annak ellenére, hogy a liberális kapitalizmus végső győzelmét már többen megjósolták. Francis Fukuyama amerikai politológus csaknem egy évtizeddel ezelőtt dobta be a köztudatba tetszetős, de a történelem által megcáfolt tézisét. A nyolcvanas évek két pólusát politikai-katonai értelemben ugyan egy hatalmi centrum váltotta fel, az egyedül üdvözítő és változatlan gazdasági modellről szóló tan azonban máris érvényét vesztette. Volt azóta egyáltalán nem liberális alapokon nyugvó ázsiai “csoda” és mélyrepülés, európai jóléti állam és neoliberális kísérletezés, sajátos kelet-európai átmenet-gazdaság, orosz klán-kapitalizmus és új amerikai gazdasági modell.
Most éppen az utóbbi viszi a pálmát: a tőke megtérülésének mutatói és a jóléti adatok egyaránt a tengerentúlon a legkedvezőbbek. Az inflációmentes növekedés, az alacsony munkanélküliség, a nyitott piac és a technológiai fejlődés minden eddiginél sikeresebb elegye láttán akár újra kikiálthatnák a történelem végét. A múlt hét végén megtartott – a műfajban legrangosabb – davosi gazdasági fórumon is nagy volt erre a kísértés: az etalon-kapitalizmus máris modellül szolgál a Csipkerózsika-álmából éppen csak felébredő ázsiai és európai gazdaságnak. Nem kell azonban nagy jóstehetség ahhoz, hogy a kulturális különbségek okozta konfliktusok és a globális világ új problémáira adott válaszok még sok meglepetést tartogatnak a gazdasági szereplők számára. Seattle szelleme végig ott lebegett a svájci síparadicsom felett, ezúttal komolyabb következmény nélkül. A Kereskedelmi Világszervezet előző, kudarcba fulladt tanácskozásával ellentétben most nem kellett dönteni, csak beszélni. Azt pedig lehet, akár a történelem végéről is… –
