A fiskális politikát, azt hiszem, mindenkor kritizálják, függetlenül attól, hogy milyen kormány terjeszti a parlament elé. Amiről a viták folynak, az azonban nem mindig releváns. A jelen helyzetben például nem látom aggasztónak az államháztartás jövő évi egyensúlyi állapotát, bár a jövőben zömmel nem reprodukálhatók azok a technikák (vagyoneladás, az ÁPV Rt. nagyobb osztalékelvonása) és kiadási megtakarítások (állami beruházások visszafogása), amelyekkel az elfogadható deficitet most sikerül közelíteni. Ez tehát még messze nem a tartós egyensúly. Az államháztartás stabilizálása még további erőfeszítéseket igényel és reformok nélkül ezt nem is tartom elérhetőnek.
KÉNYSZERMEGOLDÁSOK. Nem zavar különösebben az sem, hogy a beharangozott adóreform most elmaradt. Erre egyébként sem adottak a feltételek, mert a költségvetési szigorítás most elkerülhetetlen, különben a gazdaságpolitika hitelessége forogna kockán. Másfelől az adópolitikai javaslatok inkább ötletrohamnak tűntek, semmint végiggondolt stratégiának. (De az a gyanúm, hogy az áfa-értékhatárok növelése és a táppénzre vonatkozó javaslat sem volt teljesen összhangban a kis- és középvállalatok ösztönzésének sokat hangoztatott céljával.) Az öncélú, ötletszerű változtatásoknak sok értelme nincs, sőt azok egyenesen károsak. Még mindig jobb egy nem létező (sőt eleve definiálatlan) reformot nem megvalósítani, mint az állandó változás bizonytalan állapotában gazdálkodni és dönteni, az erőfeszítéseket a gazdaság valós eseményei helyett a jogszabálykötetekre koncentrálva. Őszintén szólva azt sem ítélem el, hogy a jövő évi költségvetési tervezést nagyfokú óvatosság jellemzi, sőt – beszéljük nyíltan – az inflációs ráta optimista tervezésével a költségvetés tulajdonképpen némi tartalékot képez, okulva az idei rossz tapasztalatokból. Ha nem is hangzik túlságosan jól, a költségvetési kiadásokat aligha lehet nominálisan csökkenteni. A szigorítás, ha már elkerülhetetlen, inflációs mechanizmus áttételével történhet a legkönnyebben. Ismétlem, mindezek természetesen nem pozitívumok, de az adott körülmények között még elfogadható “second best” megoldások, amelyek alkalmasak a közvetlen veszély elhárítására.
Amit viszont komoly problémának tartok, az a recentralizáció. Eddig, a közgazdászok többségéhez hasonlóan, úgy vélekedtem, hogy az állami szerepvállalást az állami újraelosztás részarányával (államháztartási kiadások és a GDP aránya) és az állami tulajdon hányadával lehet mérni. Lényegében így tettek a vonatkozó nemzetközi összehasonlítások is. Most belátom, hogy tévedtem. Elsősorban az önkormányzati szabályozás változására gondolok, ahol 15 százalékról 5 százalékra csökkent az szja közvetlenül önkormányzatoknál maradó hányada. Az elvont pénzt a költségvetési törvény szerint az érintettek ugyan visszakapják, de egységes normatívák szerint. A törvény összesen 26 jogcímet sorol fel, amelyeket normatívan – részben normatív központi támogatásokból, részben visszaosztott szja-ból, részben a kettő kombinációjából, tehát meghatározott mutatók, többnyire súlyozottan számított fejkvóták alapján – számítanak, illetve megfelelő dokumentumokkal felszerelkezve igényelhetőek. A 26 jogcím lényegében (a beruházások kivételével) átfogja az önkormányzati gazdálkodás teljes körét, az igazgatási, kommunális és sporttámogatásoktól kezdve az üdülőhelyi feladatokon és a lakáshoz jutási támogatásokon keresztül egészen a tételesen részletezett oktatási támogatásokig (így önállóan szerepel az alapfokú művészoktatás), a hajléktalanok ellátásának fenntartásáig, vagy a közművelődési feladatokig. Nem két-három kiemelt jogcímről, hanem a jogosultságok részletes, felparcellázott számításba vételéről és ezen alapon történő precíz és mindent nivelláló újraelosztásról van szó. Az önkormányzatok bruttó bevétele az előirányzatok szerint nominálisan 7,2 százalékkal, azaz a GDP-nél lényegesen kevésbé nő, miközben a bevételi források zöme normatív, azaz kiegyenlítő jellegű állami támogatás.
FOKOZÓDÓ CSŐDVESZÉLY. Nem foglalkozom most részletesen azzal a kérdéssel, amit mások persze joggal vetnek fel: vajon az önkormányzatokra hárított többletfeladatok és a rendelkezésükre álló források arányban állnak-e egymással. Bizonyára nem. Valószínűleg minden olyan területen (például a céljellegű, vagy a lakástámogatás), ahol a központi forrás igénybevételéhez helyi erőforrás lekötése szükségeltetik, előbb-utóbb feszültségek mutatkoznak majd, s több önkormányzat lesz csődközeli helyzetben. Ebben a pillanatban eltekintek attól is, jól alakították-e ki a normatívákat. Tegyük fel, hogy tökéletesen.
A lényeg az én olvasatomban az, hogy végbemegy egy kardinális változás: az elvont szja visszaosztása pusztán fikció, az szja-ból adott normatív támogatásnak semmi köze nincs a forrásképződéshez. A források zömének irányított elosztása még az önállóság illúziójától is megfosztja az érintett szervezeteket. A gyermekeinket – már amíg kiskorúak – szükségleteik (pontosabban a szülők által teherbíró-képességük és értékrendjük alapján elfogadott szükségleteik, ha tetszik normatívák) alapján finanszírozzuk, szórakozási célra pedig zsebpénzt kapnak. Bennem eddig nem tudatosult, hogy ennek felel meg a módosított önkormányzati modell. Ráadásul azzal, hogy gyakran még ez a szerény zsebpénz is csak látszólagos, mert már előre el van költve. –
