Aranykulcs

Tizenhárom évesen, amikor szakmát választott, Baumgartner Antal még a csillagkulcsot sem tudta megkülön-böztetni a villáskulcstól, ami csak azért tűnt kezdetben fájdalmas hiányosságnak a kiskamasz számára, mert autószerelő lett. Az isten háta mögötti Vas megyei kis faluban, Egervölgyben cseperedő fiatalember pályaválasztásába a sors, ponto-sabban a politika is besegített. A téeszesítők 1958-ban megjelentek az ő falujukban is. Édesapja ugyan ízig-vérig iparos embernek számított, de volt pár hold földje is, amit nem akart beadni a közösbe, ezért a gyermek szeme láttára összeverték. Baumgartner Antal akkor tanulta meg, hogy a “sajáthoz” mindenáron ragaszkodni kell, és elhatározta, otthagyja a földes konyhát, máshol próbál szerencsét. Egy évre rá így vágott neki a világnak egész “vagyonával” a zsebében, és meg sem állt a pesti rokonokig.

Nagybátyja az akkori 4. számú Autójavító Vállalat vezetője, a sógora a próbamester, a nővére pedig a raktárvezető volt. Kínálta magát, hogy ő is az autósszakmát tanulja ki. Jelentkezett is a Rippl-Rónai utcai autótechnikumba, ám csak egyetlen évig győzte pénzzel a tanulást, hiszen otthonról nem támogatták. Beiratkozott hát a Huba utcai autószerelő-szakmunkásképzőbe. Nyomós érv volt, hogy a tanulás mellett tudott egy kicsit dolgozni, ösztöndíjat is kapott. Kitűnővel végezte az iskolát, s utóbb azért estin kijárta a technikumot is. Nemcsak a remek eredmény, de egy kis szerencse is kellett ahhoz, hogy a szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebében a Tétényi úti kórház karbantartórészlegének vezetője legyen, ahol 30 kocsit bíztak a gondjaira a kollégák órabérének duplájáért, 12 forintért, nem is említve a megtűrt fusizást.

KÖZJÁTÉK. Ám szakmai előmenetelét jó ideig megakasztotta, hogy elvitték katonának. Az angyalbőrben olyasmire is maradt ideje, amire korábban, a munka és a maszekolás közben sohasem: a focira. Megint csak a véletlen játszott közre abban, hogy valaki helyett beállították a helyőrségi bajnokság egyik edzőmeccsén, amelyen négy gólt rúgott, s azonnal leigazolták. Két év intenzív futball után ismét egy tragikus élmény alakította a sorsát. Az egyik sporttársát úgy lerúgták a meccsen, hogy ki kellett venni a fél veséjét. Akkor fogadta meg, hogy csak úgy fog hivatásszerűen sportolni, ha mellette a szakmájában is dolgozhat. Ám akkoriban a sportállásokban egyáltalán nem tartottak igényt arra, hogy a játékos valóban dolgozzon. Hosszú keresés után bukkant az ÉPFU-ra, ahol a focizás mellett napi négy órát a szakmájában is dolgozhatott.

Az egyik alkalommal az ÉPFU – az akkor rettegett Mészöllyel, Fischerrel, Vargával, Korsóssal, Molnárral fémjelzett – Vasassal játszott “edzőmeccset”, és a mérkőzésen ismét négy góllal Baumgartner Öcsi volt a legeredményesebb. “Fiam, a jövő héttől a Vasasban játszol” – közölte azonnal az ÉPFU párttitkára. Egy napra rá egy Kossuth téri presszóban egy szelet Sarokház tortával akart erőt gyűjteni, hogy a leigazoláshoz bemenjen a sportorvoshoz, amikor betoppant az unokatestvére, aki a legelegánsabb Renault és Fiat szervizben, a Bicskei utcai Ktsz-nél dolgozott. Megörült Öcsinek, mert éppen segítséget keresett egy 407-es Moszkvics sebességváltójának megjavításához.

A sportorvosi vizsgálat elmaradt, de cserébe 2000 forintot kapott ezért a munkáért, miközben az ÉPFU-nál akkor 2600 forint volt a havi fizetése. Ez volt a fő érv, hogy nem a Vasashoz, inkább a Bicskei utcába “igazolt át”. Öt évig labdába sem rúgott.

Új munkahelyén ugyan mindössze 1800 forint volt a havi fixe, de mellé jattot is kapott. Ebből fél év alatt megvehette élete első autóját, egy Renault 4-est, rá egy évre pedig egy vadonatúj, mustársárga Fiat Sport Coupét magnóval és ostorantennával. Ügyes kezűnek, tehetségesnek bizonyult, elnyerte a “Szakma ifjú mestere” címet, így 60 frankos napidíjjal őt meg egy másik ifjú kollégáját küldték ki 1970-ben Párizsba, a Renault gyárba, hogy legyen valaki, aki megtanulja a javítási technológiát. A spórolt pénzén vásárolt szerszámokkal degeszre tömött négy bőrönddel tért vissza a tanulmányútról, amely után négy boldog év következett. A román-magyar barátság jegyében megkezdődött ugyanis a Dacia-import. Akinek volt, tudja, hogy ez a típus igen gyakran igényelte, igényli a gondoskodást. Nyolc év után a szerviz egyik vezetőjének feltűnt, hogy az ügyes kezű Baumgartner Antal szinte betegre keresi magát a jattból, a sorban álló ügyfeleket ugyanis már nemcsak a szervizben fogadta, hanem négy garázst is bérelt a műszak utáni munkákhoz. Áthelyezték a motorfelújító és sebességváltó részlegbe.

