Orbán Viktor kihívója – Medgyessy

Feladom – nyögte kissé teátrálisan, tenyerébe temetett kézzel a színésznemzedékek nevelőjeként is ismert színház- és operarendező, aki azt a hálátlan feladatot vállalta, hogy felkészíti a szocialisták miniszterelnök-jelöltjét a Mozdonyfordítóba meghirdetett kampányeseményen elmondandó beszédére. Medgyessy Péter habitusától távol áll a populizmus, így nem is eléggé karizmatikus ahhoz, hogy a modern kor követelményeit kielégítő médiaszemélyiséggé váljék. Meditatív – vissza-vissza tér egy gondolatra -, mondatszerkesztése olykor komplikált – igyekszik árnyaltan fogalmazni -, nem éppen sziporkázó debattőr, mert megfontolt, “folyosói gondolkodó” – azaz gyakran nem azonnal vág vissza egy frappáns válasszal, hanem megemészti a hallottakat és a mondandóját.

Külföldi tanácsadói szerint mindez nem feltétlenül baj. Van, aki született médiaszemélyiség – van, aki nem. Ő nem az. Éppen ez az Orbán Viktortól feltűnően elütő személyiség az, ami jól megkülönböztethetővé teszi. Márpedig az áprilisban urnák elé járuló választók jelentős többségét – azokat legalábbis, akik eddig még nem döntötték el, kire szavaznak majd, s ezek aránya eléri a választásra jogosultak 40 százalékát – sokkal jobban befolyásolják az eltérő személyiségjegyek, a számukra fontos “hívószavak”, mint a gondosan kimunkált pártprogrampontok.

E tekintetben a szocialisták miniszterelnök-jelöltje nagyon más, mint a hivatalban lévő kormányfő. Ez a tény már csak azért is fontos, mert Medgyessy – amikor 2001 áprilisában elvállalta a miniszterelnök-jelöltséget – magát kissé arisztokratikusan a szocialista párttól távol – pártbeli “ellenzéke” szerint a párttól három lépést tartva, a párt “fölé” – kívánta pozicionálni, a hivatalban lévő kormányfővel egy szintre. Erre utalt az is, hogy szocialista miniszterelnök-jelöltként terveit ismertetve következetesen a nemzeti közép (tehát nem a szocialista párt) kormányáról beszélt. Erre utalt továbbá az az októberi felvetése is – amely egyébként süket fülekre talált -, hogy az Egyesült Államokat ért terrortámadást követően Orbán Viktorral üljenek le megbeszélni az ország biztonságának ügyeit. De nem koronázta siker decemberi kezdeményezését sem, amikor nyilvános vitára hívta ki a miniszterelnököt. A Fidesz sürgősen a májusban pártelnökké avanzsált Pokorni Zoltánhoz irányította a szocialisták jelöltjét, ez viszont már Medgyessynek derogált: nem akart pártpolitikusként ringbe szállni. Pedig Magyarországon nem lehet valódi pártháttér nélkül választásokat nyerni. Ezt az aranyigazságot látta be Medgyessy, s ez indította el abba az irányba, hogy informálisan legalább akkora befolyást szerezzen a Magyar Szocialista Pártban, mint a pártelnök. Medgyessy mára az MSZP-ben domináns pozíciót vívott ki magának. A még január elején – tehát a kongresszus előtt – kiszivárgott elképzelés az országos listáról azt mutatja, hogy a párt berkein belül kialakult az a kényes kompromisszum-háló, amely szükséges és elégséges feltétele annak, hogy áprilisig már ne hátráljon ki Medgyessy mögül egyetlen meghatározó tényező se.

