az embereket, szokták mondani. Talán ilyesféle meghatározottság indította az unió gondolatát is útjára a két világháború által megtépázott, a közben egyértelművé váló amerikai dominancia, valamint a szovjet bolsevik világhódítás következtében földrajzilag és gazdaságilag is beszorult kontinens politikusai, illetve (gazdasági) ideológusai fejében. Lényegében ennek a tudatalatti uniós gondolatnak a jegyében indult meg a második világháború után Európa újjáépítése, s a jelenkor látszó vagy láthatatlan, de elsősorban gazdasági fenyegetései kényszerítik ki most az unió merész bővítését is. De ha baj nincs is, problémák mindig vannak, és úgy tűnik, azok szintén közösek. Napóleon, aki bár sajátos eszközökkel és még morbidabb keretek között, de szintén egyesített Európában gondolkodott, és nemcsak gondolatban, de cselekedetekben is messzebb jutott, mint a májusi EU határai, azt kérdezte egyszer Laplace-tól, hogy elméletében hol szerepel Isten. A híres francia tudós válasza: erre a hipotézisre (mármint Isten létére) nem volt szüksége elméletének megalkotásához. Úgy tűnik, az EU alkotmányának preambulumát szövegezve is hasonló feltevések vagy éppen azok hiánya körül alakult ki a vita szinte azonnal, hiszen a Giscard d’Estaing által vezetett munkacsoport Isten – legalábbis alkotmánybeli – létét megkérdőjelezhetetlennek tartotta, mások viszont Európa (a többi közt vallási) sokszínűségére, illetve az európai kultúra és jogi-erkölcsi lét alapjait jelentő hellén-római világ (legalábbis Constantinusig hivatalosan létező) többistenhitének és az alkotmány, mondjuk úgy, terminológiájának inkonzisztenciájára hívták fel a figyelmet. De hát éppen ez a legfontosabb európai érték: a kulturális, etnikai, vallási és gazdasági sokszínűség, illetve mindezeknek az öreg kontinenst folyamatosan regenerálódásra kényszerítő hatása.

Ezt a megfiatalodást hivatott elősegíteni az ébredő Európa, vagyis az újonnan csatlakozó államok befogadása is, ami így nem a gazdag rokon gesztusa a szegény fivérnek, hanem a bővülésből fakadóan erősödő és növekvő gazdasági integrációnak a mai EU-tagállamok számára is evidens előnyei felismerésén alapuló döntés. Európa népei az unió folyamatos bővítésével tehát egyszerre tesznek hitet az egyesült Európa közös értékei és a közgazdasági racionalitás mellett – és ez az a hipotézis amúgy, amely Isten léte mellett az emberi cselekvés teleológiájához is szükséges, de nem elégséges feltétel. És csatlakozóként ez a feladat vár ránk is: hogy megfogalmazzuk, illetve élni tudjunk a közös európai értékekbe és az Európa részeként létező Magyarország gyorsabb és kiegyensúlyozottabb fejlődésébe vetett hitünkkel.

Mi gátolta eddig és mi gátolhatja a jövőben ezt a felismerést és ez alapján a megfelelő cselekvést? Történelmünk arra tanít, hogy a progresszív európai eszmék elfogadása és alkalmazása vezetett el a magyar állam virágzó korszakaihoz. Megemlíthető itt az államalapítás és a kereszténység felvételének Szent Istvánnal kezdődő Árpád-házi kora, az Anjou-k, majd Mátyás államiságot, illetve gazdaságot és kultúrát európai értékek mentén fejlesztő gondolkodása és lépései. A három részre szakadt ország és különösen Erdély küzdelme, hogy politikai, illetve gazdasági és kulturális értelemben minél kevésbé szakadjon el a török uralom ellenére Európától, majd a Habsburgokkal együttélésnek, a kor meghatározó európai politikai napirendje, a bismarcki reálpolitika filozófiáján alapuló kezelése. Aztán snitt. A XX. század Magyarországa és polgárai a jobb-, illetve baloldali eszmei és (sajnos) gyakorlati szélsőség között ingázó politikai kalandorság, szellemi szegénység, valamint a vissza-visszatérő embertelen erőszak, illetve több mint félmillió ember esetében a módszeres pusztítás áldozatává váltak. Ez sajnos nem pusztán néhány hatalmon lévő politikus rossz választásának volt a következménye, hanem számtalan politikus és értelmiségi külső determinációkat felerősítő döntéseinek és hozzáállásának, illetve az ő meggyőződéseiket aktívan vagy passzívan befolyásoló társadalmi ítéleteknek a folyománya. Ahogy mondani szokták, nem a törülköző piszkos, hanem a kéz, amit beletörölnek.

