Többnyire úgy ismernek, mint aki örül annak, hogy médiacézár, alapított egy politikai pártot, eljutott a miniszterelnökségig, és olyan vagyoni helyzetben van, amit rendszerint nagyon jónak tartanak – mondta volt Silvio Berlusconi karácsonyi sajtóértekezletén. “Ehhez sokszor talán némi irigység is társul – tette hozzá az olasz kormányfő -, de az biztos, hogy személyemet a többi vezető nem tudja semmibe venni. Vagyis viszonyunk lehetővé teszi, hogy akár a legérzékenyebb problémákat is megoldhassuk telefonon keresztül.” Berlusconi szavaiból sugárzott a beérkezett ember büszkesége, a gazdagság mint egyéni értékmérő vállalása, a szinte gyerekes öröm, hogy helyet vívott ki magának a nemzetközi vállalkozói és politikai elitek amúgy nagyon is zárt világában.
SZERETVE ÉS GYŰLÖLVE. Akik szeretik – sokan vannak – ezért szeretik: azoknak a vállalkozóknak, keményen dolgozó embereknek a reményeit és ambícióit testesíti meg, akiket eddig jobbára lenéztek a felső körök, és akikkel korábban nem nagyon foglalkozott a történelem. “Minket ezentúl nem lehet semmibe venni” – mondják Berlusconival, akinek örökké és szinte kritikátlanul hálásak lesznek végre meglelt öntudatukért. A lakosság másik fele ugyanezért gyűlöli őt. A hagyományos elitek – arisztokraták, iparosok, értelmiségiek és politikai gárda – megvetik benne a parvenüt. Náluk fontosabb az a sokaság, akiket irritál és félelemmel tölt el a hirtelen meggazdagodott ember arroganciája, a pénz mindenhatóságába vetett hit, a vállalkozói hatékonyság államvallássá és legfőbb politikai elvvé emelt mítosza.
Berlusconi maga is felelős azért, hogy személye és kormánya körül egy pillanatra sem csillapodnak az érzelmi vagy ideológiai eredetű viharok. Beszédeivel és kijelentéseivel újra és újra morális mederbe tereli a politikai diskurzust, politikustársait volt kommunistákra és új, polgári erőkre osztja, és egy olyan, a társadalom mélyében dúló állítólagos harc – szinte polgárháború – képzetét kelti, amely indokolttá teheti akár a demokrácia bizonyos elveinek az időleges háttérbe szorítását is. Nem csoda tehát, ha nyolc hónapja tartó kormányzását és jövőre vonatkozó terveit az olasz és a nemzetközi sajtó is általában indulatosan, rendkívül polarizáltan és főként ideológiai szempontból elemzi.
Kezdődött az úgynevezett “szerződéssel”, közvetlenül a választások előtt. Még akár szimpatikus is lehetett volna, hogy végre valaki konkrét és számszerűsíthető, így valóban számon kérhető ígéreteket tesz megválasztása esetére, azzal a kikötéssel, hogy amennyiben az öt pontból – az adókra, a foglalkoztatásra, a növekedésre vonatkoztak ezek – legalább négyet nem teljesít, visszavonul a politikától. Vagyis ő más, mint a többiek – gondolhatták volna az olaszok, ha a gesztus komolyságát nem kompromittálta volna a gyanú, hogy ez is csak egy tudatosan kitervelt propagandafogás, apró elem egy mindent elborító, hihetetlen pénzeket és eszközöket mozgósító választási kampányban.
S azóta is, hiába panaszkodik Berlusconi, hogy “baloldali” prekoncepciók áldozata, a média üldözöttje, minden lépését körüllengi a gyanú. Vajon miért éppen az örökösödési adó eltörlésével kezdte tevékenységét, kérdezik az éber polgárok. Vagy: bizonyos összeghatár alatt miért vonták ki a mérleghamisítás bűntettét a büntetőjogi felelősség hatálya alól? Miért akadékoskodott a kormány az elfogatóparancs érvényének európai kiterjesztése ellen, s vajon miért akarnak privatizálni az állami televízió, a RAI három csatornájából kettőt?
Persze mindegyik felsorolt intézkedés, terv vagy álláspont mögött felsorakoztathatók racionális és nemes szándékú érvek. De ki hiszi el Berlusconinak, hogy ezek vezérlik, és nem saját legközvetlenebb érdekei? Mint az Economist írja: “Kormánya tekintélyét gyengíti az az általános vélekedés, hogy a miniszterelnök, Olaszország leggazdagabb embere személyes érdekeit az ország érdekei elé helyezi”. Vajon az örökösödési adó eltörlése – különösen, hogy a mindenkit érdeklő személyi jövedelemadók szintje egyelőre mit sem csökkent – és a mérleghamisítás enyhébb megítélése nem a vállalkozónak kedvez-e, az elfogatóparancs európai kiterjesztése elleni tiltakozást nem a spanyol Garzon államügyész Berlusconi-ellenes vizsgálatai indokolják-e, és a RAI privatizálása mögött teljesen téves gyanú lenne-e a konkurens – és véletlenül éppen Berlusconi tulajdonában lévő – Mediaset szempontjait keresnünk? Vajon teljesen oktalanul tiltakoznak azok a színészek és filmesek, akik szerint az a tény, hogy a hat nemzeti tévécsatornából három Berlusconi tulajdonában van, amihez még a legnagyobb olasz filmvállalkozás is társul, elég okot adna arra, hogy ne a kormány nevezzen ki vezetőket a nemzeti filmintézet és a velencei filmfesztivál élére? Vagy, mit szóljunk ahhoz, hogy a parlament igazságügyi bizottságának elnöke egyben Berlusconi ügyvédje az éppen zajló milánói korrupciós perben?