ÖNÁLLÓSODÁS. A maszekolás azonban már olyan méreteket öltött, amit nem lehetett feladni: kisiparos akart lenni, de ez – mint kiderült, a Bicskei utcai szerviz pártvezetői miatt – sokáig nem sikerült. Ereklyeként őrzi az elutasító levelet, amely szerint a “szocialista erkölccsel nem egyeztethető össze, hogy a XI. kerületben két Renault-szervice (sic!) legyen”. Ám az emberek már akkor is kényesek voltak a kocsijukra, és a magas beosztású káderek Renault 16-ossal jártak, amiben még a belbiztonsági szolgálat is lehetőséget látott. Be akarták szervezni az elismert, aranykezű mestert, aki azzal tért ki, hogy “amíg ilyen kérges a tenyerem, addig engem ilyen aljasságra nem tudnak rávenni”.

Sokáig senki sem segített az “ipar” kiváltásában, míg aztán 1975-ben elég protekciót szerzett, s 48 óra alatt megkapta az engedélyt. A rákövetkező 16 esztendő boldog és termékeny volt, amelyet a közgazdászok az eredeti tőkefelhalmozás időszakának neveznének. Az élet fintora, hogy mindehhez Ceaucescu hanyagul összerakott “szekere” teremtette meg az anyagi alapot. A Dacia-tulajdo-nosok ugyanis mint valami búcsújáró helyre, a XI. kerületi családi ház alatti műhelybe vitték a frissen vásárolt autójukat, hogy a mester újra összerakja azokat. Utal az iparszerű szervizmunka nagyságára, hogy Baumgartner Antal kisiparos akkoriban Magyarország 76. legnagyobb adózója volt. A felesége, egyben anyagbe-szerzője, munkafelvevője, szakszervezeti bizalmija pedig az alkalmazottakkal együtt 16 főre főzött.

A rendszerváltás szelével azonban ismét megérkezett a Renault, amely hídfőállást akart létesíteni a magyar piacon. Baumgartner Antal így azután 1989. február 24-én átballagott balatoni üdülőszomszédjához, Koller Györgyhöz, a Koller Galéria tulajdonosához, hogy csináljanak egy autókereskedelmi kft.-t. Ügyvezető igazgatóként az akkori franciaországi magyar nagykövet segítségét felhasználva bejelentkezett Párizsba, hogy ellátná a Renault képviseletét Magyarországon. Amikor kiderült, hogy ez a Baumgartner azonos “Öcsivel”, egy ellenőrző látogatás után alá is írták a szerződést a márkaképviseleti jogok átadásáról. Így lett a hajdani autószerelő mester cége a Renault első, azóta is egyetlen családi tulajdonú európai importőre.

Először nem is tudta hová tenni a kocsikat. Az újságok is beszámoltak arról, hogy a XI. kerületben “Renault terem” a Baumgartnerék kertjében. Akkora lett a hírverés, hogy az első évben 900 darab autót adtak el. Az együttműködés azóta is gyümölcsöző, nem csoda, hogy Baumgartner Antal hálásan ismeri el: egzisztenciáját a Renault-nak köszönheti. Bár jövőre, az uniós csatlakozás után az autókereskedők szabadon árusíthatnak majd más márkát is, megígéri: amíg él és dolgozik, ő a Renault-nál marad. Annak ellenére, hogy már régóta nem ő a márkaimportőr. Sőt, a budapesti értékesítés kizárólagossága is a múlté, miután a gyári tulajdonú márkakereskedés, a Renault Budapest Kft. erős versenyt gerjesztett a fővárosban is. Mint mondta, kétszer is felajánlotta neki a Renault, hogy vigye tovább az importőrséget, de belátva saját és vállalkozása korlátjait, nem élt a lehetőséggel. Cserébe tízéves kizárólagosságot kapott a fővárosban Renault-értékesítésre. Ez 4 éve lejárt, akkor lépett piacra a Renault Budapest Kft. Baumgartner a lelke mélyén örül a versenynek, hiszen frissen tartja a dolgozóit. Maga elé “csak” azt a célt tűzte, hogy a munka minőségében, a szolgáltatás színvonalában tartsa saját, szigorú mércéjét.

A NAGY ELÉGTÉTEL. Az élet azonban nem hagyja nyugodni az üzletembert, aki most elsősorban fia Forma-1-es karrierjéért aggódik. Élete legnagyobb elégtételének tartja, hogy a mogyoródi futam után nem azt mondták Zsoltra, hogy ni csak, a “Baumgartner fia”, hanem őt mutattak be úgy, hogy “Zsolt édesapja”. “Nem felejtem el, honnan jöttem, szigorúan neveltem a gyereket is” – mondja. Úgy engedte versenyezni, ha megígéri: 18 évesen két nyelven beszél, amit Zsolt további kettővel túlteljesített. Mégsem zárták le teljesen az “elszámolást” egymás közt, árulja el a büszke apa, mert megegyeztek, hogy fiának ahhoz előbb be kell fejeznie a győri egyetemet, hogy legyen szava az üzleti életben is, nemcsak a sportban.