Clinton elnök közel állt ahhoz, hogy árkartellel vádolja meg az olajipart. Az amerikai szövetségi kereskedelmi ihatóság (FTC) vizsgálatot indított a kőolaj-finomítóknál és az üzemanyag-kereskedőknél. A kongresszus különböző tagjai, szokás szerint, meghallgatásokat követelnek. A frusztrált fogyasztók pedig abban reménykednek, hogy nem tart örökké az árak emelkedése a benzinkutaknál. A benzinárak körül az Egyesült Államokban utoljára 1973 végén, 1974 elején volt ekkora felhajtás, amikor is az OPEC-embargó hatására az olaj több mint kétszeresére drágult, barrelenként 20 dollár fölé.
Ki hát a felelős? A demokraták és a fogyasztói csoportok az olajtársaságokra gyanakszanak. A republikánusok és az iparág szereplői a környezetvédelmi hivatalra (EPA) és a tisztább üzemanyagokról szóló, nemrégiben bevezetett szabályozásra mutogatnak. És persze mindenki hibáztatja az OPEC-et.
MINDEN ÖSSZEJÖTT. A különböző vádaskodások meglepő módon mind igazak – egy bizonyos fokig. A kőolaj-finomítók elmulasztották, hogy a nyári csúcsszezoni kereslet kielégítéséhez elegendő készleteket halmozzanak fel. A tiszta üzemanyagra vonatkozó új előírások határozottan növelik az egységnyi termékre jutó költséget. Az OPEC pedig, más termelőkkel együtt, visszafogta a nyersolajkínálatot, bár párhuzamosan azzal, hogy az év eleje óta a kereslet világszerte erősödött, a szervezet engedett a szorításból. Olyan események fatális összejátszásáról van szó, amelyek közül külön-külön egyik sem vezetett volna oda, hogy Amerikában a benzin országos átlagára a gallononként 1,68 dolláros – nominálértéken rekordnak számító – szintre emelkedjék. (Minthogy 1 gallon = 4,543 liter, ez literenként 100 forint körüli árnak felel meg. A szerk.)
Van azonban még egy tényező, amelynek jelentőségét talán a legkevésbé ismerik el: a piacok pszichológiája és a várakozások. Elemzők szerint a nyersolaj- és üzemanyagpiac nem különbözik az értékpapírokétól. Az árakat a spekuláció, a kapzsiság és a félelem gyúlékony elegye szabja meg. Bár hosszú távon a kínálat és a kereslet a döntő, az ólommentes benzin árának meghatározásában rövid távon legalább ekkora szerepe van a nagy és kisebb piaci szereplők ezreinek. “A jelenlegi ár nagymértékben attól függ, hogy a piacok miként ítélik meg az olajkereslet és -kínálat jövőbeli alakulását” – szögezi le Steven Miller, a Shell Oil elnök-vezérigazgatója.
A mostani piaci hisztériát jórészt csakugyan az váltotta ki, hogy a finomítók a múlt télen rosszul tippeltek: arra játszottak, hogy az idén tavasszal a nyersolaj- és benzinárak alacsonyabbak lesznek. Decemberben és januárban, amikor a nyersolaj ára a 20 és 30 dollár közötti sáv közepéig, majd annak felső széle felé kúszott, a finomítók – amelyek már amúgy is gondban voltak, hogy miként egészítsék ki a túl alacsony fűtőolajkészleteket – elmulasztották olyan szintre feltölteni tartalékaikat, hogy azok elegendőek legyenek a nyári autóvezetési csúcsszezonban megnövekedő kereslet idején is. Úgy gondolták, hogy a magasabb kamatok fékező hatással lesznek az amerikai gazdaságra és a fogyasztásra, majd ahogyan az egy főre jutó olajfelhasználás tekintetében világelső ország elveszti étvágyát, a nyersolaj ára csökkenésnek indul, ők pedig olcsóbban szerezhetik be a finomítandó alapanyagot.