KÉNYES ÜGYEK. Az eseteket valóban szinte vég nélkül sorolhatnánk még, hiszen a gazdaságnak és kultúrának túl sok olyan területe van, ahol vállalkozóként érdekelt: Berlusconi-vállalkozó és Berlusconi-miniszterelnök érdekkonfliktusa lépten-nyomon előkerül. Már képviselővé történő megválasztása is törvénybe ütköző volt, hiszen egy érvényben lévő korlátozás szerint – erről valahogy mindenki megfeledkezett – állami koncessziók birtokosai (márpedig a televíziós hullámsávok ilyenek) nem lehetnek a törvényhozás tagjai. A megoldást Berlusconi vállalatainak eladása jelenthetné, ami nyilvánvaló képtelenség, míg a közbülső megoldásoknak – például a miniszterelnök már most is megvalósított teljes visszavonulása vállalatai irányításától és egy bölcsek tanácsának létrehozása, amely folyamatosan figyelemmel követné az érdekek konfliktusát – nincs sok hitelük.
Maradnak tehát Berlusconi saját kísérletei a kialakult helyzet kezelésére és elfogadhatóvá kozmetikázására. Például a “rendkívüli állapot” pszichózisa: ne Berlusconiban, hanem az olasz demokrácia működésében keressük az anomáliát. A miniszterelnök tétele szerint az igazságszolgáltatás és az állami televízió évtizedek óta egy kereszténydemokrata-kommunista érdekszövetség irányítása alatt áll, ami már régóta a demokrácia tulajdonképpeni felfüggesztését jelenti Olaszországban. A megoldás útja a hatalmi ágak egyensúlyának pillanatnyi felbillentésében keresendő: a kormány irányításával le kell cserélni a RAI vezetőit (ez a napokban meg is történik), és rendet kell tenni az igazságszolgáltatásban.
A baj csak az, hogy Berlusconi az igazságszolgáltatásra vonatkozó nézetével még saját táborán belül is majdhogynem egyedül van. Kevesen hiszik el neki, hogy az olaszországi változásokat elindító “tiszta kezek” kampánya valójában baloldali politikai összeesküvés lett volna bizonyos pártok megbuktatására. Az is elfogadhatatlannak tűnik, hogy a bírák pártatlanságának Berlusconi által történő megkérdőjelezésére hivatkozva a folyamatban lévő korrupciós perekre, köztük Berlusconi folyamatban lévő pereire is, mondjanak ki amnesztiát.
Az elmondottakkal egy időben a kormány mindent megtesz azért, hogy megítélésében a demokratikus folyamatok tisztasága helyett inkább a végrehajtói határozottság és döntéshozatali képesség számítson. Visszatérően a parlamentben elfogadtatott törvények számával kérkednek, és Berlusconi nagyon büszke rá, hogy az általa felfogott olasz érdekekért adott esetben szembe mer szállni akár az egész világgal. A kormány propagandagépezete által terjesztett imázsban Berlusconi olyan, mint az igazságért magányosan és elszántan harcoló John Wayne; a politika a keménylegények játéka, és a szabályokkal szöszmötölő akadékoskodók helyett inkább a személyiségek számítanak. Nagy kérdés azonban, hogy az olaszok meddig követik odaadással Berlusconit személyiségének ilyen felmagasztosításában, és a miniszterelnök szerepének felértékelése mikor ütközik végleg össze más jobboldali politikusok ambícióival és az olaszok anarchiába hajló individualizmusával.
EURÓPAI KRITIKA. A miniszterelnök ön-legitimációjának leglátványosabb eszköze kül- és főként Európa-politikája. Az Európai Unió komoly kritikával és óvatossággal fogadta Berlusconit, a személyében megtestesülő érdekkonfliktust és a poszt-fasiszta jobboldallal kötött szövetségét. Berlusconi válasza erre az, hogy ő is komoly szkepszissel értékeli az unió eddigi filozófiáját. Az államok fölött átnyúló föderalista törekvésekkel, és az unió dinamikáját eddig meghatározó francia-német tengellyel szemben mindent megtesz az államköziséget hangsúlyozó, hagyományosan felfogott szabadkereskedelmi övezet és egy alternatív – angol-spanyol-olasz – tengely létrehozására. Renato Ruggiero külügyminiszter váratlan és merésznek ható menesztésével kettős jelzést adott befelé és kifelé: ezentúl nem Agnelli és a hagyományos nagytőke az úr Olaszországban (Ruggierót a Fiat tiszteletbeli elnöke és legfőbb tulajdonosa protezsálta be a kormányba), és a kormány szakít az olaszok eddigi lelkes és kritikátlan euro-lelkesedésével.
És csakugyan, az elmúlt hónapokban meglehetősen elszaporodtak a nemzeti érdekek érvényesítéséről folyó viták az Európai Unióval, miközben látszólag nagy egyetértés alakult ki Blairrel és Aznarral a munkaerő-piaci kötöttségek feloldására, a gazdaság “informatizálására”, a szociáldemokrata ihletésű állami modell leépítésére. A helyzet új az olaszok számára, akik megszokták, hogy saját gyenge kormányaikkal szemben létezik egy korlátozó, fegyelmet parancsoló tekintély: Európa. Mi történne, ha hirtelen az általuk is szorgalmazott hármas szövetséget találnák Európa közepén? Megnőne-e ettől a szemükben az államférfi Berlusconi tekintélye? Vagy a helyzet maradna ugyanaz, mint ma, miszerint egyesek szeretik, mert önmagukat látják benne, mások félnek tőle vagy nevetnek rajta, és mindenki ideiglenes és nem teljesen komolyan vehető, amolyan olasz jelenségnek tartja?
