Kétszázmillió forint veszteséget jelent a biztosítási szakmának, hogy le kell jegyeznie azt az 5 milliárd forintos kötvényt, ameilyet az árvízkárosultak megsegítésére bocsátottak ki neki – panaszolta fel Orbán Viktor miniszterelnöknek 2000 őszén az egyik nagy magyar biztosító vezetője. A pénzügyi szféra vezetőit dolgozószobájában fogadó kormányfő körül megfagyott a levegő, a kellemesnek ígérkező beszélgetés megakadni látszott. Orbán azonban nem jött zavarba, őszintén, kertelés nélkül válaszolt: ezt ő megérti, viszont a biztosítósoknak azt kell megérteniük, hogy, amennyiben nem lép, akkor az árvíz neki 200 ezer szavazatba kerül.
A kertelés egyáltalán nem jellemző a magyar miniszterelnökre, s ez érvényes az első választási forduló elvesztése utáni reakciójára is. “Ne kerteljünk! Ne kerteljünk kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim. Magyarország minden polgárának tudnia kell: ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor valójában Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt. (…) Ez ellen nem tiltakoznunk kell, hanem tennünk. (…) Mindannyian tudjuk, hogy minden ország gazdaságának, így a magyar gazdaságnak is szüksége van nagytőkére is, és pénztőkére is. De nem bízhatjuk rájuk az ország kormányát. Azért nem bízhatjuk rájuk (…), mert ők – egyébként érthetően és helyesen – csak a saját hasznukat nézik. A kormánynak pedig a polgárok javát kell szolgálnia. És ezt a különbséget fönn kell tartani” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök két nappal a váratlanul szocialista győzelemmel végződő forduló után. Ez a néhány mondat komoly vihart kavart a magyar gazdaságban, mert egyértelművé tette – amit csak az idézett szűk körű beszélgetés résztvevői tudtak bizonyossággal -, hogy a Fidesz-MPP miniszterelnöke a gazdaság érdekeit alárendeli a hatalmi-politika céljainak, a szavazatmaximalizálás szándékának.
Nyugati szokásokNyíltan vállalt piac- és tőkeellenesség alig jelenik meg a fejlett világ politikai gyakorlatában. E kijelentés még akkor is igaz, ha választások előtt a kampány hevében előfordul, hogy egyes politikusok – többnyire persze nem hivatalban lévő kormányfőként – bírálják “a nagytőkét”.
Az Európai Unióban a piacok jó közérzete mindenesetre “szent és sérthetetlen”, sehol nem vonják kétségbe a fő vonalaiban neoliberális gazdaságirányítást, és az ezzel értelemszerűen együtt járó tőke- és piacpárti politikát. Így van ez még olyan országokban is, ahol a közelmúltban radikális vagy szélsőjobboldali pártok is bekerültek a kormányzó koalícióba.
Az osztrák néppárti-szabadságpárti koalíció például retorikájában és tetteiben is erősen tőkebarát – aminek részben ellentmondanak politikusai idegenellenes kijelentései -, a privatizációs folyamatot az utóbbi időben felgyorsította, így ma már alig van állami vállalat Ausztriában. Az önerőből felemelkedett nagytőkés szerepében tetszelgő Silvio Berlusconi olasz kormányfő pedig tavalyi kampányában vállalkozásra – illetve az internethasználat és az angol nyelv elsajátítására – buzdította a választókat.
Az antikapitalista nézeteket valló pártok, mozgalmak a fejlett világban nem juthatnak érdemei politikaformáló szerephez. Mindemellett, a nagytőke túlsúlyát, a vele szemben vélten vagy valósan mutatkozó kiszolgáltatottságot választási retorikájában egyes nyugati politikusok is felhasználták kampányukban. Al Gore volt amerikai demokrata párti alelnök például a 2000-es választási kampányban úgy fogalmazott, hogy a “nagytőkének különleges érdekei” vannak, utalva arra, hogy ezek nem feltétlenül esnek egybe az amerikai nép érdekeivel. A politikai paletta jobboldalán található erők ugyanakkor – például a többek által populistának minősített brit új jobboldal a kilencvenes évek második felében – több ízben a “nagy” és a “kis” tőke közti érdekkülönbségre igyekeznek felhívni a figyelmet. “A kicsi szép” – hangzott Nagy-Britanniában a populista szólam.