“Amíg közvetlen közelről láttam, mindig csapatokkal dolgozott. Nem ő akar kizárólagos főnök lenni, mindemellett döntésképes ember” – nyilatkozta lapunknak tavaly augusztus végén egykori főnökéről Kupa Mihály. Éppen ez a koordináló, kompromisszum-kereső és konfliktusmegoldó képesség az, amely Medgyessyt jól megkülönbözteti a regnáló miniszterelnöktől. Saját elmondása szerint a kormány feladatát sem egyszerűen abban látja, hogy vezesse az országot, sokkal inkább abban, hogy a különféle társadalmi érdekek legfőbb összehangolójává váljék. Erre az erkölcsi alapot egyebek mellett az adja meg számára, hogy annak idején – még a Németh-kormány időszakában, 1988 őszén – az ő kezdeményezésére jött létre az Országos Érdekegyeztető Tanács. A ma súlyát vesztett Gazdasági Érdekegyeztető Tanácsot rendszeres működtetéssel fel akarja támasztani hamvaiból úgy, hogy törvényben rögzített véleményezési feladatkört kapjon a jogszabályok – mindenekelőtt a költségvetések – előkészítése során. Emellett Medgyessy nem mond le a kisebbségeket és egyéb társadalmi szervezeteket képviselő második törvényhozási kamara felállításának tervéről sem, amelyhez azonban – minthogy alkotmánymódosítást igényel – kétharmados szavazattöbbségre lenne szüksége az új parlamentben.

A Medgyessy-féle program fejlődésében jól megfigyelhető egy középről balra, majd onnan vissza hajló ív: a nemzeti közép jelszavával induló miniszterelnök-jelölt a szociáldemokrácia alapértékeiből egyre többet épített be nyelvezetébe, programjába, majd – megszerezve a szocialista párt mértéktartó köreinek támogatását – a január végi pártkongresszuson visszatért az általa eredetileg is használt, vallott és képviselt programhoz: újra teljesítményről, versenyről, sikerről és az ezekhez vezető kemény munkáról beszél – magáévá téve azt a gondolatot, hogy a társadalom kettészakadását meg kell akadályozni. Ez az érdeke a leszakadó tömegeknek, de ez az elemi érdeke annak az elitnek is, amelyből Medgyessy érkezik.

A hazai pénzügyi és a nemzetközi befektetői körök jelentős részének bizalmát élvező miniszterelnök-jelölt számára éppen ez az egyik legnagyobb falat: hitelesen be kell bizonyítania, hogy nem egyszerűen az üzleti elit embere, hanem érti a kisemberek gondjait, nyelvét is.

Hogy ez egy elsajátítható készség, még inkább technika, arról Medgyessy sajátos módon tett tanúbizonyságot az Orbán-Nastase-megállapodás kritikájával, miként egy publicista írta “jobbról előzve a MIÉP-et”. A román(iai) munkások rémével fenyegető Medgyessy a kisemberek és nyárspolgárok lelkének legbensőbb húrjait pengette meg ezzel – a közvélemény-kutatási adatok szerint nem minden siker nélkül. Ékes példájaként annak, amit Somogyi Zoltán, a Political Capital elemzője fogalmazott meg lapunk Nézőpont rovatában (Figyelő, 2002/3. szám): a modern választási kampányok a biztos szavazók elárulásáról szólnak, a bizonytalanok megnyerése érdekében.

A közhangulatot mérő adatok ismeretében nem is az a legfigyelemreméltóbb, hogy az MSZP (a Szonda Ipsos és a Medián felmérése szerint) decemberben-januárban néhány százalékponttal átvette a vezetést a Fidesz előtt a biztos pártválasztók körében, sokkal inkább az, hogy a választópolgárok számottevő része ismét esélyt ad az MSZP-nek a győzelemre. Márpedig ezek a vélemények – ha tartósak maradnak – könnyen önmagukat beteljesítő jóslatokká válhatnak.

