Ha hajóra van szükséged, válaszd ki az egyiket az állami flottából és a rendelkezésedre áll – mondta Hu Li-zinek a miniszterelnök Liu Ji kínai író kis elbeszélésében. Hu azonban nem tudta eldönteni, hogy a kikötőben horgonyzó ezernyi hajó közül melyek vannak magánkézben és melyek közül választhat. Pedig könnyű lett volna a döntés, hiszen amelyiknek rongyos a ponyvája, törött az evezője és tépett a vitorlája, azok mind állami hajók. “Nem csoda, hogy az emberek is mind rongyosak. A császár valószínűleg úgy véli, állami tulajdonban vannak” – gondolta eztán magában a bölcs.
Ezt a XIV. századi tanmesét László Csaba, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) pénzügyminiszter-jelöltje idézte a párt “A jóléti rendszerváltás” választási program gazdaságpolitikájának kifejtésekor. Az elmúlt évek etatista gazdaságpolitikáját régóta támadja az ellenzék vezető ereje, de az nem annyira világos, mit is szeretne ahelyett megvalósítani, amennyiben kormányra tud kerülni az áprilisi választásokon. Az egész választási program néhány szellősen gépelt oldalt tesz ki, és sokkal okosabb akkor sem lesz a jövőjét tudatosan alakítani akaró választópolgár, ha a miniszterjelöltek kiegészítéseit tanulmányozza – például az interneten. A szocialisták kampánya is szlogenek imamalomszerű ismételgetésére alapul – igaz, sok alkalom még a programok közvetlen ütköztetésére nem adódott.
MSZP:PARTNERSÉG GAZDASÁGPOLITIKÁJA. A januári kongresszuson elfogadott választási program három területen, hét viszonylag rövid pontban sorolja fel a szocialisták céljait. A pénzügyminiszter-jelölt a jóléti rendszerváltást saját területére úgy fordította le, hogy a partnerség gazdaságpolitikáját akarja az MSZP megvalósítani. Ez pedig a kiszámíthatóság, az együttműködés, a bizalom és az átláthatóság kulcsszavakban foglalható össze.
Erős államot tehát biztosan nem ígér Medgyessy Péter csapata, hiszen például az önkormányzatiság eszméjének restaurálása a programjuk fontos eleme. “Megszüntetjük az önkormányzatok politikai megkülönböztetését, megerősítjük pénzügyi, gazdasági önállóságukat” – írja a választási program. Ehhez forrást az adóbevételek helyben maradó hányadának növelése nyújtana, sőt a települések a központi költségvetésbe befolyó áfából is részesülnének; arra azonban nem kap választ a választó, hogy az önkormányzatok forrásai növelésével párhuzamosan bekövetkező apály a központi büdzsében milyen intézkedéseket tesz szükségessé.
Sőt, miután egyenesen jóléti rendszerváltást ígér az MSZP, a központi költségvetés terheit eleve jócskán megnövelnék a szocialisták. Ezenkívül: “Felgyorsítjuk az állami infrastruktúrafejlesztési programokat, növeljük a környezetvédelmi célú állami beruházásokat, kiszélesítjük az állami részvételt az informatikai és kommunikációs modernizációban” – ígérik, ám arra nem térnek ki, hogy miből. És ezek csak a kevéssé megfogható témák, amelyek nem is képzik a választási program szerves részét.
A jóléti rendszerváltás programjának fix pontjai további kiadási kényszert rónak a szocialistákra – már ha kormányt alakíthatnak és valóban be is váltják ígéreteiket. “50 százalékkal emeljük az egészségügyben dolgozók bérét, és 4 évenként egy teljes évi munkabérnek megfelelő hűségjutalmat adunk az ápolóknak” – szól a konkrét kötelezettségvállalás, s mindjárt százmilliárd forintos nagyságrendű összeggel apadt a központi költségvetés. Ez persze csupán durva becslés, hiszen a valós kifizetés akár lényegesen több is lehet, ha a hirtelen megjavult bérszituáció miatt újra betöltik az összes állást az egészségügyben. Az az 52 milliárd viszont pontos szám, amit a nyugdíjasoknak akar visszaadni a MSZP – nem beszélve az özvegyi nyugdíjak 50 százalékos emeléséről. További súlyos milliárdokat jelent a családi pótlék általános 20 százalékos emelése, amihez még hozzájön az alacsony jövedelműeknek beígért extra emelés – merthogy ők nem tudták igénybe venni az adókedvezményt.