Ha a középpártok egyes politikusai szavakban bírálják is egyszer-egyszer a nagytőkét, politikájukban tartósan nem cselekszenek annak érdekei ellen. A nyugati baloldali, szociáldemokrata pártok, vagy az olyan hagyományosan etatista országok, mint Franciaország politikusai a nagytőke hatalmának korlátozását az országon belül a korporatív struktúrák erősítésével, kifelé pedig a multilaterális intézmények szabályozó hatalmának növelésével kívánják elérni.
Erős tőkeellenes retorikát csupán a szélsőbaloldali, a politikai mező perifériájára szorult mozgalmak alkalmaznak. Nem ismeretlen ugyanakkor az európai politikában a gazdasági nacionalizmus: a külföldi tőkével szembeni frázisokat többnyire a szintén diszkreditálódott jobbszélről – például a francia szélsőjobbos vezér, Jean-Marie Le Pen szónoklataiból – lehet hallani. Igaz, a belföldi és a külföldi tőke mesterséges szembeállítása révén szított idegenellenességre a Berlusconi vezette olasz kormány és az osztrák ÖVP-FPÖ kabinet is apellál, ezek az országok azonban – kedvezőbb gazdasági és földrajzi helyzetük miatt – jóval kevésbé vannak ráutalva a külföldi tőkére, mint a közép- és kelet-európai államok, így Magyarország.
Martin József Péter
ÉLES KRITIKA. Jóllehet megoszlanak a vélemények afelől, hogy a Testnevelési Egyetemen (TF) elhangzott beszéd retorikai fogásai megengedhetőek-e egy mégoly kiélezett választási helyzetben, Orbán Viktor beszéde mindenképpen ellentétben áll a fejlett világ országaiban uralkodó gazdaságpolitikai gyakorlattal (lásd külön írásunkat). Ezt bizonyítja az is, hogy a múlt keddi beszédet követően több gazdasági vezető megfeledkezett a szokásos diplomatikus hangnemről, és élesen kritizálta az Orbán-beszédet. Így például a kormány olimpiakampányához saját arcát is adó Sugár András, a Westel Mobil Távközlési Rt. vezérigazgatója “megütközéssel fogadta” a miniszterelnök nyilatkozatát. A Befektetői Tanács elnöki tisztjét is betöltő menedzser szerint a kormányfő korábban többször is a külföldi befektetések mellett érvelt.
Sokkal visszafogottabban nyilatkozott Felcsuti Péter, az egyik meghatározó hazai pénzintézetnek számító Raiffeisen Bank Rt. vezérigazgatója, aki szerint “a mindenkori kormány feladata a saját értékrendje és jövőképe alapján a különböző lakossági vagy éppen vállalkozói csoportok érdekeinek összehangolása”. Igaz persze, hogy Felcsuti néhány nappal a TF-es beszéd után nyilatkozott és akkor – a szombati, visszafogottabb beszédet követően – már a menedzserek többsége azt kommunikálta, hogy hiba lenne “melegen tartani” a kérdést, hiszen maga a Fidesz is visszakozott. Valójában persze más megfontolások is állhatnak a hirtelen bezárkózás hátterében, a vállalatoknál óvatossá váltak, hiszen a második forduló még hátravan.
A bankszakma különben a tőle megszokott távolságtartással fogadta Orbán Viktor gondolatait, pedig külön is megszólították. Ráadásul a nagytőke jelenléte a pénzintézetek tulajdonosi szerkezetében is tetten érhető – a bankrészvények 9,4 százaléka van jelenleg hazai magántulajdonban, 66,7 százaléka külföldi kézben, 21,3 százalékot jegyez a magyar állam. A tények azonban nem azt mutatják, hogy a pénzügyi szektorban általában félni kellene a Fidesztől: a Magyarországon működő pénzintézetek saját tőkéje 2000 végén – megközelítve a bankkonszolidáció meghatározó esztendejében, 1996-ban kimutatott 397,6 milliárd forint kétszeresét – elérte a 782,3 milliárd forintot.