A határidős nyersolajárak igazolni is látszottak ezt a forgatókönyvet. A spekulánsok azonban az üzemanyagkészletek alakulását is szemmel tartották, és ők is tippeltek: arra, hogy a felhalmozási kényszer magasabbra hajtja a nyersolajárakat. Az árak egyszer sem mentek 25 dollár alá, így a finomítók kénytelenek voltak tülekedni a megfizethető kínálatért. “Ebben a játszmában a finomítók nem számítottak arra, hogy az ár ilyen sokáig 30 dollár lesz – magyarázza Howard Rennell, a New York-i székhelyű Windham Group olajbróker cég elnöke -, amikor pedig visszatértek a piacra, vételi ajánlataikkal még följebb nyomták az árat.”
A jelenlegi országos pánik ellenére az árnyomás lassacskán megszűnhet, ahogyan a nyár elmúltával a kereslet alábbhagy, a finomítók pedig befejezik a készletek feltöltését. Kevésbé valószínű viszont, hogy ezzel együtt az erősödő piaci ingadozások is elcsitulnak. Az olajipar ráállt ugyanarra a “mindent csak a maga idejében” stratégiára, amelyet az autógyárak és a kiskereskedelmi vállalatok is követnek. A társaságok kisebb készleteket tárolnak nyersolajból és finomított termékekből. Manapság már nem fizetnek magas koncessziós díjakat olyan mezőkért, amelyeket éppen nem áll szándékukban feltárni. S ha nincs szükségük olajra, nem fúrnak új kutakat a lelőhelyeken. Így viszont nincs számottevő extra kapacitásuk, amikor a kereslet megugrik.
ERŐSÖDŐ KERESLET. Az idén tavasszal a nagy meglepetést a kereslet erőssége okozta, figyelembe véve az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elszánt erőfeszítéseit a gazdaság lassítására. Az energetikai minisztérium becslése szerint a globális kereslet a tavalyi 1,4 százalék után az idén 1,8, jövőre pedig 2,5 százalékkal bővül. “Egyetlen prognózis sem számolt az olajkereslet fellendülésével” – állítja Daniel H. Yergin, a Cambridge Energy Research Associates elnöke. “Kevesen látták előre, milyen dinamikus lesz az amerikai gazdaság. És kevesen gondoltak arra, hogy Ázsiában ilyen gyorsan beköszönt a fellendülés.”
Időközben a finomítók sem nagyon törekedtek kapacitásuk bővítésére – s ezt jól tették. A legutóbbi időkig a benzinárakban nem volt semmi lelkesítő, különösen egy olyan finomító ipar számára nem, amely a kilencvenes évtizedben – az ágazati kereskedelmi szervezetként működő American Petroleum Institute kimutatása szerint – 4 százaléknál alacsonyabb tőkemegtérülési rátát produkált. Ez kevesebb a teljes energetikai szektor átlagának felénél, és jócskán elmarad a Standard & Poor’s 500-as részvényindexén szereplő vállalatok átlagától. Ráadásul a mérsékelt árak mellett a finomítóknak 90 milliárd dollárt kellett beruházniuk, hogy megfeleljenek az új környezetvédelmi előírásoknak. A következmény: a benzintermelés az 1984-es napi 6,4 millió barrelről mára csak 8,5 millió barrelre nőtt. S bár a benzinkereslet alaposan felerősödött, jelenleg a finomítók az 500 ezer barreles szint körül tartják nyersolaj- és benzinkészleteiket, szemben a nyolcvanas évek elején jellemző 800 ezer barrellel.
A módosított benzin előállítása eleve költségesebb. A finomítók képviselői szerint azonban nem véletlen, hogy az EPA-szabványok átvételére tett erőfeszítések közepette az árak épp a középnyugati régióban szöktek a legmagasabbra. A térség több szövetségi állama, a mezőgazdaságban dolgozó választók kegyeit keresve, azt szorgalmazza, hogy a finomítók a kukoricából nyert etanolt használják adalékanyagként. Az ország sok más vidékén az MTBE jelű, földgáz alapú adalékanyag használatos. A finomítók szerint az etanollal sok baj van, mert az anyag nehezen tárolható, és hatására a benzin gyorsabban párolog. Ráadásul, mivel az etanolos benzin előállítása nehézségeket okoz, a vállalatok a hagyományos fajtákból kevesebbet gyártanak, ami kínálati hiányhoz vezet.