LICITÁLÁSI VERSENY. A konkrét ígéretek sora még hosszú, nem érdemes végigmenni rajtuk, hiszen csak azt bizonyítják, hogy a szocialisták is teljes mértékig beszálltak a licitálásba (Figyelő, 2002/9. szám). Ez az MSZP egyáltalán nem hasonlít a Bokros-csomagot keresztülbokszoló kormánypárthoz. Az állami szerepvállalás csökkentésének hangoztatása mellett a közterhek csökkentésének konzekvens ígérete jelenik meg valóban piacgazdasági alternatívaként a jelenlegi kormányhoz képest. Csakhogy négy éve is éppen az akkori ellenzék operált a terhek csökkentésével…
Felcserélődtek a szerepek, de talán inkább arról van szó, hogy megtalálják valódi szerepeiket a jobb- és baloldali pártok. Az adócsökkentés belefér mindkét oldal választási programjába, a különbséget az éppen aktuális pozíció jelenti, hiszen az ellenzékben levők e téren könnyebben ígérnek. Az igazi különbségre nem is az atyáskodó állam elleni fellépés utal, hanem valójában az, hogy hova osztaná el bevételeit a jobb- és a baloldal.
Az MSZP választási programjának első pontja elárulja, hogy a szakszervezeteknek tetsző, a munkavállalók érdekeit szem előtt tartó kormányt szeretne. A “piac” szó a választási programban egyszer sem fordul elő, a “verseny” kifejezés pedig csak olyan környezetben, ahol még áttételesen is csak nehezen lehet a gazdasági életre asszociálni. Ezzel szemben a csökkentett heti munkaidőt, az újrafoglalkoztatási programok és a munkavállalókat jobban védő Munka Törvénykönyve hangsúlyos szerepet kapnak.
FIDESZ: TOVÁBB A MEGKEZDETT ÚTON. A Fidesz-MPP ellenzéki kihívójánál terjedelmesebb házi feladatot készített, hiszen a Jövő elkezdődött nevet viselő programja legalább ötször olyan hosszú, mint a szocialistáké. A különbség azonban nem a világosabb koncepcióra vezethető vissza, hanem – igazolva az elnevezésben használt múlt időt – arra, hogy a legnagyobb kormánypárt az elmúlt években elért eredményeket akarja tovább építeni. “A munka meghozta gyümölcsét” – sommáz a program és arra buzdít, hogy ezt élvezzék is a választók.
Ennek ellenére a program a magyar modellre épít, olyan “polgári” modellre, amelynek “lényege az, hogy a gazdaság lendületes növekedése, a munkanélküliséget érzékelhetően csökkentő több százezer új munkahely megteremtése, a pénzügyi egyensúly biztosítása, a teljesítményen alapuló jövedelmek, valamint a nyugdíjak és a szociális juttatások vásárlóerejének növelése, illetve az infláció fokozatos csökkentése nem egymást kizáró, hanem egyidejűleg biztosítandó és biztosítható célok”. És ehhez erős központi irányítás szükséges – derül ki a program minden egyes sorából. Persze járulékteher-csökkentést is ígér a kormánypárt – 1500 milliárd forintnyit 2006-ig -, ám arra nem tér ki részletesen, hogy pontosan miként is érné el ezt a szintet.