A Figyelőnek nyilatkozó Felcsuti szerint egyébként az elmúlt 12 évben regnáló kormányok egyike sem bízta az ügyeket a nagytőkére vagy a pénztőkére, hozzáállásukban mindössze annyi különbséget lát, hogy míg az 1994 és 1998 közötti kormány nagyobb szerepet szánt a piac építésének, ami jobb helyzetbe hozta a nagy- és pénztőkét, addig a mostani kabinet az állam közvetlen gazdaságalakító szerepét hangsúlyozva kevesebb teret engedett a piac működésének, ami a nagytőkére nézve az ellenkező hatással járt.
A valódi probléma a piacgazdaság szereplői számára abban áll, hogy az ominózus miniszterelnöki kijelentés nem “derült égből” érkezett. Orbán például az AmChamben tavaly júniusban elmondott beszédben is kitért arra, hogy Magyarországon “a napnak mindenki számára fel kell kelnie. A politikában ez különösen fontos, hiszen itt a mindenki a szavazókat jelenti. Az elmúlt 8-10 évben az összes magyar kormányt és a magyar gazdaságpolitikát jogosan bírálták azért, mert a kedvező makrogazdasági mutatók ellenére nem mindenki számára kel fel a nap”. Akkor még nem fogalmazott ugyan annyira világosan Orbán, mint tette 2000 őszén a pénzügyi szférának, vagy múlt kedden a TF-en, de félreérthetetlenül szembeállította egymással a polgárok általa jogosnak vélt, illetve a gazdasági elit általa túlzottnak ítélt érdekeit.
JÖVŐBE VETETT HIT. “Az emberek bíznak a jövőben, ami rendkívül fontos – szinte ugyanakkora jelentőségű, mint maga a gazdaság; az emberek jövőbe vetett hite legalább annyira fontos, mint a tőke beáramlása” – mondta Orbán tavaly június 7-én. Akkor még talán egyenlőségjelet tett az általa felállított egyenlet két oldala közé, a választási harc hevében azonban egyértelmű: a Fidesznek pillanatnyilag fontosabb a jövőbe vetett hit, mint a tőke beáramlása.
Az lesz “az új korszak nagy kérdése, és egyben a mindenkori kormányzatok előtt álló, talán a legnagyobb feladat, hogy hogyan lehet a 80 százalékban magánkézben lévő gazdaság szerkezetét átalakítani úgy, hogy az optimálisabb legyen a magyar nemzeti érdekek és a magyar nemzetgazdaság szempontjából” – mondta a Fidesz-közeli vállalkozók által életre hívott Budapest Business Klubban 2001. május 31-én. A nemzetközi vállalatok szponzori pénzeiből megtartott konferencián azzal is megindokolta ezt a szerkezetváltást Orbán, hogy “nem azt várják immár a nyugati világban sem az államtól, hogy kivonuljon a gazdaságból”.
HATÉKONYABBAN. Persze sokan vannak ezen a véleményen a fejlett országokban is – így például a nemzetközi gazdasági csúcstalálkozók helyszínein tüntető globalizáció ellenes fiatalok -, a vezető nemzetközi gazdasági grémiumok másképpen látják a kérdést. A legfejlettebb gazdasággal rendelkező országokat – köztük Magyarországot is – tömörítő szervezet, az OECD például egyik jelentésében arról számol be, hogy a külföldi tulajdonban levő gyártóvállalatok általában sokkal hatékonyabbak, mint a helyi tulajdonúak. Az OECD-jelentés világviszonylatban további térnyerést prognosztizál a határokon átnyúlóan tevékenykedő cégeknek, mivel azok nemcsak hatékonyabbak, hanem fogékonyabbak a modern technológiai megoldásokra és az újszerű üzleti lehetőségek kihasználására.
Magyarországon az iparban 70 százalék körüli a külföldi tulajdonban levő cégek aránya, amivel Írország után a második helyen állunk. Ez kétségkívül magas részesedési arány – és indokolt a helyzet elemzése -, de azt a miniszterelnök környezetéből is elismerik, hogy ezt adottságként kell elfogadni. Somody Imre vállalkozó, a kormányfő gazdasági tanácsadó testületének tagja a választás első fordulója előtt nyilatkozta a Figyelőnek, hogy a multik meghatározó szerepéből “kiindulva kell a kormánynak jól alakítania a gazdaságpolitikát” (Figyelő, 2002/14. szám).