Kérdés, hogy kitart-e a választásokig a lendület, nem törik-e azt meg akár a Gresham-ügy (A Medgyessy-ügyirat, Figyelő 2001/51. szám.) újabb fejleményei, akár újabb felszínre kerülő valós vagy kreált “ügyek”. A kormánypártoknak, illetve a szélsőjobbnak hasonló akciók megindításakor azonban számításba kell vennie azt a bumeránghatást, amelyet itt az egyszerűség kedvéért csak Berlusconi-szindrómának neveznénk. Ez a sajátos tömegpszichózis a tavalyi itáliai választási kampányban volt megfigyelhető: minden egyes Berlusconi ellen intézett támadás – különösen az Economist híressé vált és jól dokumentált címlap-öszszeállítása – visszaütött, általános dacot kiváltva csak növelte az akkor ellenzékben lévő miniszterelnök-jelölt népszerűségét.

A választók egy szűkebb, de véleményformáló körének megítélését erőteljesen befolyásolhatja, hogy milyen külföldi politikusok biztosítják majd támogatásukról az MSZP miniszterelnök-jelöltjét (e tekintetben támogatásként fogható fel egy olyan négyszemközti találkozó is, mint amilyenre Romano Prodi az EU-bizottság elnöke adott alkalmat a napokban). Mindez azért is kap különös hangsúlyt, mert Orbán Viktor – nemzetközi szalonképességét bizonyítandó – mandátumának hátralévő hónapjaiban rendszeresen fog szerepelni az újságok címoldalán különféle állam- és kormányfők társaságában. A nemzetközi elismertségért egyébként már korábban megindult a harc, ehhez a casus bellit Medgyessy 2000-ben átvett francia becsületrendje szolgáltatta, amelyet a rossz nyelvek szerint nem tudott hibátlan franciasággal megköszönni (angolul meg egyáltalán nem). Szemben Orbán Viktorral, aki jól beszél angolul, s az utóbbi hónapokban több nemzetközi elismerést is a zakója hajtókájára tűzhetett. Közös bennük, hogy a számítógépet mindketten távol tartják íróasztaluktól…

Medgyessy egyértelmű előnye viszont Orbánnal szemben, hogy vérbeli gazdaságpolitikus, így a rendszerváltás óta ő lehetne az első olyan kormányfő, aki igazán otthon van a gazdaságpolitikában. Mindez megkönnyítené annak a kormányzati koncepciójának a végrehajtását, hogy a gazdasági tárcára az ipar- és kereskedelemfejlesztést bízná, a pénzügyminisztériumot viszont költségvetési tárcává “fokozná le”. Valójában azonban azt, hogy végül is melyik tárca jutna majd nagyobb szerephez a gazdaságpolitika alakításában, végső soron az döntené majd el, hogy Medgyessynek kiket sikerülne megnyernie az egyes tárcák élére (lásd külön).

A szocialisták miniszterelnök-jelöltje az infrastrukturális minisztériumhoz nem nyúlna, legfeljebb megbízná az építésügy képviseletével, viszont az informatikai kormánybiztosságot – amúgy a Fideszhez hasonlóan – minisztériumi rangra emelné. A mezőgazdasági minisztériumból a területfejlesztés feladatai átkerülnének az újonnan létrejövő önkormányzati tárcához, míg a jelenlegi belügyminisztérium maradványa egyfajta közigazgatási és rendészeti tárcaként működne tovább. Az igazságügyi tárca pedig a teljes jogalkotás ellenőrző szerepével erősödne. Az európai uniós csatlakozás koordinációjának feladata elsősorban a külügyminisztériumra tartozna, ám ez kiemelt feladatként jelentkezne a Miniszterelnöki Hivatalban is. A kancellárián egyébként minden valószínűség szerint megmaradna a Fidesz által kialakított referatúra rendszer, bővíteni azonban Medgyessy nem kívánja azt.

Ez a gyakorlatias folyamatosság egyébként áthatja a szocialista miniszterelnök-jelölt államigazgatással kapcsolatos elképzeléseit: függetlenül tehát attól, hogy mi a véleménye a jelenlegi kormányzat munkájáról, pártpolitikai megfontolásokból – ígérete szerint – nem írja felül a törvényeket, a már meghozott döntéseket. Ennek szellemében a nagykövetek kitöltenék mandátumukat, a kinevezett főtisztviselők a helyükön maradnának, és a jegybankelnök mandátumát se vonná kétségbe senki – bár nem kizárt, hogy a felügyelőbizottság élére egy olyan elnököt ültetnének, akinek nem az lenne a fő feladata, hogy megkönnyítse Járai Zsigmond életét.

