Meghökkentő, ha az Európai Unió előszobájában türelmetlenül várakozó Magyarország tekintélyes közgazdászai éles támadást intéznek a globalizáció ellen. A Növekedés és globalizáció című tanulmánykötet néhány szerzője nyilván nem vesz tudomást róla: az uniós tagsággal együtt jár az áruk, a tőke, a szolgáltatások, a személyek szabad áramlása, s ez erősíti a bennünket közvetlenül érintő globalizációs hatásokat is. Ezek lehetnek kedvezőek vagy hátrányosak, de az biztos, hogy nélkülük a felzárkózás és növekedés követelménye megvalósíthatatlan. Azért persze nem marasztalható el a kötet “kormányhoz közelálló” néhány szerzője, hogy mintegy leltárba veszi és felsorolja a globalizáció számos – vélt vagy valós – bűnét, azért viszont már inkább, hogy eközben nem riad vissza a túlzásoktól, elfogultságoktól sem.
Sok mindent persze eddig is tudtunk. Így azt, hogy “a békát mindenképpen le kell nyelnünk”, meg azt is, hogy a globalizáció nem csupán előnyökkel, hanem súlyos áldozatokkal is jár. De talán mégsem ildomos a globalizáció minden bűnét a multik nyakába varrni, miként azt Bogár László teszi, amikor megjegyzi: “A világot napjainkban a legnagyobb multinacionális vállalatok rejtett struktúráira épülő illegitim főhatalom igazgatja.” No meg ezzel együtt bűnbaknak kiáltja ki “a western típusú demokráciát és piacgazdaságot”, a szabadság nyugati felfogását, ami végső soron “minden eddiginél hatékonyabb elnyomási formát hoz létre”. És a legvadabb vélekedés: “Korunk globalizációja valójában evolúciós zsákutca az emberiség számára.”
Szerencsére ezeket a bírálatra is érdemtelen megjegyzéseket a témával érdemben foglalkozó szerzők nem teszik magukévá és leginkább arra keresik a választ: mit is tehetünk ebben az Európa közepén fekvő huzatos kis országban, hogy “ellensúlyozzuk a globális folyamatok romboló hatásait”. Felesleges itt sok szót vesztegetni azokra az elmúlt tíz év alatt bekövetkezett közismert, jelentős gazasági, társadalmi, politikai változásokra, amelyek egyszersmind számos gonddal (is) jártak. Mondandónk szempontjából előrehaladásunk útjára, a bajok orvoslására a tanulmányokban kifejtett receptek, univerzális gyógymódok érdemelnek kiemelt figyelmet.
Mindezek középpontjában Matolcsy György elgondolása áll. Szerinte olyan gazdasági stratégiát kell követnünk, amely meghatározó modernizációs szerepet tulajdonít a hazai kis- és középvállalati szektornak, előtérbe helyezi az infrastrukturális beruházásokat, beleértve a lakás- és autópálya-építést, a turizmust. Emellett – rokonszenvesen – szól az eddig elhanyagolt “tudástőke”, a kutatás-fejlesztés és oktatás támogatásáról is.
Namármost, a ma divatos jelszóval esélyteremtőnek titulált állam, amely egyébiránt nem a hátrányos helyzetű polgárokat, hanem a hazai vállalkozókat kívánja segíteni, kimondva-kimondatlanul feltételezi a központi hatalom koncentrálását, valamint az állam feladatainak kiszélesítését, s egyúttal az önkormányzatok, civil szervezetek hatáskörének jelentős korlátozását. Az erős állam ma napirenden levő koncepciójának ideológiai alátámasztására a jelenlegi gazdasági miniszter azt is hangsúlyozza, hogy az állam képes és alkalmas a monopóliumok kordába szorítására és – átvéve a piac szerepét – a verseny szabályozására. Ezek után az sem meglepő, hogy a következő negyed századra érvényes víziójában a már feltételezett uniós csatlakozást kudarcnak tartja, és attól fél, ha nem teszünk valamit, csupán harmadrangú európai rokonok leszünk. Ezt elkerülendő az ország felvirágoztatására tett számos vágyálmok szülte javaslata közül említésre érdemes “a hódító útjára lépő Kézműves-Magyarország megteremtése”.
Mindent összevéve: az ezekben a csupán vázlatosan ismertetett tanulmányokban szereplő elgondolások felidézik az “átkosban” már csúfosan megbukott mindenható állam eszméjét és gyakorlatát, ideológiai támaszt nyújtanak a dirigizmus, a paternalizmus újraéledésére. Emellett még elméleti munícióval szolgálhatnak a “globalizmus sötét erőinek hadat üzenő” és hatalomra éhes szélsőséges radikálisok számára.