A gazdasági és a lakossági érdekek ütközése talán a gázár kérdésében volt a legnyilvánvalóbb az elmúlt négy évben, s ezt a “ziccert” a két forduló közötti kampányban sem hagyta ki a Fidesz-MPP. Azzal érvelt, hogy a szocialisták hatalomra kerülésük esetén felemelnék a gáz árát. Az mellékesnek tűnhet, hogy az elmúlt két évben Orbán Viktor kormánya is jelentősen, évi 12 százalékkal emelte a földgáz lakossági fogyasztói árát, ám a Mol Rt. még így is – valamint a törvényi rendelkezések ellenére – kénytelen volt a 200 milliárd forintot kitevő veszteséget egyéb üzletágai terhére finanszírozni.
A probléma régi, már az MSZP-SZDSZ kormány is foglalkozott a kérdéssel. S bár az 1994. XVI. törvény – a gáztörvény – egyértelműen rendelkezik arról, hogy “a földgáz termelői, viszonteladói, elosztási és szolgáltatási árának (díjának) tartalmaznia kell az indokolt befektetések és a hatékonyan működő engedélyesek költségeinek megtérülését, valamint a tartós működéshez szükséges nyereséget”, eddig egyetlen kormány alatt sem szereztek érvényt e jogszabálynak. Még akkor sem, ha az árszabályozás pontos rendszeréről, a költségszámítás módjáról az 1996-tól hatályos 59/1995. számú IKM rendelet szól, amely a saját tőkére vetítve 8 százalékban határozza meg a gáz árában elismert profit mértékét. Ez a rendelet 2001. december 31-én hatályát vesztette, s új annak ellenére nem készült, hogy a Magyar Energiahivatal (MEH) kidolgozott egy javaslatot, igyekezvén összhangba hozni az iparági szereplők, a fogyasztók és a politika érdekeit. Mindez azonban nem változtat az alapkérdésen: a gáz államilag megállapított ára nem felel meg a költségeknek, s a különbözetet nem állhatja egy magáncég.
TŐZSDEI KILENGÉSEK. A tőzsde hangulatát – függetlenül a miniszterelnök beszédétől – befolyásolta a gázár, az első forduló után a Mol volt az árfolyam-emelkedés egyik nagy nyertese. A befektetők az általános vételi rohammal – részben legalábbis – ítéletet mondtak az első fordulóban vesztes kormánypártok teljesítményéről is. A mostani és a négy évvel ezelőtti választások idején mért BUX-értékeket összevetve kitűnik, hogy az akkori fideszes győzelmi esélyek a részvényárak kitartó mélyrepülését indították el, az idén pedig rég nem látott szárnyalás kezdődött el a börzén, a Fidesz-MPP első fordulós eredménye láttán. Az 1998-as májusi választások fordulóit követő két hétfői kereskedési napon a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) indexe 2,4, illetve 8,7 százalékot esett. A BUX értéke akkor, az év eleji értékéhez képest 12,9 százalékkal, az éves legmagasabb értékéhez, 9016 ponthoz képest pedig 19,3 százalékkal volt alacsonyabb szinten a választások második fordulójának másnapján. Az idén rögvest az első forduló utáni napon 3,2 százalékot erősödött az index, a piacon pedig valóságos eufória lett úrrá.
“Jó lenne, ha a tőzsde megnyugodna, hiszen nincs is oka idegességre. Ha valakinek van pénze, akkor most érdemes értékpapírt vásárolnia, amikor lent vannak az árfolyamok” – mondta 1998 májusában Orbán Viktor, akinek akkori, a tőzsdén tett személyes látogatása és nyugtató szavai kellettek ahhoz, hogy az árfolyamok emelkedésnek induljanak. Most még csak nyugtatni sem próbál a miniszterelnök.