Míg tehát az államapparátus működtetésében Medgyessy a hangsúlyt a folyamatosságra helyezi, addig az állam működtetésének néhány pontján markáns lenne a váltás az Orbán Viktor által követett gyakorlathoz képest – egyelőre persze csak a programok szintjén.

Így például a Fidesz-kormány által az “ország bankjává” kinevezett, valójában a költségvetésen kívüli tételek pénzintézetévé torzult Magyar Fejlesztési Bankra (MFB) is kiterjesztené a közbeszerzési törvény hatályát. (A közbeszerzési törvényt pedig úgy módosítaná, hogy egy beszerzést akkor is meg lehetne támadni, amennyiben a közbeszerzési eljárást elkerülték.) Az MFB és az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. a mérlegét egyébként apránként – három évre elnyújtva – integrálná az államháztartási mérlegbe. Így persze az államháztartás GDP-hez viszonyított aránya a ma kimutatotthoz képest mintegy 1,5 százalékponttal romlana, viszont az EU-csatlakozás várható időpontjára legalább a valóságos helyzetet tükrözné.

Azt, hogy kormányra kerülése esetén módosítaná-e a hatályos költségvetési törvényt, Medgyessy attól teszi majd függővé, hogy az államháztartási törvény előírásai szerint a hiány jelentősen meghaladja-e a tervezettet (ez nem valószínű), avagy a távozó kormány kimeríti-e a költségvetés általános tartalékát (erre már nagyobb az esély). (Mi marad a kasszában, Figyelő 2002/5. szám).

Az adórendszer változtatása tekintetében a választók szempontjából persze a személyi jövedelemadó alsóbb kulcsainak beígért mérséklése a perdöntő, de a gazdálkodók versenyképessége szempontjából legalább ilyen fontos az áfa-kulcs mérséklése is. Erre vonatkozóan azonban Medgyessy a vállalkozói érdekképviseletek előtt csak elviekben kötelezte el magát, s az adóbevételek alakulásától tette függővé az ütemezést – ami tartalmilag egybeesik a Fidesz lépcsőzetes áfa-csökkentési elképzeléseivel.

Az embereknek sem mint választópolgároknak, sem mint esetleges cégvezetőknek nem mozgatja meg annyira a fantáziáját az önkormányzati rendszer finanszírozásának tervbe vett változtatása, ugyanakkor ennek az államéletre gyakorolt hatása minden bizonnyal nagyobb, mint az egyes adókulcsok megváltoztatásáé. Már csak azért is, mert jól rávilágít a két nagy párt állameszménye közötti különbségre.

Medgyessy nagyobb jelentőséget tulajdonít a helyi önkormányzatoknak, mint a hivatalban lévő kormányfő, így számottevően növelné azok pénzügyi kereteit. Az esetleg rendelkezésére álló négy esztendő alatt a helyben keletkező személyi jövedelemadó visszamaradó részét fokozatosan 40 százalékra emelné. A gépjárműadót teljes egészében az önkormányzatoknál hagyná, és megvizsgáltatná, hogy az áfából mennyi adható vissza nekik. Ennek az a jelentősége, hogy míg a jövedelmek földrajzi szempontból igencsak egyenetlenül terülnek el országszerte, addig a költések egyenletesebben oszlanak meg. Kiemelt célként kezeli, hogy az önkormányzatok által megpályázható források egységes szerkezetbe kerüljenek, és így áttekinthetőbb legyen: melyik település milyen jogcímen, honnan, mennyi központi költségvetést kapott, pontosan milyen célra.