Az ígéretek – amelyeket idejekorán megfogalmaztak a pártok – kérdések sorát generálják, ám ezeket már aligha lehet érdemben feltenni. Konkrét ügyekről alig volt vita, számon kérhető ajánlatok szinte el sem hangzottak. Kivételt jelent talán a Fidesz szerződéstervezete, amelyet a polgároknak tett és az MSZP programterve az első száz napra. Ám azt nem jelölték meg, hogy hol lehet azokat számon kérni tőlük…
A kis pártok is biztosítékként szolgálhatnak esetleg a választók számára, már amennyiben koalíciós partnerként részt vesznek a kormányzásban. Csalódott bázisának az SZDSZ a mai napig azzal indokolja 1994-es koalíciókötését az MSZP-vel, hogy nélküle nem lett volna Bokros-csomag, miként Torgyán József is azzal vigasztalja háborgó híveit, hogy a koalícióra szüksége volt a jobboldalnak. A közvélemény-kutatások szerint az SZDSZ-nek, és esetleg a MIÉP-nek, meg a csupán néhány hónapja megalakult Centrum Pártnak van arra esélye, hogy átlépje a parlamenti bejutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt. A demokrácia zálogát és a kormányzati munka kontrollálhatóságát a koalíció intézményében látóknak nincs tehát túlzott okuk a bizakodásra.
KIRÁLYCSINÁLÓK DILEMMÁI. A királycsinálásra áhítozó három pártprogram közül kettő – az SZDSZ-é és a Centrumé – a gazdaságpolitikára koncentrál: az adó-adut mindketten kijátsszák. Az SZDSZ 18 százalékos adózással csábít szavazókat kétes sikerrel. Pedig az ötlet egyedülálló a 2002-es választási harcban, ám kérdéses, hogy a tömegek pontosan értik-e, mit akarnak a szabad demokraták. Az pedig több, mint kérdéses, hogy az arányos közteherviselés elvét miként valósítja meg e javaslat.
Az adószabályozás atyjának is nevezett Kupa Mihály pártja az adópolitika kiszámíthatóságát helyezi előtérbe: ehhez a párt egyfajta tabula rasa helyzetet teremtene az adórendszer átalakítása után. Mint a program fogalmaz: “Az adózók számára esélyegyenlőséget biztosító start-helyzetet kell létrehozni. Ennek érdekében a korábban elkövetett és jogerősen el nem bírált – egy méltányosan megállapított értékhatárt meg nem haladó – törvénysértések következményei alól az adózó állampolgárokat mentesíteni kell.” Ez az ötlet – bár az egykori pénzügyminiszter “felmelegített” terve – szintén kilóg a sorból.
Minden gazdaságpolitikai kérdésben persze nem tudnak a kis középpártok sem alapvetően újat mondani, de a Fidesznél és MSZP-nél hiányolt verseny és piac, valamint a gazdálkodó szervezetek érdekeinek megjelenése üde színfolt náluk. S az is kiemelkedő, hogy a Centrum differenciálna a jövedelmi rétegződés alapján, még akkor is, ha ennek költségeit Kupáék is a központi büdzsére bízzák.
A MIÉP – bár elnöke sokszor hivatkozik arra, hogy milyen sok gazdasági szakembere van a pártnak – programja alapján inkább ideológiai és büntetőjogi problémának tartja a kérdést: “Tekintettel arra, hogy a legtöbb bűncselekményt a gazdasági és a pénzügyi életben követik el, először a gazdasági és pénzügyi törvényeket kell felülvizsgálni, átírni, kiiktatni és újakkal felcserélni” – olvasható a historizáló hangulatú tizenkét pont egyikében. Originalitást azonban náluk is lehet találni. A MIÉP egyik régi vesszőparipája a jegybank függetlenségének eltörlése, amit a párt a bank “ellenőrizetlenségének” megszüntetéseként programjába is bevett, ezzel párhuzamosan viszont az adók kérdésére nem fordított túl nagy figyelmet.