A KÜLFÖLDI TŐKE SZEREPE
Az elmúlt hat évben évente 1,8-1,9 milliárd euró közvetlen tőkebefektetés jutott Magyarországra. Szó sincs arról, hogy a “magyar modell” beindítása, vagyis 2001 után csökkent volna a multik jelentősége. Tavaly a befektetések 2,7 milliárd euróra ugrottak, mivel fölgyorsult a tulajdonosi hitelnyújtás, az anyavállalatok a korábbi érték több mint ötszörösének megfelelő, 1,6 milliárd euró kölcsönnel látták el magyarországi leányaikat. (Többek szerint a növekedés mögött részben spekulatív befektetések is állnak.) Így 2001 végéig az összes magyarországi működőtőke-befektetés megközelítette a 25,9 milliárd eurót, ami Magyarország nettó külföldi adósságának 2,0-2,5-szeresére rúgó befektetési aktivitást mutat, vagy egy másik összehasonlításban a GDP 43 százalékának felel meg.
Másfél éve, 2000 végén 25 ezer 132 külföldi érdekeltségű vállalatot tartottak nyilván, 3385 milliárd forintnyi alapító tőkével, ennek 85 százalékát külföldi befektetők jegyezték. A külföldi irányítású – több mint 50 százalékos tulajdonban lévő – társaságok produkálták 2000-ben a hozzáadott érték 35,7 százalékát, pénzügyi társaságok nélkül pedig 21,9 százalékát – derül ki a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) újabb adataiból.
Egy külföldi érdekeltségű társaság 100 forint jegyzett tőkéből 7,66 forint, egy átlagcég 5,98 forint adózott nyereséget hozott ki. A vagyonarányos nyereség mutatója a külföldi érdekeltségeknél 0,14, átlagban pedig 0,10 forint ugyanilyen összevetésben. A társaságiadó-kedvezmények érzékelhető különbségeket okoznak, hiszen a külföldi tőkebehozatal által érintett cégek tényleges adórátája 11,9 százalék, míg az átlagos adóráta 17,7 százalék, utóbbi tehát megközelíti a kedvezmények nélküli adókulcsot. Ugyanakkor a külföldi érdekeltségű cégek évről évre visszafogottabbaknak bizonyultak az osztalékfizetésben, a jóváhagyott osztalék adózott eredményhez viszonyított aránya 1996-ban még 86 százalék volt, ám a következő években 51, 49, majd 40 százalékra csökkent. Ez némi késleltetéssel jelentkezik a külföldiek jövedelmeire vonatkozó KSH-adatban (lásd a grafikont). Az osztalékkivonás 1998-ban a GDP 4,6 százalékára rúgott, és 2000-re ez az arány 3,7 százalékra mérséklődött. Közben a külföldiek vállalatukba visszaforgatott tőkejövedelme 4,1-4,2 százalékon stagnált, és lényegesen meghaladta az 1995-97-es évekre jellemző 2,3-3,9 százalékos szintet. Kevéssé ismert, hogy a külföldi befektetésekkel érintett cégek jelentős része kis- és középvállalkozás: 93 százalékuk 50 főnél kevesebbet foglalkoztat, és ezekbe fektették be (1999-ig) a külföldi tőke 27 százalékát. A másik oldalon a cégek 2 százalékát alkotó 250 fő feletti társaságoknál a külföldi befektetések 52 százaléka koncentrálódik.
A külföldi működőtőke-befektetések kétharmada a közép-magyarországi régióba: Budapestre és Pest megyébe áramlik. A legtöbb befektetés Németországból és Hollandiából, illetve Ausztriából származik.
Az összes külföldi érdekeltségű cég 584 ezer főt foglalkoztatott 1999-ben. A megtermelt hozzáadott érték 49, a nettó árbevétel 50, a beruházási teljesítményérték 57 százalékát külföldi tulajdonú vállalkozások produkálták. Lényegesen kedvezőbbek e vállalatok egy főre jutó fajlagos mutatói a megfelelő hazai átlagos mérőszámoknál. Ahová külföldi befektető “betette a lábát”, ott az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték 81 százalékkal jobb az átlagnál, és 83 százalékkal jobb az egy főre jutó nettó árbevétel mutatója is.
Az átlagos bruttó kereset a külföldi részesedésű vállalkozásokná1 1 millió 594 ezer forint, 61 százalékkal magasabb az átlagosnál. Vagyis – noha részkérdésekben lehet eltérés a gazdasági és a lakossági szempontrendszerekben – nincs szó arról, hogy a lakosság és a multik érdeke alapvetően ütközne.