TANULJUNK HIBÁINKBÓL! Az elmúlt ezeregynéhány év ismerete alapján saját hibáink felismerése és a tanulságokon alapuló megfelelő cselekvés önmagában elég, hogy az egyesült Európa éltanulóivá, és ennek megfelelően prosperáló társadalmává váljunk. Ez a magamfajta közgazdász számára Európa és az euróövezet (a Gazdasági és Pénzügyi Unió – az EMU) egyszerű üzenetét hordozza: a klubtagság önmagában nem, de a szabályok betartása és az ennek érdekében végzett elkötelezett építő munka meghozhatja Magyarország régóta áhított gazdasági felzárkózását a kontinens fejlettebb részéhez. Ugyanakkor egy klubtagnak nemcsak kötelességei, de jogai is vannak, különös tekintettel a közösséget megváltoztató, fejlesztő pozitív hozzájárulás lehetőségére. Így a gazdasági integrációból fakadó feladatok is a kölcsönösen egymásra ható partneri viszony következményei, nemcsak jól – vagy éppen rosszul – felfogott EU-s dogmák. A csatlakozásból következő gazdasági előnyök és a közösségi szabályok betartása – különös tekintettel az EMU szigorú és jelenleg hazánk által nem minden ponton teljesített követelményeinek való megfelelésére – áldozatokkal is járhat, de a demokratikus jogállamiság értékein nevelkedett európai polgár módjára, miközben megfelelünk a szabályoknak, dolgozhatunk azok konstruktív, a csatlakozók sajátosságait figyelembevevő reformjának javaslatain.

Közben ne felejtsük el, hogy – nem csupán Európában és a globális piacgazdaságban, de bolygónk egészének működésére jellemző módon – „nincs ingyen ebéd”, vagyis minden eredményért meg kell küzdeni és áldozatokat kell hozni. Így miközben lelkesen várjuk az uniós finanszírozást a magyar fejlesztési projekteknél, elő kell készíteni minden kapott euró mellé a megfelelő értékű önerőt, ami annál nagyobb teherként jelenik meg a költségvetés számára, minél több pénzt kivánunk igénybe venni az uniótól. A jövőben pedig nemcsak a saját költségvetési kiadásaink által növelt adósság kamatait és törlesztését kell kitermelnünk, hanem ezeket a kiadásokat is. Ezért kell felelősen döntenünk a fejlesztésekről, az Európai Unió és Magyarország adófizetőinek a pénzéről. Felelősebben és átláthatóbban, mint az elmúlt másfél évtized során bármikor, mert csak akkor váltja be a csatlakozás a hozzá fűzött reményeket.

Egy gazdasági integráció sok finomhangolást igénylő bonyolult rendszer, de semmi egy monetáris unióhoz képest. Így az uniós tagállamok az 1992-es maastrichti megállapodás óta az EMU rendszerének működtetése során egy Grand Complication típusú óramű (lám, megleltük a svájci európaiságot) igényességével kell, hogy eljárjanak, nehogy fejreálljon az EU pénzügyi egyensúlya és rendszere. Erre érzékletes példa a font, a svéd korona és az olasz líra kiléptetése a EMU előszobájának tekintett európai árfolyam-mechanizmusból (tudják: Soros egymilliárdja a maastrichti megállapodást megelőzően, majd a francia frank és a holland forint válsága egy évvel később).

PÉNZÜGYI AGGODALMAK. Jelenleg nem alaptalanul nagy az európai félelem, hogy a belépő tagok potenciális fertőzési veszélyt hordoznak az unió pénzügyi egyensúlyára nézve, s ezért nagyon komolyan veszik az ezt szabályozó stabilitási paktumnak való megfelelést, különös tekintettel arra, hogy már meglévő tagjaik, köztük elsősorban a két legnagyobb – Németország és Franciaország – is fertőzik saját fészküket. Számunkra itt is kemény haszon-áldozat viszony uralkodik, hiszen az idei közel 7 százalékos inflációs ráta mintegy harmadára, a költségvetési hiány tavalyi 6 százalékos szintjének a felére csökkentése, illetve az euró-forint árfolyam 234 és 280 közötti le-fel száguldásának jóval szűkebb sávba terelése szemmel láthatóan nem megy komolyabb áldozatok nélkül. Cserébe azonban nemcsak az EMU jó bizonyítványát kapnánk, hanem egy olyan magyar gazdaságot, amely stabilan, a pénzügyi egyensúlyának az eddigiekben rendszeresen jelentkező felborulása nélkül képes fejlődni. Ez pedig komoly áldozatokat ér meg.

Az ország versenyképességét és gazdasági jólétét növelő beruházások előkészítése és lebonyolítása, valamint a pénzügyi stabilitásunkon munkálkodás komoly önvizsgálatra és a jelen írás elején boncolgatott európaiságunk tesztjeire kényszerít minket. Mi több, talán nem minősül stréberségnek azt gondolni, hogy, ahol lehet, ott tanulva az uniós tagállamok hibáiból, azokat elkerülve próbáljunk jobb eredményeket elérni. Közben pedig élvezzük és alkalmazzuk ennek a sokszínű Európának az adottságait. Tanuljunk a korábban felzárkózó országok – Spanyolország, Portugália, Írország és Görögország – példájából; legyünk szorgalmasak és kitartóak, mint a németek; önmagunk sorsát aktívan alakító és egészséges vállalkozó szellemmel megáldottak, mint az angolok és a hollandok; merjünk kicsik lenni, mint az osztrákok; tudjunk nagyban gondolkodni, mint a franciák; végül megbecsülni az élet egyszerű örömeit, mint az olaszok.

És milyen lesz május másodikán felébredni, mi változik? Nos, erre gyorsan válaszolhatunk. Látszólag sok minden, valójában semmi, minden megy tovább a maga útján, vagyis továbbra is elsősorban rajtunk múlik, hogy mi magyarok mennyiben vagyunk valóban európaiak, mert ennek csak szükséges, de nem elégséges feltétele a csatlakozás.