Kertész György
LAPUNKNAK MONDTÁK
A Figyelő tavalyi interjúsorozatából kitűnik, a két uralkodó gazdaságfilozófiai irány miként feszül egymásnak, nagyon kis helyet hagyva annak, hogy a tézisekből és antitézisekből valamiféle szintézis kristályosodjon ki.
Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank frissen kinevezett elnöke 2001. március elején: “Nem gondolom, hogy 4-5 százalék körüli fogyasztásbővülés ártana a gazdasági növekedésnek. Eljött az ideje annak, hogy a növekedést ne csak az export húzza. Óriási feszültség halmozódott föl a rengeteg elhalasztott fogyasztás miatt. A lakossági fogyasztás ma még rendkívül alacsony szinten van nálunk. (…) A kamatszínvonal mindenesetre nem igazán befolyásolja a folyamatokat, mert a magyar gazdaságban még mindig alacsony a hitelkihelyezések aránya.”
2001/9. szám
Dávid Ibolya (MDF) igazságügyi miniszter a közbeszerzésekről 2001 nyarán: “Meg tudom érteni a miniszterelnökömet, hiszen ismeretes, hogy mindenáron a hazai befektetőket akarja helyzetbe hozni. Más kérdés azonban, hogy vannak olyan jogharmonizációs kötelezettségeink, amelyek nem teszik lehetővé a törvény fellazítását. (…) Szerintem is módosítani kell a közbeszerzési törvényt, mégpedig azért, hogy a csatlakozás pillanatában teljesen kompatibilis legyen az uniós jogszabályokkal. Ez azonban nem könnyítést, hanem szigorítást feltételez.”
2001/27. szám
Medgyessy Péter 2001 júliusában, már az MSZP miniszterelnök-jelöltjeként:”Ha a gazdaság fejlődését képesek volnánk pontosabban előrelátni, akkor nem feltétlenül volnék a kétéves költségvetési tervezés ellen. Ez a kormány azonban alapvető kérdésekben még az előjelét sem találta el a folyamatoknak. Jó példa erre az infláció, amely a költségvetési tervezés meghatározó paramétere. A kormány rendre rossz prognózisokat állít fel, arra alapozza a kiadásokat és a bevételeket, majd megkerüli az egyébként törvényes utat, hogy ne kelljen a parlament előtt számot adnia a gazdálkodásáról.”
2001/28. szám
Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke 2001 nyarán: “Az 1995-ös stabilizációs program eredményeként jó helyzetben vagyunk, a gazdaság fenntarthatónak tűnő növekedési pályára állt. Hogy ez hosszabb távon így maradjon, óhatatlanul foglalkoznunk kell a megtermelt többletjövedelem felhasználásával. Egy részét a lakossági jövedelmek növekedésére lehet fordítani. Továbbá az adók csökkentésére is lehet áldozni, ami a választóknál jövedelemnövekedésként is jelentkezik. A harmadik – legnagyobb – részt pedig beruházásokra kell fordítani, hogy a jelenlegi 20 százalék körüli beruházási ráta 30 százalékra növekedhessen.”
2001/29. szám
Rogán Antal, a Fidesz-MPP alelnöke a múlt nyáron:”A magyar modell lényege, hogy úgy növekszik a GDP, hogy eközben stabil a gazdaság külső és belső egyensúlya, beleértve az államháztartást is. Minimum 4-5 százalékos gazdasági növekedéssel számolunk a jövőre nézve, de továbbra is tartjuk, hogy a 7 százalékos növekedés lehetősége benne van a gazdaságban. Jelentős növekedés azonban nem tartható fenn tudatos gazdaságfejlesztési koncepcióra épülő állami szerepvállalás hiányában. (…) Meg kell vizsgálni, hogy szükséges-e az állami újraelosztás mértékének további mérséklése.”