Környezetvédelmi illetékesek és ágazati tisztviselők számoltak azzal, hogy az új üzemanyagok többe fognak kerülni. Eredetileg 5-8 centes drágulást vártak, csakhogy nem vették figyelembe az elégtelen kínálat miatti piaci reakciót. A közép-nyugaton az új összetételű típusokért átlagosan 16 centtel kell többet fizetni, mint a hagyományos benzinért.
SZABADALMI VITÁK. A helyzetet tovább bonyolította, hogy egy nemrég lezárult perben a bíróság helyt adott a Unocal azon keresetének, miszerint a vállalat a birtokosa az új benzintípusok némelyikére vonatkozó szabadalomnak, s ezért más finomítók licencdíjat kötelesek fizetni a számára. Válaszul a finomítók mindent megtettek azért, hogy elkerüljék a Unocal-formulák használatát, ami csak újabb költségeket és további hiányt okozott.
Nem lett volna meglepő, ha a középnyugatihoz hasonló zűr Kaliforniában is bekövetkezik. Amikor az állam 1996 márciusában saját hatáskörében rendeletet adott ki a speciális módosított üzemanyag bevezetéséről, a benzinár 30 százalékkal megugrott, gallononként 1,6 dollárra. A fogyasztók fel voltak háborodva. A kaliforniai benzinárak ügyében legalább négy különböző állami és szövetségi szintű vizsgálatot folytattak le, de az ottani finomítók ellen egyszer sem emeltek vádat tisztességtelen üzleti gyakorlat címén. Az államban a kapacitás olyan szűk, hogy amennyiben valamelyik finomítóban üzemzavar áll be, a benzinforgalmazóknak más állambeli finomítókhoz kell fordulniuk a helyi igények kielégítése végett.
Miközben a fogyasztók dühöngenek, az ágazat számára azért az egész történetnek van némi ezüstös kicsengése. Elemzők arra számítanak, hogy a magasabb olajáraknak és finomítási haszonkulcsoknak köszönhetően egy átlagos olajtársaság az idén megduplázza nyereségét. A második negyedévben az egy barrelnyi nyersolaj finomításából származó profit az Egyesült Államokban a tavalyi szint kétszeresére, átlagosan 6,5 dollárra nőtt, ez egy évtized óta a legmagasabb negyedévi mutató.
KÍNÁLATBŐVÍTÉS. Ilyen árak mellett az olajtársaságok és a finomítók természetesen elkezdték fontolgatni, miként bővíthetnék a kínálatot. Máris kimutatható, hogy a feltárásra és kitermelésre szánt kiadások emelkedőben vannak. A Lehman Brothers évközi felmérése szerint májusban a társaságok azt tervezték, hogy ebbéli ráfordításaikat az idén globális szinten 18,2 százalékkal növelik, holott 1999 decemberében, a költségvetések összeállításakor még csak 10,2 százalék volt az előirányzat. Vagyis e kiadások 86,7 milliárd dollár körüliek lesznek, szemben a tavalyi 73,4 milliárddal. Június 16-án pedig azt jelentették, hogy az Egyesült Államokban 871 fúrótorony üzemel, számuk 1998 májusának közepe óta a legmagasabb. A fogyasztók számára mindez jó hír lehet. Egyelőre azonban érdemesebb beszerezni egy miniautót, hogy a sportkocsi vagy a terepjáró ne álljon egyedül a garázsban.
2000 MÁRCIUS 15.: A SZUPERBENZIN GALLONJÁNAK ÁRA ÁTLÉPTE A 200 CENTET. Azóta minden kategóriában jóval a bűvös határ fölé kúsztak az árak
