 |
| MARTIN JÓZSEF PÉTER, a Figyelő főszerkesztője |
Valóságos hungarikumnak könyvelhetjük el néhány héttel az uniós csatlakozás előtt, hogy a pénzügyi kormányzat – a jegybankkal karöltve – lényegében módosította a magyar euróbevezetési céldátumot. Ilyet ugyanis még egyetlen, a közös pénzt bevezetni kívánó ország sem tett. De megtört a jég: a múlt héten Draskovics Tibor pénzügyminiszter londoni elemzők előtt, Járai Zsigmond jegybankelnök pedig a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak nyilatkozott a nyolc hónappal ezelőtt megjelölt 2008-as időpont tarthatatlanságáról. Draskovics azt is kilátásba helyezte, hogy az állami büdzsének a GDP-hez viszonyított hiányát a kormányzat csak évi fél százalékponttal kívánja csökkenteni, szemben a korábban közölt 1 százalékponttal. Új céldátumot egyelőre nem jelöltek meg, hátravannak még az egyeztetések, de nyilvánvalóvá vált, hogy ma már inkább a 2009-es vagy 2010-es belépésnek van realitása.
ÉRDEMI VITA. Mielőtt végleg elbúcsúznánk a 2008-as időponttól, egy pozitívumot azért regisztrálhatunk: az euró bevezetésének céldátuma volt eleddig az egyetlen, az uniós csatlakozással kapcsolatos téma, amelyről szakmai elemeket sem nélkülöző érdemi vita bontakozott ki. A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized nem volt elég arra, hogy Magyarország EU-beli szerepvállalását, illetve az európai jövőt illetően különböző álláspontok jelenjenek meg. Az egy évvel ezelőtti uniós népszavazás kampánya a mákos guba szintjére sülylyedt, és politikusaink sem addig, sem azóta nem kötötték az orrunkra, hogy milyen hosszabb távú stratégiai elképzelésekkel vágnak neki a közösségi politizálásnak.
Önmagában az euró bevezetése nem lehet vita tárgya: Magyarország az uniós csatlakozással azt is vállalta, hogy az integráció működését mindenki számára kézzelfoghatóvá tevő közös pénzt is bevezeti. A májusban az EU-ba belépő tizeknek mindenképpen csatlakozniuk kell egy későbbi fázisban az euróövezethez is, ez alól – szemben Nagy-Britannia és Dánia kivételes helyzetével – kibújni nem lehet. „Csak” az időpont kérdéses.
A dátumvitában két felfogás ütközik. A minél gyorsabb bevezetés pártján állók a fenntartható növekedés zálogát a maastrichti kritériumrendszerben lefektetett egyensúlyi követelményekben (alacsony államháztartási hiány, államadósság, infláció és kamatlábak), illetve az e mutatók által indukált szabad piaci versenyben látják. A lassítók legfőbb ellenérve viszont éppen a növekedési áldozat (például a szükséges infrastrukturális fejlesztések elmaradása), amely szerintük a kritériumok feszített ütemű teljesítésével járna együtt. E vélemény képviselői úgy gondolják: a stabilitási paktumot a jelenlegi tagok egy része sem tartja be, így annak „felpuhulása”, netán eliminálása csak idő kérdése. Tegyük hozzá, brüsszeli megnyilatkozások alapján az érdemi könnyítés lényegében kizárt, függetlenül attól, hogy egyébként közgazdaságilag kívánatos lenne-e.
MI LETT VOLNA, HA…? A gazdasági modelleket a politika rendszerint torzítja, kiváltképp Magyarországon. Játsszunk el azzal a történelmietlen gondolattal, hogy mi lett volna, ha a 2001-től félresiklott gazdaságpolitika, a politikai alapú és teljességgel értelmetlen költségvetési túlköltekezés valósága helyett megspóroltuk volna a tavalyi pénzügyi-gazdasági ámokfutás következményeit: az elszabadult államháztartási hiány, illetve a felpörgő infláció miatt egekig emelt magas kamatokat. Mi lett volna, ha nem tombol a voluntarizmus, ha a rossz politika nem írja felül a gazdasági törvényszerűségeket? Nos, akkor már hosszú hónapok óta kedvező egyensúlyi feltételek mellett működne a gazdaság, s az eurózónába egyenes, nem pedig kerülőút vezetne. Ez azt jelentette volna, hogy a gazdaságpolitika jó ösvényt választott az egyensúlyőrző növekedés érdekében – az euró bevezetésétől függetlenül.
Elvesztegetett évek és elszórt milliárdok után, a költségvetés szerkezeti kötöttségei miatt irreálissá vált 2008-as belépési időponton túllépve is fontos a céldátum mielőbbi meghatározása, mert az – Lámfalussy Sándort, az euró szellemi „atyját” idézve – horgonyként szolgál a piacok, illetve kényszerként a gazdaságpolitika számára. Az euró-áttérés legalább fele részben politikai ügy, elég arra emlékeztetni, hogy a közös pénz nyugat-európai bevezetése előtt annak sikeréért sokan egy fabatkát sem adtak volna, még közgazdászkörökben sem. Bármilyen céldátumot is jelöljön meg a magyar kormány, a fenntartható növekedéshez és a monetáris unióba való belépéshez egyaránt erős kormányzati elszántság, meggyőző költségvetési reformprogram és dezinflációs gazdaságpolitika kell. Az exportvezérelt fordulat után a piac hiteles folytatásra vár.
