Európa óriási feladatot tűzött ki maga elé a kilencvenes években: a monetáris unió megvalósítását#<#; ezt koronázta meg 2002. január 1-jén az euró fizikai bevezetése az EU 12 tagállamában. Ez az akció - békeidőben soha nem került még sor ilyen hatalmas logisztikai műveletre - fantasztikusan jól sikerült, sokkal olajozottabban mentek a dolgok, mint azt akár a közös valuta legelszántabb hívei remélték volna. Bő egy hónappal az euró megjelenése után nem túlzás azt állítani, hogy az emberek Párizsban, Berlinben, Helsinkiben, vagy Madridban jóformán már el is felejtették szeretett frankjukat, márkájukat, illetve pesetájukat.
ÚJABB KIHÍVÁS. Ami ezután következik, az semmivel sem kisebb kihívás Európa számára: a keleti bővítés. Történelmi lépés előtt állnak a tizenötök csakúgy, mint a felvételüket a ma érvényes menetrend szerint 2004-ben elnyerő tagjelöltek, köztük Magyarország.
Olyan feladatról van szó, amely a maga nemében legalább olyan nehéz és bonyolult, mint az euró bevezetése volt. A napokban kirobbant konfliktus – ennek lényege, hogy miként terjesszék ki az uniós gazdák által élvezett agrártámogatásokat a magyar, a lengyel és a többi belépő állam mezőgazdasági szereplőire – csak egy a számos óriási probléma közül. A tagjelöltek és Brüsszel között a csatlakozás feltételeinek teljesítéséről folyó tárgyalások során még jó néhány akna robbanhat.
Ott van mindjárt az a politikailag kényes kérdés, hogy 2004 után milyen mértékben kell megnyitni a határokat az új tagállamokból a régiekbe bevándorolni kívánók előtt. A legtöbb vitát kavaró – s ugyancsak a bővítés által generált – teendő azonban egyértelműen az, hogy mi módon kellene átalakítani az unió működési mechanizmusát ahhoz, hogy a már így is nehézkes döntéshozatali rendszer ne omoljon teljesen össze az akár a tízet is elérő számú új tag megjelenésével.
Ez az az Európa jövőjét meghatározó alkotmányozási folyamat, amely 2000 májusában kezdődött Joschka Fischer német külügyminiszternek a berlini Humboldt egyetemen elmondott emlékezetes beszédével. Ezt az ügyet nagyon komolyan veszik, amit az is bizonyít, hogy tavaly döntés született az Európa jövőjére javaslatokat kidolgozó konvent felállításától, s e testület vezetésével nem kisebb személyiséget, mint Giscard dEstaing volt francia államfőt bízták meg.
A bővítéssel kapcsolatos legnagyobb nehézség mégsem a fentiek valamelyike. Az eurobürokraták, a diplomaták, a politikusok ugyanis idővel minden megtárgyalandó problémára találnak valamilyen megoldást. Ami viszont engem mélységesen aggaszt: az EU közvéleményében egyáltalán nem tapasztalható lelkesedés a bővítés iránt. Sőt, a hangulat inkább az ellenkező irányba tolódott el.
A mögött a kemény elutasítás mögött, amelyet Edmund Stoiber, az ellenzékben lévő jobbközép kancellárjelöltje tanúsít a bevándorlókkal szemben, valójában a recesszióban lévő Németországnak a kelet-európai országok csatlakozása miatti aggodalma húzódik meg. A francia politikai elitet pedig az idegesíti, hogy a keleti bővítés nyomán Franciaország elveszíti az unióban eddig betöltött központi szerepét.
CSUPA NYERTES. Egy jól kidolgozott kampánnyal az Európai Unióban sikerült kidomborítani az euró előnyeit, most ugyanígy azt kell elkezdeni sulykolni, hogy a bővítés vitathatatlanul hasznos Európa egésze számára. Ráadásul mindezt nem is nehéz belátni. Először is, az EU-ban mostanság nagyon hiányzik az a dinamizmus és buzgalom, ami a tagjelöltekre, például Magyarországra jellemző.
Közép- és Kelet-Európa államainak demográfiailag fiatal társadalma ellensúlyozhatja továbbá az olyan elöregedő társadalmakat, mint a német, az olasz, illetve a spanyol. Az európai ipar számára pedig igencsak jól jönnek olcsóbb gyártási bázisként a csatlakozó országok. A bővítést tehát akként kell bemutatniuk az európai politikusoknak, amilyen kétségtelenül lesz is: olyan “üzletként”, amelyből minden résztvevő nyereségre tehet szert.
Egyesek azzal érvelhetnek, hogy az áprilisi franciaországi, illetve a szeptemberi németországi választások miatt ezt az offenzívát későbbre kellene halasztani. Nincs igazuk. Európa közvéleményét fel kell készíteni a következő nagy kihívásra, s e munka nem halogatható, most van az ideje.