Ugyancsak markáns különbség körvonalazódik a kis- és középvállalatok támogatásának mechanizmusában. Míg a Széchenyi Terv ide vonatkozó része a központi pályázatok útján nyerhető ingyenes, vissza nem térítendő tőkejuttatást preferálja, addig a Medgyessy-féle elképzelés inkább piackonform: a kockázati tőkét helyezi középpontba, miként arra a hivatalban lévő kormányzat 2001 végén szintén tett halvány kísérletet. Az elképzelés azon alapul, hogy az állam szindikált formában – erre szakosodott magáncégekkel közösen – kockázati tőketársaság jelleggel szállna be kis- és közepes magáncégekbe, amelyekből – amikor már nyereségesre fordul a támogatott vállalkozás – úgy szállna ki, hogy az alapító tulajdonosoknak adja el részesedését. Ezeknél a befektetéseinél az állam a piacon szokásoshoz képest kisebb hozamelvárást fogalmazna meg, viszont jelenlétével csökkentené a profi befektetők kockázatát, egyúttal növelné a vállalkozás iránti érdeklődést. Mindehhez persze a kockázati tőketársaságokról szóló törvényt szükséges módosítani.

Még a Horn-kormány pénzügyminisztereként, Medgyessy fejezte be az elődei, mindenekelőtt Békesi László és Bokros Lajos által elindított nyugdíjreformot. Az immár a miniszterelnöki székre pályázó Medgyessy először is visszaállítaná az 1998-tól beindult nyugdíjreform alapparamétereit. Ehhez társulna persze a Fidesz-kormány által a társadalombiztosítási nyugdíjpillérnél megkezdett átalakítás, és minden bizonnyal elfogadná azt a nyilvántartási módszert, amelyet időközben esetleg az Orbán-kormány bevezet. A reformok terén azonban a szocialista miniszterelnök-jelölt még ambiciózusabb: az önkormányzati finanszírozáson kívül az egészségügy rendbetételét is zászlajára tűzi. Medgyessy még a Magyar Közgazdasági Társaság elnökeként (e pozíciót elvileg jelenleg is betölti, bár az operatív irányítást Asztalos Lászlónak adta át) indított egy kutatást az egészségügy reformjáról, amelyet Győrfi István jegyzett. Párhuzamosan – de az előbbitől függetlenül – elindult egy munka, amelyet Csehák Judit hangolt össze, és amelyhez a pénzügyi fedezetet több bank teremtette meg. Ezek a háttértanulmányok, valamint az egészségügyi és szociális ügyekben kétségkívül nagyágyúnak számító Csehák Judit miniszteri jelölése minden bizonnyal dinamizálnák a rendszerváltás több minisztere által megkísérelt, de lényegében mindig elbukott egészségügyi reformot. Úgy tűnik, Medgyessy megértette az egyébként viszonylag evidens feltételt: az egészségügy finanszírozásában nem lehet megúszni az intézmények konszolidációját, csak ez teremtheti meg a modernizáció szakmai feltételeit. Másrészről pedig a tisztán állami alapjuttatás mellett nagyobb szerepet szán a magánbiztosítóknak. Emellett azonban megjelenne egy újabb pillér is: egy olyan állami kiegészítő biztosítás, amely az alapjuttatásokon felül nyújtana többletszolgáltatásokat.

“Egyetértésben a nemzettel” című választási felhívásában Medgyessy megfogalmazta, hogy meg kívánja teremteni a miniszterelnök bírálhatóságának és ellenőrizhetőségének a kereteit. Környezete szerint azonban a dolog nem ilyen egyszerű: Medgyessy hajlamos az őt érő kritikát “élből” elutasítani. Bár nem lehetetleníti el a bírálókat, azért jó néven sem veszi működésüket. Mentségére szóljon, hogy pár hét után megemészti ezeket a felvetéseket is, és kissé átdolgozva – nem túl nagy jelentőséget tulajdonítva a szellemi jogvédelemnek – saját javaslataiként feltüntetve áll elő velük. Hogy ez jellemhiba-e, avagy éppen ellenkezőleg: politikusi erény – erről csak akkor lehetne meggyőződni, ha jelöltből felesküdött miniszterelnökké válna.