2001/32. szám
Kupa Mihály 2001 nyárutóján, amikor már megfogalmazta politikai ambícióit, de még nem a Centrum Párt színeiben szerepelt: “A kétéves költségvetésből lesz hároméves költségvetés, s ha így haladunk, még ötéves tervünk is lesz. (…) A több éven átnyúló költségvetés szakmailag sem, pénzügyileg sem túl jó dolog, de a demokrácia szempontjából végletesen rossz. Így ugyanis a parlament ellenőrző szerepe nem tud érvényesülni. A világon mindenütt a költségvetési az igazi nagy politikai vita, amelynek során a polgárok tájékozódni tudnak a pártok elképzeléseiről, érveiről. Erre itt most nincs mód, s ezt én nem tartom helyesnek.”
2001/35. szám
Varga Mihály (Fidesz-MPP) pénzügyminiszter az elmúlt év szeptemberében: “Az előző kormánytól eltérően a reálgazdaság támogatását tűztük ki célul. Persze akkor az eladósodottság aránya is más volt, ma már nem ez a helyzet, lehetőségünk van arra, hogy a gazdaságfejlesztésnek adjunk prioritást. S megvizsgálva a döntések hátterét, két program kivételével, amelyeket a többletbevételekből kell fedezni, mindegyiknek megvolt a forrása. Senkinek egy fillérrel nem emelkedik az adóterhe a kormány döntései miatt.”
2001/37. szám
Matolcsy György (Fidesz-MPP) gazdasági miniszter a gazdaság-filozófiai nézetek különbségéről 2001 őszén: “A két politikai oldal között van egy óriási különbség: az egyik egy vállalkozó, időnként kockáztató, mindig újat nyitó és új felé menő, nagy programokban gondolkodó csoport. Ez a Fidesz. (…) A XXI. század első évtizedében Magyarország akkor tudja kihasználni a felzárkózás valóban kézzelfogható lehetőségeit, ha merész, bátor, vállalkozó szellemű, újító, nagy programokban gondolkodó, azok mellé pénzt állító gazdaságpolitikát folytat.”
2001/39. szám
Urbán László, a Citibank (New York) igazgatója a szeptember 11-i terrortámadás után: “A nyolcvanas és kilencvenes évek kényszerszülte reagálásával szemben (…) most lehetőség van arra, hogy – hasonlóan például az amerikai kormányzathoz is – offenzív módon reagáljon a magyar gazdaságpolitika. Nem nyakló nélkül, de ellensúlyozza a vállalati beruházások viszszafogottságát, amelyek nemcsak átmenetileg bővítik az összes keresletet a magyar gazdaságban, de – főleg az infrastrukturális szűk keresztmetszetek feloldása révén – egy tartósan magasabb szintű fejlődést is lehetővé tesznek majd.”
2001/40. szám
Bokros Lajos egykori pénzügyminiszter, a Világbank igazgatója 2001 októberében:”Olyan gazdaságpolitikát kell folytatni, amely a magyar munka termelékenységét, hatékonyságát mindig egy kicsivel magasabban tartja a velünk versenyző lengyel, cseh, szlovén, szlovák, horvát gazdaságban tapasztalt színvonalnál. (…) Nem hiszek a paternalista államban, még a szociálpolitika terén sem, nemhogy a közvetlen termelés és export terén. Az alacsonyabb adók és járulékterhek olyan mértékű növekedési energiákat szabadítanának fel, amilyenre semmilyen költségvetési támogatási rendszer nem képes.”
2001/42. szám
Békesi László egykori pénzügyminiszter 2001 végén, már a Szabad Demokraták Szövetsége egyik programalkotójaként: “Az egyensúly, az alacsony infláció, a magánbefektetések és -megtakarítások óvása a hosszú távú konjunktúrának, a hatékonyság és a versenyképesség növelésének a legfontosabb feltételei. (…) Kifejezetten negatívnak, veszélyesnek tartom, hogy az egész magyar gazdaságpolitika, ahelyett, hogy a hosszú távú fejlődésre, a modernizációra, a hatékonysági feltételek javítására figyelne, az elosztást tette fő kérdéssé.”
2001/49. szám
